János Kenedi

* 1947  

  • „Ugyanazon a napon, amikor kirúgtak a Magvetőből, akkor a Kemény telefonált, délután, hogy menjek be hozzá a Szociológiai Intézetbe, ahol ő egy cigány-kutatást vezetett. Elmondta, hogy szeretné, hogyha kérdezőbiztos lennék. Akkor kötöttünk egy szerződést. S: Ezek szerint ez a munka is a te neved alatt ment még? K: Két-három hétig, és akkor odaért a pártközpont, és azt mondták, hogy erről szó sem lehet. Kemény azt találta ki, hogy a Csalog nevén – aki részt vett ebben a kutatásban –, az ő nevén dolgozzam. Akkor a Csalog nevén dolgoztam, egészen addig, ameddig őt ki nem rúgták a Szociológiai Intézetből emiatt. Ez olyan két és fél – három év volt. Rengeteget jártunk együtt a Csaloggal, két megyébe: Somogyba és Szolnok megyébe, szinte minden nap, vagy egy héten legalább háromszor vagy négyszer. Ez egy országos felmérés volt. Meg is jelent az Akadémia Szociológiai Intézetének kiadványai között, mint egy félbemaradt kutatás. Lett belőle egy tanulmány, amiben a Kemény előszóban, utószóban, nem tudom, hogyan, beleírta, hogy nincs befejezve. Már az is nagyon komoly volt, amit a Kemény megírt. Nekünk meg – már úgy értem, hogy Csalognak meg nekem – hatalmas életismeret volt és remek munka. Mi párban voltunk, és amikor igazoltattak bennünket, akkor a Csalog mindig azt mondta, hogy én az ő magnóhordozója vagyok, és én nem is dolgozom itt, csak neki segítek. Hallatlanul érdekes volt! Sokkal többet ismertem meg a Kádár-kori Magyarországról, mintha bármi másban részt vettem volna. S: Ezzel párhuzamosan volt még más munkád is? K: Ezzel párhuzamosan más munkám is volt. A Csalog révén egy Fonyó Ilona nevű pszichológusnő meghívott egy vizsgálatba, aminek ő a Kontaktometria címet adta. Mindannyian kaptunk tíz vagy tizenkét családot, ahová eljártunk és követtük az életüket, Csalog is meg én is. Tíz-tizenkét gyár volt, és nekünk a Csaloggal volt vagy kettő, vagy három. Ez is baromi érdekes munka volt. A Népművelési Intézet fedőernyője alatt bonyolódott. És akkor volt egy harmadik munkám is, ami ugyanilyen jellegű volt, és majdhogy nem a legérdekesebb. Az Ambrus Péter csinált egy vizsgálatot a Dzsumbujról, az Illatos úton lévő épületről. Minden egyes családról kellett készíteni ugyancsak minden hónapban családtörténeti vizsgálatokat. Ezenközben végeztem filológiai munkát is álnéven. A Jánosi Ferenc megbízott a Holló Mária nevű feleségének a gigantikus mennyiségű kézirati hagyatékának a feldolgozásával, a Kossuth Kiadó számára. A Kossuth Kiadó szerkesztője vállalta, hogy név nélkül és minden papír nélkül ezt a munkát elvállalhatom. Semmit se csinálhattam a saját nevem alatt! ’70 januárjában megszűnt a nevem.”

  • „Nagyon megnövelte ennek az elszánásnak a jelentőségét a Haraszti pere, ahol coming out-olt mindenki, aki odáig vacillált, hogy mit is tegyen. A Haraszti perét nem nagyon lehetett lenyelni, tehát azt lehet talán határkőnek tekinteni. Ennek lett a következménye az, hogy hárman ’78. január 3-án a Bencével meg a Kissel eldöntöttük, hogy csinálunk egy aláíróívet. Január elsején jelent meg, és mi, azt hiszem, 3-án csináltuk az aláírást, és 9-én jelent meg a Le Monde-ban. A külföldi és a kettős publikáláshoz való határátlépésben jelentett újat a ’77-es Charta-aláírás, és aztán a három ’79-es Charta-aláírás. Tehát, ha a mögöttes tartalmat zárójelbe teszed, akkor nem nagyon érteni, hogy miért volt ’79-ben egyrészt kettő ezek között a majdnem egyforma aláírások között részben egy harmadik is, amit mi, a Bence, a Kis Jancsi meg én csináltunk. Mi akkor nagyon nem bíztunk benne, hogy ez menni fog, mert a zsaruk nagyon ránk szálltak már előtte. S: Az első aláírásnál, ott az idő szorított, hogy csak 34 aláírás volt? Vagy ti saját magatok korlátoztátok ezt a kört, hogy csak ilyen kevés legyen? K: Az úgy történt, hogy azt gondoltuk mind a hárman – ebben teljesen harmonikusan egyformán gondolkoztunk –, hogy – minthogy ez a módszer nem volt még kipróbálva –, hogy ha ezt előre megszervezzük, konspiratív módon, és délutánig meg tudjuk csinálni, akkor este ki tudjuk adni egy nyugati hírügynökségnek, és tető alá tudjuk hozni. Ha délelőtt ügyetlenkedünk és balfaszkodunk, akkor elszedik tőlünk az aláírásokat, és nem érünk el semmit sem. Úgyhogy előtte három-négy napig átgondoltuk, hogy mit akarunk, de nem mondtuk el a technikai részleteket, csoportokat. Tehát például Vezér Erzsinél ültek öten, és várták, hogy 9:30-kor megérkezzen valaki… S: Ez azt jelenti, hogy ti szemeltétek ki, hogy kik lesznek a potenciális aláírók? K: Mi gondoltuk ki. Igen. Mondhatod ezt autokrata izének, azt gondoltuk, hogy ez másként nem fog menni. A későbbi aláírások felől nézve ez nevetséges, de akkor ez még nem volt kipróbálva, és nem tudtuk, hogy végig tudjuk-e vinni. Úgyhogy előre, papírral, ceruzával itt leültünk, és kiszámoltuk, hogy kit, hova, mikor, hánykor. És ezt majdnem másodpercre pontosan betartottuk este nyolcig. Elkezdtük reggel nyolckor, és este nyolcig megcsináltuk. Nem volt improvizáció, nem kísérleteztünk. Azt mondtuk, hogy ennyit akarunk. Énnekem ez a harmincnégyes szám később is, meg a Profilban is egy kabbalisztikus szám volt, harmincnégyen írták alá a Helsinki Záróokmányt, és mindig arra törekedtem, hogy harmincnégy aláíró legyen, hogy harmincnégyen vegyenek részt a Profilban. Ezt a harmincnégyet megtartottuk.”

  • „Mi hárman nagyon jóban voltunk. S.: Te, a Donáth és a Kis Jancsi? K: Igen. Elfogadtuk a Feri konspirációs igényeit. Kirándultunk, éjszakáztunk, átvertük a zsarukat. A Donáthot folyvást követték a zsaruk, ezeket az ő intenciói szerint átvertük. És azt mondta a Donáth, hogy a végcél az, hogy csináljunk egy konferenciát ’56-ról. Először is számoljuk fel ezt a hülye ellentétet a népiesek és az urbánusok között, ami minden progresszív vállalkozást meg szokott ölni Magyarországon. Ezért csináljuk először az Emlékkönyvet. A Bibó-emlékkönyv véletlenül adódott erre, mert ez egyébként is lett volna, de gyorsította a dolgot. A Donáth a közepén már azt mondta, hogy ezt ő úgy veszi, mint egy első lépést a harmadikhoz. A harmadik az, hogy ’56-ról csináljunk konferenciát és nemzeti egységet ahhoz, hogy a pártállammal szemben ’56 legalitását elismerjük. Megcsináltuk az emlékkönyvet, nagyjából úgy, ahogy a Donáth ezt szerette volna, és remekül végigvitte. Megcsináltuk a Monori Konferenciát is, azt hiszem, hogy hiba nélkül. Közben a Donáth meghalt, és a Vásárhelyi átvette az ’56-os konferenciát. Azt nem annyira jól, de azt is megcsináltuk. S: Tehát ez a Donáth-i program volt tulajdonképpen? K: Ez a Donáth érdeme. S: A te nevedhez szokták kötni Monort, mint tanácskozás ötletadójáét. K: Ez igaz, mert mindent én csináltam, mert a Feri nagyon beteg volt ezenközben már. De az alapgondolat mégis a Feritől származik. Éntőlem csak az származik, hogy egészen más okokból nagyon ügyelni akartam arra, hogy a népies-urbánus ellentét ne szakadjon föl még egyszer, mert tudtam, hogy azzal vége lesz ennek – a Donáth kifejezését parafrazeálva –, ennek a népfrontosdinak. A Donáth csak a – hogy is mondjam csak? – ennek a helyeslését adta ehhez a dologhoz. Meg még valamit, ami fontosabb volt, mint amit én gondoltam: azt, hogy a Donáthot elfogadta a népiesek és az urbánusok köre is. Tehát mondjuk, a Csoóri is, vagy a Tornai Jóska is hallgatott a Donáthra, meg az Eörsi is. A Donáth abszolút köztiszteletnek örvendett.”

  • „Van egy Benkei Andrásnak készítette feljegyzés, egy sokkal későbbi, ’76-os rendőrségi figyelmeztetésemről, és abban, ami egy nyolc- vagy tízoldalas feljegyzés, összefoglalnak mindent. Kiderült belőle, hogy már ’67-ben „Kritikus” néven nyitottak rólam egy dossziét, és hosszasan idéznek belőle valós dolgokat. Nem, talán egy-két túlzás van benne, de főként valós dolgokat. Ezekben benne van, hogy kinek mit mondtam, hogy eldöntöttem ’68 után, hogy szamizdatokat fogok írni, és ezt a Jancsó-könyvet, ezt szamizdatnak szánom. S: Már ekkor szamizdatot akartál írni? K: ’69-től egyfolytában szamizdatot akartam írni. Ezért kezdtem a Jancsó könyvet is ebben a formában. Ezek határesetek voltak. Ha leközölte az Új Szimpozion, akkor megjelentek, ha nem, akkor azt gondoltam, hogy majd én ezeket terjeszteni fogom. Ez már akkor kialakult. Akkor már eldöntöttem, hogy csinálok egy Kelet-európai Figyelő című ilyen géppel írt nagyon orosz mintájú szamizdat folyóiratot, és annak néhány száma már megjelent ’73-ra. Aztán kicsit később folytattam. A Jancsó-könyvet is, az elején még úgy kezdtem el, mint amit a Filmtudományi Intézet kritikapályázatára írok, a végét már úgy fejeztem be, hogy tudtam, hogy szamizdat. S: Hatszáz oldalt szamizdatban elég nehéz terjeszteni, nem? K: A Szovjetunióban ez természetes volt. A könyvnek nem az a hibája, hogy szamizdatban nehéz a hatszáz oldalt terjeszteni, hanem azért rossz a könyv, mert a mondanivalóm, az hatvan oldalnyi volt, ez van mértéktelenül eltúlozva hatszázra. S: És úgy láttad, hogy lenne befogadó közönség rá? K: Nem. A végére úgy láttam, hogy szamizdatot kell csinálni, nem filmesztétikát, hanem szociográfiát, mert annak van befogadó közönsége, a filmesztétikának meg nincs. Merthogy ezt a műfajt nem lehetett csinálni. Nem lehet este tizenkettőkor bemenni a Filmgyárba egy haverom segítségével, és vágóasztalon, titokban kockáról kockára nézni filmeket, ami a filmesztétika gyakorlásához nélkülözhetetlen. Ez értelmetlenség is. A szociográfia meg eleve is érdekelt, és azt gondoltam, hogy ahhoz nem kell más, mint interjúzni, érdeklődni meg kíváncsinak lenni.”

  • „Már nagyon világos volt, hogy darabjaira fog esni ez a rendszer, és rendszerváltás lesz. Ha meg rendszerváltás lesz, akkor azt gondoltam, hogy többpártrendszer is lesz, ha meg több pártrendszer is lesz most kell pártot alapítani és programot írni. Tisztában voltam avval, hogy ez kultúra, és nem egy tömegmozgalom csírája, semmi. Ha megnézed egyszer azt, amit ’84-ben írtam, egy kis levelet, tulajdonképpen egy előadás volt: A Demokratikus Ellenzék válsága. Erről szól, itten nem lehet tovább – ez ’84-ben volt –, nem lehet tovább vergődni. Az én konklúzióm az volt, hogy ez egy nagy és vidám házibuli, amihez képest el kell dönteni, hogy mi akar lenni a Demokratikus Ellenzék: egy pártszerűség, egy szakszervezetszerűség, egy politikailag kombattáns csoport, vagy irodalomkritikus szervezet. Szóval valamelyiket választani kell itten. Egy házibulin nem szükséges választani semmit sem, de a politikai fellépés idején választani kell. Jóformán senki nem értett egyet azzal, amit írtam. Ez volt az oka annak is, hogy az SZDSZ-be is csak ímmel-ámmal, addig mentem bele, ameddig meg kellett csinálni. Az elvi nyilatkozat megírásába, abba nagyon nagy kedvvel másztam bele, mert azt gondoltam, hogy ebből előbb-utóbb egy pártot lehet csinálni. Egy liberális pártot lehet csinálni. Egy igazán komoly vita volt, ami ennek véget vetett. A pártcsinálás, ez volt itt a nehéz kérdés, legtöbben ellene volt, hogy legyen ez inkább szövetség, mert a párt az túl veszélyes dolog, az MDF is ilyen szövetségszerű valamit akart. Én meg azt mondtam, hogy na, ez az a pillanat, amikor lehet előzni egyet, az első pártot meg lehet alakítani, a rendszer szétbomlásának pillanatában, most vagyunk helyzeti előnyben. Ezen aztán ott nagyon összerúgtuk a patkót, és én elhatároztam, hogy én bizony itten, ebben a tökölődésben nem fogok részt venni. Volt egyéb dolgom egyébként is. De nem voltam illojális velük, mert amikor megalakult, talán még nagyon rövid ideig OT-tag is voltam, de csak addig, ameddig már volt annyi ember, hogy ki lehessen onnan szállni.”

  • S: Az, hogy ’68 után tenni kell valamit, az a szamizdat csinálásban teljesedhetett ki? K: Volt egy nagy vita. Volt egy nagy vitánk, ez már átnyúlik a nyolcvanas évekbe. Én úgy gondoltam, hogy politikai ellenállást kell szervezni. Amikor a lengyel újevolucionizmus elkezdődött, akkor a Bence meg a Kis azt gondolták, hogy politikai ellenállásnak azt a formáját kell választani, amit a lengyelek. Én meg úgy voltam, hogy neki kell állni politikai pártot szervezni, földalatti mozgalmat csinálni, ugyanúgy mint ahogy a lengyelek egy másik ága csinálta. De Jancsi, akivel a legjobb barátságban voltam egészen ’88 végéig, azt mondta, amit a Michnik meg a Kuron, hogy nem kell politikai program, csak létezni kell másképpen. S: A politikai programkészítés az már felmerült rögtön ’68 után is? K: Én azt akartam, hogy szociáldemokrata programot csináljunk. Én pontosabban polgári radikális programot akartam, csak abban, ami engem érdekelt a tízes évek magyar politikai kultúrájában, abban összecsúszik a polgári radikalizmus és a szociáldemokrata mozgalmárság. S: És hogy jön be a képbe Bibó? K:’71-ben volt ez a szeminárium-féleség a Donáth Péter lakásában az Attila utcán. Akkor kitaláltam, hogy az egyik első vitatéma legyen a zsidókérdés Magyarországban. Ehhez a Bibó zsidókérdés-tanulmányáról én is tartottam egy előadást, ahhoz, hogy lehessen tudni, hogy ki a Bibó, meg megcsináltam egy bibliográfiát. S: Te mit tartottál fontosnak Bibóban? K: Ezt nem tudom neked röviden elmondani.A magyar politikai kultúra regenerálásához szükséges egyetemes európai feltételeket találtam meg a műveiben. És azt gondoltam, hogy mire sem volna nagyobb szükség a politikai szervezkedés kezdetén, mint ennek az embernek a műveit megismertetni azzal az ellenzékkel, amelyik hát itt nagyon tétován viselkedett, egyrészt a nagyon doktriner Nyugat-másolás, másrészt a tökéletesen ismeretlen magyar útról alkotott előítéletek között.

  • Celé nahrávky
  • 1

    Budapest, 30.06.2014

    (audio)
    délka: 03:30:15
    nahrávka pořízena v rámci projektu Oral history archívum - Budapest
Celé nahrávky jsou k dispozici pouze pro přihlášené uživatele.

Az irattár egy paradicsom, én ennél jobb hely nincs a földön.

Kenedi_portré.jpg (historic)
János Kenedi
zdroj: Oral History Archívum Budapest

Kenedi János 1947. július 12-én született Budapesten. Édesapja vegyész technikus, anyja bérelszámoló, statisztikus volt. Házasságuk Kenedi János születése után nem sokkal felbomlott, édesapja nevelte fel. Az 1956-os magyar forradalom idején gyermektársaival futárként tartotta a kapcsolatott az ellenállás gócai között, iskolai sztrájkot szervezett. A József Attila Gimnáziumból másfél év után kirúgták, 1966-ban magántanulóként tudott leérettségizni. Időközben a Finomecet Készítő Ktsz-nél helyezkedett el, és a „Kalef“ (Moszkvai tér) huligánjai közé járt, a budapesti kávéházak irodalmi társaságait látogatta. Az Esti Hírlapnál újságíró-gyakornokoskodott. 1969-ben újságíró diplomát szerzett a MÚOSZ Újságíró Központjában. 1966-tól 1968-ig a Külügyminisztérium német nyelvű lapjának, a Budapester Rundschau újságíró gyakornoka, majd szerkesztője, valamint a lap filmkritikusa. 1968 augusztusában a Varsói Szerződés tagállamainak csehszlovákiai bevonulása nyomán kilépett a laptól. Irodalmi szerkesztőként a Magvető Kiadónál helyezkedett el. Filmesztétikai kötetei jelentek meg, Jancsó Miklósról írt monográfiát. Állásából 1970-ben kéziratok illegális terjesztése és az okkupáció nyilvános elítélése miatt kapott rendőri figyelmeztetés következményeként eltávolították. Saját nevén újra csak 1990-ben tudott elhelyezkedni, foglalkoztatási és publikációs tilalom alatt állt. Néger-munkákból - szociológiai kutatások kérdezőbiztosaként, kódolójaként, ill. hagyatékok szerkesztőjeként - élt. A Kelet-Európai Figyelő, később a Máshonnan Beszélő című szamizdat folyóiratok szerkesztője. Az illegálisan terjesztett  Profil, valamint Bibó Emlékkönyv szerkesztője. Aktív résztvevője a kommunista rendszerrel szemben kritikus értelmiségi körök kezdeményezéseinek, petíciók szervezésének, szamizdat kiadványok megjelentetésének. Az ellenzékiek szabadegyetemének egyik szervezője. 1977 januárjában Bence Györggyel és Kis Jánossal a cseh Charta ‚77 polgárjogi petícióhoz csatlakozva megszervezte az ellenzék első, külföldön is nyilvánosságra hozott aláírásgyűjtési akcióját. Az 1981-1982-es tanévben a New Yorki Soros Alapítvány támogatásával kutatási ösztöndíjat kapott a New York University-re és a Columbia University-re. Fő szervezője a magyar társadalom problémáiról rendezett 1985-ös Monori Konferenciának, valamint az 1956-os forradalomról 1986-ban megszervezett illegális konferenciának. Előkészítette Bibó István összes munkáinak kiadását a svájci Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadója számára, valamint  Szabó Zoltán kézirathagyatékát rendezte és szállította haza Franciaországból az Országos Széchényi Könyvtár számára. A rendszerváltás éveiben a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének alapító tagja, a Szabad Demokraták Szövetsége Elvi Nyilatkozatának egyik megfogalmazója, majd a párt Országos Elnökségének tagja. A Nyilvánosság Klub ügyvivője. 1990-től az 1956-os Intézet tudományos munkatársa. 2007 és 2010 között az állambiztonsági iratok leváltárba való átadását vizsgáló ún. Kenedi-bizottság vezetője.