Příběhy 20. století
cs_CZ de_DE en_GB fr_FR hr_HR hu_HU hy_AM ka_GE pl_PL ro_RO ru_RU sk_SK uk_UA 

Szóbeli előzmények módszere

A szemtanúként elbeszélt történelem módszere

Az elbeszélt „Nemzet emlékezete", avagy mi a szemtanúként elbeszélt történelem metodikája

Az elbeszélt történelem azon kutatási módszerek egyike, amelyeket a legkülönbözőbb társadalomtudományi és humán szakok - mint pl. a történelem, a szociológia, az antropológia, az etnológia, a politológia, a pszichológia, a muzikológia vagy a művészettörténet - használnak, de alkalmazza ezt a kutatók és érdeklődők széles köre is, akik egyrészt az említett tudományágak között, másrészt pedig a tudomány és a laikus gyakorlat határmezsgyéjén mozognak.

Amennyiben az elbeszélt történelmet egy pontosabb, elméleti definícióval kellene meghatározni, az nagyjából a következőképpen szólhatna: egy olyan kimunkált, de állandóan fejlődő és formálódó eljárássorról van szó, amelynek segítségével a humán és társadalomtudományi területek kutatója új ismereteket szerez, mégpedig olyan személyek szóbeli közlése alapján, akik a kutatott esemény, folyamat vagy időszak részesei vagy tanúi voltak, vagy olyan személyek szóbeli közlése alapján, akik egyéni élményei, álláspontja vagy nézetei gazdagíthatják a kutató róluk szerzett, esetenként pedig a vizsgált problémát általánosan illető ismereteit.

Az elbeszélt történelem mint mikrotörténelem

Az elbeszélt történelmet rögtön néhány olyan vonás jellemzi, amelyek más tudományos munkamódszerektől megkülönböztetik azt. Elsősorban egy kvalitatív kutatási módszerről van szó, amely demokratizáló történelemfelfogásával tipikus. Más megközelítésekkel - mint pl. a hagyományos értelemben vett politikai, gazdasági, szociális vagy katonai történelem, amelynek feldolgozása gyakran „nem orális" forrásanyag alapján történik - szemben igyekszik „szót adni" a figyelmen kívül hagyott (ún. történelemtelen) társadalmi rétegeknek, jobban reflektál az ún. kis történelemre (mikrotörténelemre), az egyéni élményekre, az „alulról írt" történelemre (history from below), a mindennaposság léptékére, stb. Minőségi kutatásként értékeljük azután az olyan kutatást, amely az egyén közlését önálló ismereti értékként fogja fel, és nem törekszik arra, hogy annak tartalmát kvantifikáló (pl. statisztikai) eljárások segítségével szélesebb egységekbe általánosítsa.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a statisztikák, közvélemény-kutatások és hasonlók segítségével vezetett kvantitatív megközelítéseknek nem lenne helyük a múlt kutatásában, vagy azt, hogy ezek - megismerési értéküket tekintve - a kvalitatív megközelítéseknél „alsóbbrendűek" lennének. Ahogy a történelemkutatás sok szociologizáló vagy ökonomizáló iránya inkább kvantitatív megközelítéseket preferál, úgy az elbeszélt történelem elsődlegesen beszélgetésekkel - mint a kvalitatív kutatás termékeivel - dolgozik, miközben, természetesen, nagymértékben igyekszik reflektálni a más módon (pl. levéltári kutatás alapján) szerzett forrásokra és eredményekre is. Mindkét megközelítésnek vannak előnyei és hátrányai, s ezért csakis kombinációjukkal juthatunk el a „legobjektívebb" múlt-képhez.

Minden körülmények között igazat beszélnek a kortárs elbeszélők?

Fontos kérdés az elbeszélt történelem gyakran emlegetett viszonya az ún. objektív tényekhez. A történelemtudomány (de nemcsak ezen tudományág) hagyományos felfogásában a történész-kutató a különböző forrástípusokban (elsősorban írásos, de anyagi, ikonográfiai és hasonló forrásokban is) található adatok gyűjtése, elemzései és összevetése alapján, az „objektív tények" segítségével igyekszik rekonstruálni az „olyan, amilyen volt" múlt-képet, és végleges elképzelését - pl. résztanulmány vagy kész monográfia formájában - a szakmai és laikus nyilvánosság elé tárja. A történész-tudomány-társadalom közötti kölcsönös interakció ugyanis nem légüres térben, hanem a valós világ intencióiban zajlik, arról nem is beszélve, hogy hasonló körülmények között keletkeztek a múlt azon maradványai is, amelyek a történelem-(re)konstrukció alapjainak egyikeként szolgálnak. A forrás megválasztásának preferenciájából, a forrásokkal való munkálkodás módjából, azok interpretációjából, majd a kutatási eredmények ezt követő prezentációjából és társadalmi reflexiójából következik pl. a „történelem-iskolák" és általában a múlt-kutatáshoz való hozzáállás különbözősége; ezek viszont állandóan változnak és fejlődnek. Az szóbeli forrásokat a más (pl. írásos) források konkurenciájában „túl szubjektíveknek" (tehát megbízhatatlanoknak) tartották, s a velük végzett munkát annak idején elutasították. Mindenesetre igaz, hogy az egyéni közléseken alapuló adatok csak nehézkesen érzékelhetők a más forrásokkal végzett munkánál alkalmazott, kvantifikáló dimenziók prizmájával. Az egyén múltbéli élményeiből kiinduló beszélgetéseket befolyásolja az időtávlat, valamint a keletkezés körülményei, és függenek a kérdezett személyes motivációjától is. Ezért a bennük található adatok - más forrásokkal összevetve - lényegüket tekintve szubjektívek. Mindjárt tegyük viszont hozzá, hogy az elbeszélt történelem terület kutatója ezt a tulajdonságot nem hátrányként, hanem épp ellenkezőleg, részként és elengedhetetlen minőségként tekinti, amiért is elsősorban a beszélgetést lefolytatja. A kutató tehát, az elbeszélt történelem révén olyan új információkhoz, ismeretekhez és tényekhez jut, amelyek gazdagítják, kiterjesztik vagy korrigálják eddigi történelem-képét, valamint - a megkérdezettől hallott élményeknek és közléseknek köszönhetően - lehetősége van történelem-leírásához hozzáadni annak egyéni léptékét.

Az elbeszélt történelem mint a történelem szubjektív értékelése

Az elbeszélt történelem érdeklődésének középpontjában az ember emberi lényként való követése áll, verbális és nem verbális közléseinek rögzítése, elemzése és interpretálása révén, miközben - episztemológiai szempontból - mindenfajta „közlés a múltról" előnyei és hátrányai ellenére egyenlő egymással (okiratanyagokkal és egy jelentős államférfi szobrával kezdve, állambiztonsági dossziéval és gramofonlemezzel folytatva, egy faliújságplakáttal vagy e-mail spammel befejezve). E látószögben eltörlődik az ún. objektív és szubjektív történelmi források közti szigorú és sokszor polarizált különbség. A historiográfiában az ilyen módszernek a legálisan hozzáférhető és etikai szempontból problémamentesen telített és felhasználható források - akár írásos, képi, anyagi, elbeszélt, audiovizuális vagy akár bizonyos internetes „virtuális" források - maximumának megfontolt kihasználásából kellene állnia.

Mindenesetre el kell mondani, hogy az elbeszélt történelemmel való ténykedés alapvető feltétele az ember mint egyén tisztelete mindennel együtt, amit ez a tény magában hordoz. Más szóval a tisztelet alábbi két, egymással összekapcsolódó síkjáról van szó: szakmai és elméleti-metodológiai sík; etikai-jogi sík.

Pont ez a komplex megközelítés különbözteti meg az elbeszélt történelmet a beszélgetésekkel és általában az elbeszélt tanúsággal való munka más, kevésbé szakmai vagy egészen tudománytalan megközelítéseitől. Ezen elvek betartása nélkül nemcsak a tisztességes kutatási eredmények érhetők el nagyon nehezen, de a kutató hibáival kockára teszi szakmai és emberi hírnevét, nem is beszélve egy esetleges bírósági eljárás és jogi következmények rizikójáról.

Mgr. David Weber, a Cseh Köztársaság TA Jelenkori Történelmi Intézetének történésze     

BELÉPÉS A KUTATÓSZOBÁBA

Felhasználónév:Jelszó:

Regisztrálás a kutatószobába

Elfelejtette jelszavát?


BEÁLLÍTÁS KEZDŐOLDALKÉNT  | RSS  | KAPCSOLATTARTÓK  |  (c) 2000 - 2017 Post Bellum