Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Bálint Ordódy (* 1931)

Mindent este elmondok magamnak egy Petőfi-költeményt.

  • 1931. február 13. megszületik Budapesten

  • 1941 a Piarista Gimnáziumba íratják be

  • 1947 édesapja Svájcba emigrál

  • 1947 a Palatinus Részvénytársaságot államosítják

  • 1948 édesanyja, majd Ordódy Bálint is Ausztriába menekül

  • 1948 Párizsban telepednek le

  • 1949 érettségizik az innsbrucki Magyar Reálgimnáziumban

  • Szabad Európa-ösztöndíjjal Strassbourgban tanul

  • 1956 októberének utolsó napjaiban csatlakozik a soproni nemzetőrökhöz

  • diplomát szerez a párizsi Kereskedelmi Főiskolán

  • 1960 megházasodik, felesége Marthe de Levis de Mirepoix

  • 1962-1963 egy fia és egy leánya születik

  • 1960-1971 termékmenedzser

  • 1968 megkapja a francia állampolgárságot

  • 1971 a Promexportnál helyezkedik el

  • 1978-1990 a BRED Banque Populaire nagyvállalati osztályán bankár

  • megalapítja a franciaországi English Speaking Uniont

  • 1990-ben nyugdíjba vonul és Anjouba költözik

  • magyar-francia kulturális kapcsolatokkal foglalkozik

Interjúadó: Ordódy Bálint

Születési éve: 1929

Az interjúkészítés helye és ideje: Párizs, 2013. október 25.

Interjúkészítő: Somlai Katalin

Terjedelem: 3:34:50

 

K.: Tehát miután ez egy életút-interjú, először is szeretném megkérdezni, hogy mikor és hol született.

V.: Én Budapesten születtem, pontosan 1931. február 13-án. Egy pénteki napon.

K.: A családjáról, a családja történetéről mi hagyományozódott át magára? Mit tud mondani az apai felmenőkről?

V.: Az apai felmenőkről azt tudom mondani… de nagyon sokat nem ismerek genealógiából, mert tizenhét éves koromban kellett elmennem Magyarországról. Csak azt tudom mondani, hogy az Ordódy család sosem szolgálta a Habsburgokat. Az Ordódy család szolgálta Hunyadi Jánost, Rákóczi Ferencet, Kossuth Lajost és Horthy Miklóst.

K.: Az Ordódy család egy középnemesi család volt?

V.: Az egy középnemesi család volt, ami az 1440-es évek óta ismert.

K.: Azt lehet tudni, hogy merre voltak a családi birtokok? Vagy az ország melyik részén éltek?

V.: Eredetileg úgy tudom, úgy hiszem, hogy Délkelet-Magyarországon, Erdély nélkül. Ott alakult ki a család, aztán Rákóczi alatt fölmentek észak felé, és az utolsó birtoka a családnak, az Batogán volt Komárom megyében.

K.: Meddig volt meg ez a birtok Bagotán?

V.: 1945-ig.

K.: Akkor ez a második világháború végéig megmaradt.

V.: Igen.

K.: Meddig tudja visszavezetni, hogy a családja, például a dédnagyapja, az mivel foglalkozott? Ő birtokos volt? Vagy katona?

V.: A nagyapám földbirtokos volt, és sok mindennel foglalkozott. Ő alapította a Magyar Park Szövetkezetet, de elsősorban földbirtokos volt.

K.: Hogyha ilyen szövetkezetet alapított, akkor gondolom, hogy…

V.: …de nagyon sokat nem tudok róla mondani, mert aránylag fiatalon halt meg.

K.: Mi volt a keresztneve? Ordódy…

V.: Béla!

K.: Ordódy Béla volt.

V.: Igen. Az apám is Béla volt, és a nagyapám is Béla volt.

K.: Akkor ezek szerint, ha ő egy parkszövetkezetet alapított, akkor ő egy ilyen kísérletező kedvű földbirtokos volt?

V.: Elég sok kísérletezéssel foglalkozott, de őszintén, nem tudom pontosan, hogy mit csinált. Főleg földbirtokos volt, és azonkívül matematikával is foglalkozott, és voltak különféle érdekes elgondolásai. De minekután eléggé korán meghalt, nem tudok róla nagyon sokat mondani.

K.: „Az érdekes elgondolás” a részéről, az mit takar?

V.: Növényekkel kapcsolatos dolog. Ő nagyon jól ismerte a különféle növényeket, én pedig nem ismerem a növényeket, és…

K.: Volt ilyen jellegű képzettsége is vagy ezt a birtokon tanulta már meg?

V.: Azt nem tudom.

K.: Neki már csak ez az egy birtoka volt, amit elkoboztak ’45 után vagy másfele is volt földje?

V.: Hát volt! 2 (?) hold volt birtok. Az egyik volt az alsólieszkói Ordódy-birtok.

K.: Alsó…?

V.: Alsólieszkói. A másik Ordódy-birtok, az a rozsonmitici volt.

K.: Rozsonmitici?

V.: A rozsonmitici. Úgyhogy két ága volt az Ordódy családnak.

K.: Igen…

V.: Ugye az alsólieszkói és rozsonmitici.

K.: Ezek területileg hogy különültek el? Az Alsólieszko, az merre van?

V.: Nem tudom.

K.: Értem. Akkor a nagyapa még ezt a két birtokot kezelte?

V.: Igen, igen. Na már mostan a birtokból… az egy családi birtok volt, amiből az apám kilépett. Ő nem akart vidéken lakni, és nem akart Csehszlovákiában lakni 1920 után. Ő Budapesten végezte a tanulmányait.

K.: Mit tanult az édesapja?

V.: Középiskolába a piarista gimnáziumba járt. Úgy tudom, a piarista gimnázium 1741 óta létezett, és minden Ordódy családtag a piaristákhoz járt. Az apám a piaristák után jogot tanult, jogi doktor lett, és a Kereskedelmi Akadémiát végezte el. Ő utálta a vidéket! Éppen úgy, mint én!

K.: Az édesapjának voltak testvérei, akik aztán a birtokot továbbvitték?

V.: Igen. Ordódy István volt a legidősebb, az én keresztapám.

K.: Ő az édesapjának a bátyja volt?

V.: A bátyja, igen. Az Ordódy István, a Pista bácsi, aki súlyos háborús sérült lett az első világháborúban, úgyhogy sokat nem tudott mozogni, ő genealógus lett. Nagyon sokat tudott minden családról, a genealógiájukról egészen… hát ezer évig visszamenőleg!

K.: Ő kinn maradt Csehszlovákiában?

V.: Kinn maradt Csehszlovákiában. Hát nem tudott mozdulni! Alig tudott járni szegény. Azért Budapestre eléggé gyakran jött, felsőházi tag volt, és azonkívül hát ő volt a…

K.: Mármint a magyar felsőháznak volt a tagja?

V.: A magyar felsőháznak, igen. De akkor még magyar állampolgár volt. Utána, 1941-ben azt hiszem, ő fogadta Horthy Miklóst a komáromi Erzsébet-hídon. Kassán pedig az Esterházy János. Akit aztán lekaptak, akit nagyon megkínoztak, de annak dacára elég hosszú ideig élt. Tehát ő úgy szerepel, mint egy hős.

K.: Az István bácsin kívül volt az édesapjának még testvére?

V.: Igen, volt, volt azonkívül a Marici néni, aki sosem ment férjhez, de nagyon erős karakter volt, és ott maradt. Borzasztó körülmények között halt meg, úgy a Pista bácsi, mint ő. Utána volt az Izi néni, aki egy Toroczkay-hoz ment feleségül. Aztán az Ordódy Miklós, aki egy rozsonmitici Ordódy-lányt vett el feleségül. Végül volt az Ordódy Kálmán, aki ugyancsak kilépett a családi együttesből, és Budapesten dolgozott a Beszkártnál.

K.: Tehát akkor ketten jöttek el a családból, és a többiek, azok kinn maradtak Csehszlovákiában.

V.: Ketten jöttek véglegesen Budapestre.

K.: Az édesapja azután, hogy elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, mit csinált?

V.: Ő először a Nemzeti Banknál dolgozott, és egy sorsjegyet akart alapítani. De az sajnos, az annak idején nem sikerült. A Nemzeti Banknál dolgozott, és ott egy…

K.: Tehát egy hivatalnok volt.

V.: Hivatalnok volt. Én azt hiszem, elég jó állása lehetett, mert doktorátust végzett. Amikor megnősült, elvette az anyámat, akkor a Palatinus Részvénytársaságnak lett a vezérigazgatója.

K.: Az anyai ágról mit tud? Az édesanyja családjáról mit tud?

V.: Az édesanyám született Schiffer Erzsébet volt. Az ő családjáról mit mondhatok?

K.: Ez egy budapesti család volt?

V.: Budapesti család volt. Amikor én megszülettem… De ők valahonnan máshonnan jöttek, azt hiszem, Észak-Magyarországról, és a Schiffer Miksa, az én nagyapám, az zsidó eredetű volt, de nem szerette a zsidókat.

K.: Ezek szerint a vallást sem gyakorolta. Már katolicizált, ugye?

V.: Katolikus volt, az egész családja katolikus volt. De furcsa módon a Schiffer nagyapám németbarát volt, és nem szerette a zsidókat. De nagyon gazdag ember lett!

K.: Kereskedő volt?

V.: Ő mérnök volt. Ő út- és hídépítő volt. A Palatinus Részvénytársaságnak volt hét háza a pesti parton, szemben a Margithíddal. Azok még most is léteznek, azok az épületek!

K.: Ez ott a mai Szent István park környékén van?

V.: Igen. A Szent István körúttól indul észak felé, szzemben a Margitsziget van.

K.: Igen, igen. Azok ma nagyon elegáns, a Pozsonyi út környékén nagyon elegáns polgárházak.

V.: Igen. És ott hatemeletes házak voltak!

K.: Tehát hogyha jól értem, akkor a nagyapja alapította ezt a Palatinus Részvénytársaságot?

V.: Az én nagyapám alapította, és már az első világháború előtt ő volt a legnagyobb jövedelmű – nem vagyoni, hanem jövedelmű – magyar állampolgár az Esterházy Pál után!

K.: A jövedelem ezekből a házakból származott?

V.: A jövedelem abból származott, hogy kapott fizetést a Palatinus Társaságtól, és volt négy lány ottan, akik részvényesek voltak. De 1946-ban mindent államosítottak!

K.: Tehát a nagyapjának négy lánya volt, és ezek egyike volt a maga édesanyja.

V.: Négy lánya volt. Igen. Ő volt a harmadik. Az első volt a Franci néni, akinek az első férje Rónay volt, de az meghalt spanyolnáthában az első világháború idején. Utána a Terbócz Imréhez ment. A Terbócz eléggé ismert ember volt. Magas volt, nagy volt, kemény volt, és irtózatosan szigorú! Én nagyon féltem tőle!

K.: Igen?

V.: A második, az a Podmaniczky Attilához ment. Az első a Rózsadombon lakott, az Apostol utcában, a második, a Piri néni, a Podmaniczky Piri néninek, őneki volt egy magánpalotája az Eötvös utcában, az Eötvös utca 4-ben. Az apám és az anyám az Andrássy úton laktak, Andrássy út 99. alatt.

K.: Az merre esik az Andrássy úton?

V.: A Bajza utca sarkán. A Bajza utca sarkán, és a…

K.: Megmaradt az az épület még?

V.: Az épület megmaradt, igen.

K.: Valaha a Szovjet Nagykövetség volt ott a Bajza utcánál. De azzal szemben ugye?

V.: Ott van szemben, srégen szemben. Most is az Orosz Követség van ott. Az volt a Széchenyi Palota. A harmadik lány, az az én anyám volt, az Erzsébet, és utána volt a Kata, aki egy Wimpffen grófhoz ment feleségül.

K.: Vinczen?

V.: Wimpffen grófhoz ment feleségül, akik Grafok voltak Ausztriában. De volt egy másik magyar ág, és ő a Vinczen Ferenc, az a magyar ágból volt. Voltak családok, amelyeknek osztrák és magyar ága volt, például a Windisch-Grätz!

K.: Igen.

V.: Volt osztrák Windisch-Grätz herceg, és volt magyar Windisch-Grätz herceg.

K.: Az édesapja és az édesanyja mikor házasodtak össze?

V.: ’29-ben.

K.: ’29-ben. Az édesapja, az az első világháborúban nem szolgált katonaként?

V.: Dehogynem! Mint önkéntes!

K.: Mint önkéntes. Hány évesen ment el önkéntesnek?

V.: ’97-ben született, és ’17-ben ment el önkéntesnek. Húszévesen. Olyan tizenkilenc, húsz éves volt.

K.: Tehát akkor ő egy egyszerű, tiszti rang nélküli önkéntes volt?

V.: Nem. Mint zászlós!

K.: És melyik frontra került? Hol harcolt?

V.: Ukrajnában.

K.: Sebesülés nélkül?

V.: Sebesülés nélkül! Ott, azt többször mesélte nekem, hogy elfogtak, az ő csoportjában elfogtak egy Lenin-fiút, és az ezredes, az azt parancsolta az őrmesternek, hogy lője le! De az apám mint fiatal zászlós, azt mondta, hogy „az jogellenes! Azt nem lehet! Őt el kell ítélni, mielőtt…”

K.: Kivégzik.

V.: „…kivégzik.” És akkor egy csomó baja volt az ezredessel, de hát ő kitartott, és aztán nem is végezték ki, csak lefogták a Lenin-fiút. Az egy terrorista volt, úgy mint hát most a… most is vannak terroristák.

K.: Igen, értem.

V.: Az iszlámnak a nevében, meg az al-Kaidának a nevében. De az törvényellenes volt, valakit csak úgy lelőni, akit elfogtak.

K.: A Tanácsköztársaság időszakát a család itt Budapesten vészelte át? Lehet erről tudni valamit?

V.: Igen. Az első világháború után – ’19-ben volt ugye a Kun Béla-uralom –, akkor nem történt semmi a családdal, mert a  nagyapámnak a sógora, egy német porosz ezredes volt, aki Magyarországra utazott, és ő védte a családot a kommunista érában. Úgyhogy emiatt nem történt ’19-ben semmi baja a családnak.

K.: Akkor ugorjunk egy nagyon kicsit előre egészen a maga születéséig! Maga ’31-ben megszületett, és ezek szerint viszonylag nagyon jó anyagi körülmények közé.

V.: Igen. Megszülettem 1931. február 13-án, pénteken. Az anyám sosem akart semmit sem kezdeni egy pénteki napon, vagy egy 13-án, mert…

K.: Ennyire babonás volt?

V.: Eléggé babonás volt! Soha nem csinált semmit, csak engem szült! Hogy ez szerencsés volt-e vagy nem, azt nem tudom!

K.: Maga egyébként egyedüli gyerek vagy lett még más testvére is?

V.: Volt, volt két testvérem, de az első házasságból voltak, mert az első férje az anyámnak Dombora Árpád volt. A nagyapa nagyon szigorú volt, és az anyám elmenekült tizenhét éves korában a villából, ami a Munkácsy utcában volt, elmenekült valakihez, akit korábban megismert, az ő első férjéhez. A hiba csak az volt, hogy az első férje húsz évvel idősebb volt, és szívbajos. Ő huszár ezredes volt, és azt hiszem, hogy nem volt az egy nagyon jó házasság. De én ezt nem tudom, mert én akkor még nem éltem.

K.: Értem! Persze!

V.: Csak azt tudom, hogy az anyám nagyon sokat beszélt az Árpádról, az első férjéről. Volt két gyerekük, a Márta, az a Dombora Márta és a Dombora András.

K.: A két féltestvére magukkal együtt nevelkedett?

V.: Együtt neveltek bennünket, féltestvéreim voltak, de mindig testvérnek tartottuk egymást.

K.: Egyébként az ő vezetéknevük is Dombora maradt?

V.: Bitaij–Dombora. Bitai–Dombora, egy erdélyi származású család volt. Az anyám férje huszár ezredes volt. Szívbajos lett, és húsz évvel volt idősebb, hogy az anyánk özvegy volt, vagy elvált, azt én sosem tudtam pontosan. Azonkívül a nehézség az volt, hogy az a Dombora-ág református volt.

K.: Az anyukája meg katolikus.

V.: Az meg katolikus volt.

K.: És a maga féltestvérei akkor az egyik református, a másik meg katolikus lett?

V.: Igen, a leánytestvérem katolikus lett, a fiútestvérem meg református. De utána aztán ő is katolikus lett. Sokkal később.

K.: Értem. Oda akartam visszatérni, hogy maga megszületett ’31-ben egy Andrássy úti villába tulajdonképp…

V.: Nem, nem!

K.: Nem?

V.: Én a Park Szanatóriumban születtem, az Aréna úton, de arra már nem emlékszem.

K.: Jó! Nyilván nem emlékszik. Arra lettem volna kíváncsi, hogy ez a villa, ez egy mekkora méretű villa volt?

V.: Nem volt az egy villa, az egy ház volt. Ott, a Bajza utca sarkán, Széchenyi Palota volt a Bajza utcai oldalon, a másik, a mi oldalunkon volt a Török Követség. Szemben az Andrássy úton pedig a Postának volt a háza. A postahivatalnokoknak a háza. De olyan szép ház volt! Mellette volt a Somsits Palota, utána meg a Pallavicini Palota.

K.: Ebben a házban maguk egy lakást birtokoltak, az egész ház a maguké volt? Vagy ott csak egy lakás volt?

V.: Nem, nem! Ez egy lakás, bérlakás volt, amit a szüleim fizettek. Az egész első emelet.

K.: Magának kisebb testvérei nem születtek?

V.: Nem.

K.: Az édesanyja második házasságából egyedül maga született?

V.: Csak én!

K.: Az édesanyja egyedül nevelte magát? Vagy volt nevelőnő is mellette?

V.: Nem, nem! Én nagyon keveset voltam a szüleimmel, és nekem volt egy német, szudéta német Schwesterem, akivel csak németül beszéltem, méghozzá nagyon rossz németet, mint a szudéták, mint a német szudéták. Öt és fél éves koromban kezdtem el nagyon jól tanulni, mert hat éves koromtól kezdve iskolába kellett menni, elemibe, és addigra valamennyire meg kellett tanulni magyarul beszélni.

K.: De a szüleivel…

V.: Az első nyelvem a német volt, az anyanyelvem volt a második nyelvem, harmadik nyelvem a francia volt, és a negyedik nyelvem meg az angol.

K.: A szüleivel miért nem találkozott? Ez családi, társasági hagyomány volt, hogy az édesapja dolgozott, az édesanyja is élte a társasági életet?

V.: Többé-kevésbé így van! Igen. Az édesanyám nagyon szerette a társaságot, az akkori társaságot, és eléggé csinos is volt. Jól volt felépítve. Eléggé magas volt, fekete hajú, és eléggé csinos. Az apám, ő nem volt nagyon mondén, ő főleg az irodában dolgozott sokat. Reggel korán, kilenckor kezdte, és négy órakor fejezte be. Későn ebédelt, nagyon későn, így nem is lehetett a gyerekekkel együtt ebédelni, mert mi mindig egy óra tájt ebédeltünk. Utána aztán elmentek, a találkozási hely legtöbbször a Gerbeaud volt a Vörösmarty téren.

K.: Az édesanyjának és az édesapjának is?

V.: Mind a kettőjüknek.

K.: Maga a nagyszüleivel sem volt szorosabb kapcsolatban mint gyerek?

V.: Egyik nagyszülővel sem. Hát az Ordódy nagyszülők, szóval…

K.: Azok kinn maradtak Csehszlovákiában.

V.: A Schiffer nagyapám, az pedig engem egyszer a Kékes-tetőn irtó hosszasan elvert!

K.: Aha! Értem!

V.: Nem is beszéltem többet hozzá! Aztán a német Schwester mégis, mégis elérte azt hogy ismét Jó napot!-ot kívánjak neki, hosszú tárgyalások után!

K.: Volt valami különlegesebb oka, amiért magát elverte? Szemtelenkedett?

V.: Hintáztam, és a nagyapám azt parancsolta, hogy állítsam le a hintát, és én nem állítottam le. Hát egy irtózatos fenékverést kaptam! Aztán jóban voltunk, de én nemigen találkoztam vele. Kisgyerekkoromban eléggé gyakran mentünk a házába a Munkácsy utcába, ami egyébként múzeum lett! Most az egy múzeum.

K.: Milyen múzeum most?

V.: A Munkácsy utca 19.

K.: Utánanézek.

V.: Oda, a kertbe, a kertbe elég gyakran jártam.

K.: A nagymamához sem állt közel? Róla nem is beszéltünk.

V.: A nagymama szívbajos volt. Nagyon ritkán láttam őt, egyébként korán meghalt. De nagyon kedves volt! Ha találkoztunk, mindig adott nekünk bonbonokat és cukorkákat.

K.: Értem. És az édesanyja testvéreinek nem voltak hasonló korú gyerekei, akivel a családban együtt tudott volna játszani?

V.: Nem. Szóval én sokat játszottam a testvéreimmel! Csak a…

K.: De azok azért nagyobbak voltak.

V.: Ő hétéves volt, a bátyám, hét évvel több volt, mint én, és a nővérem meg tizenegy évvel volt idősebb.

K.: Maguk egymás között is németül beszéltek?

V.: Nem!

K.: A gyerekek már magyarul beszéltek?

V.: Hogyne!  Igen, igen. a szüleim is magyarul beszéltek egymással.

K.: Igen. Csak velük nem találkozott.

V.: Keveset voltunk együtt. A Schwesteremet nagyon szerettem! Számomra egy… egy dráma volt, amikor öt és fél éves koromban elment! Akkor kaptam két német Fräuleint egymás után – olyan körülbelül két évig mind a kettő –, és tízéves koromban kaptam egy francia mademoiselle-t, akitől irtóztam! Csúnya volt, piszkos volt, és korrupt volt! Már akkor eltökéltem, hogy sosem megyek Franciaországba!

K.: Értem! De közben azért iskolába elment hatéves kora körül, ugye?

V.: Nem!

K.: Nem?

V.: Nem, magántanuló voltam.

K.: Magántanuló volt?

V.: Tíz éves koromig.

K.: Ez azt jelenti, hogy a Fräuleinok tanították magát? Vagy volt külön házitanító is?

V.: Nem! Be voltam iratkozva mint magántanuló egy elemi iskolába, azt hiszem, az Akadémia utcában volt, és egyszer egy évben mentem oda vizsgázni.

K.: És hogy készült fel a vizsgákra?

V.: Tanultam, otthon.

K.: Na de kivel?

V.: Például az András bátyámnak volt egy tanárja, egy magántanárja, és az is tanított engem.

K.: Tehát akkor egy házitanító volt.

V.: Házitanító volt, igen.

K.: Attól tanult meg írni is, olvasni is?

V.: Igen, igen. Attól.

K.: És ilyenkor még mit kellett tanulnia? Latint?

V.: Amikor a piaristákhoz kerültem tízéves koromban, még messze voltam a tökéletes magyartól! Én tizenhét éves koromban, amikor államosították a piarista gimnáziumot, akkor már tökéletesen beszéltem magyarul!

K.: Értem. Most próbálom számolgatni, hogy ugye a háború amikor kitört, még nem nagyon érinthette, de azért már a negyvenes évek közepe táján…

V.: A negyvenes évek közepe táján… körülbelül ’41-től kezdve…

K.: Akkor maga már gimnazista volt.

V.: Én gimnazista voltam már, és akkor volt körülbelül minden második-harmadik vasárnap, ha szép idő volt, az amerikai bombázás. Szőnyegbombázás!

K.: A maga fiútestvére is a piarista gimnáziumba járt?

V.: Nem. A bátyám, ő az Evangélikus Gimnáziumba járt, ami egész közel volt.

K.: Mármint a Fasori Gimnáziumba járt?

V.: A Fasori Gimnáziumba járt, a nővérem pedig a Sacré Coeur-be.  Nem a Hermina úton, hanem az Ajtósi Dürer sorban volt az. Mert azt hiszem, volt egy második Sacré Coeur, a Sophianum, ami a Belvárosban volt, a Tisza Kálmán téren. Ő még a régibe járt, és ő…

K.: Ott is végezte el?

V.: Ott is végezte el a tanulmányait, és nagyon szerette az iskoláját! Az utolsó két évben bennlakó is volt. Egészen odavolt, amikor a Sacré Coeurt államosították!

K.: De addigra befejezte már a tanulmányait.

V.: Már befejezte. Jól beszélt franciául, mert a Sacré Coeur-ben azt ott…

K.: Azt ott tanították, igen. És mi lett a nővéréből? Magyarországon maradt?

V.: Nem. Hát az egy más história.

K.: Csak egy-két mondattal próbáljuk lezárni.

V.: Nem, ő is Franciaországba jött. Ő is Franciaországba jött, és aztán Franciaországban el tudott helyezkedni.

K.: A nyelvismeretével?

V.: A nyelvismeretével, igen. Mert beszélt németül, franciául, és minekután a franciák nem beszéltek németül, szükség volt olyanra, aki beszélt.

K.: Aki tolmácsoljon.

V.: Nem tolmács volt, hanem úgynevezett hivatalnoknő. Az első helye egy magyar–francia társaságban volt, akinek az elnöke annak idején egy Tahy volt, akik észak-magyarországi család voltak. Az volt az első állása, amit egyébként az apámon keresztül kapott, mert az apám ismert egy Lázár nevezetű magyart, aki aztán kiment Amerikába, és annak a Tahy nagyon jó barátja volt. Az volt az első állása. Amikor az a társaság megszűnt, akkor ismét állást kellett neki keresnünk, de az elég hosszú ideig tartott, mert akinek nincsen állampolgársága, aki csak menekült annak irtózatosan nehéz volt álláshoz jutni.

K.: És a bátyja? A bátyja ugye elvégezte akkor ezek szerint az Evangélikus Gimnáziumot még a háború alatt, gondolom, elkezdte már az egyetemet is?

V.: Nem. Ő egész ’56-ig Magyarországon maradt, nagyon jobboldali volt, és megkoszorúzta a Gömbös Gyulának a sírját, erre föl letartóztatták.

K.: Mikor koszorúzta meg a Gömbös Gyula sírját?

V.: Már a kommunista időkben. A negyvenes évek vége felé. Akkor le is tartóztatták, de nem nagyon sokáig. Aztán egy egész rövid ideig tűzoltó volt, utána meg villamoskalauz. Ő azt nem bánta, mert nagyon érdekelték az autóbuszok és a villamosok.

K.: Azért nyilván nagyobb karrierre volt szánva, minthogy villamoskalauz legyen.

V.: Más karrier volt szánva neki. Aztán lebetegedett, és ’56-ban jött ki nagyon betegen, egy mellhártya- és tüdőgyulladással, és több hétig itt, Párizsban kórházban volt, és kigyógyították. Utána aztán fölvették – mert postás is volt! Hát szóval volt tűzoltó, postás és villamoskalauz.

K.: Tehát tulajdonképpen teljesen deklasszálódott a kommunista időszakban.

V.: Teljesen, igen.

K.: Egyébként mi volt az ő hivatalos neve?

V.: Dombora András.

K.: András! Igen. Mert a keresztneve nem hangzott el. Jó!

V.: Bitai Dombora András. Akkor ő a Postához került azon az alapon, hogy Magyarországon is postás volt. De az neki nem tetszett, és a végén nem is maradt Franciaországban, hanem visszament Németországba. Németországban élt, és Bonnban halt meg.

K.: Németországban miként dolgozott?

V.: Németországban, ha jól emlékszem, egy olyan cégnél dolgozott, ami nagy, óriási vákuumokat készített. Most elfelejtettem a nevét. Vákuumokat gyártott, amit nagy cégek vásárolnak a felhőkarcolók számára, talán ott a Défence környékén. Aztán megint nagyon beteg lett, és Bonnban halt meg.

K.: Akkor térjünk vissza a Piarista Gimnáziumra!

V.: Igen…

K.: Maga ’41-ben kezdte el a Piarista…

V.: Hát ’40-41-ben.

K.: ’40-41-ben kezdte el a Piarista Gimnáziumot. Vannak valami emlékei, fontosabb élményei a Piarista Gimnáziumról? Tanárok?

V.: Nekem nagyon sok jó emlékem, csak jó emlékem volt a piaristákról! Én minden egyes tanáromra emlékszem még! Én A-s voltam, és volt egy B-s osztály is, párhuzamos osztály, és a B-seknek nem tudom, hogy szerencséjük volt, avagy nem, de az elsőtől a hetedik osztály végéig ugyanaz volt az osztályfőnökük, a Pogor Ödön, aki író is volt. És őnekik csak egy osztályfőnökük volt, az A-soknak, nekünk egy csomó osztályfőnökünk volt! Az első volt a Balogh Ferenc matematikus, szám- és mennyiségtanár volt. Utána őt behívták a honvédségbe mint papot. Akkor az nagyon elegáns volt, mert két stráfot kapot. Fekete reverendában járt két aranystráffal. A Kovács Mihály lett az osztályfőnökünk, aki egy irtózatos rendes jó ember volt! Utána aztán ő kiment ’44-ben Németország felé diákokkal és leventékkel, de későbbb visszajött Magyarországra. Az igazoló bizottság igazolta őt, és nekünk taníthatott. De közben abban az időben volt rövid ideig két másik osztályfőnököm, a… hogy is hívták? Egy híres ember volt! Híres matematikus és fizikus volt! …. József… Nahát a legnagyobb magyar fizikus volt! Aki írta azt a könyvet, hogy az atombomba kreálása után, hogy Világvége vagy világbéke? Matematikus és fizikus volt. A legfontosabbat elfelejtettem! Szóljon már hozzá!

K.: Majd eszébe fog jutni! Felírom, és majd a végén majd eszébe fog jutni.

V.: Öveges József! Öveges professzor! Ő egy híres fizikus volt!

K.: Igen.

V.: Azután az Öveges után megint visszajött… Nem! Jött a Teller József, aki német- és latinszakos volt, és az egy irtó szigorú ember volt! Attól rettegtek! Ha valaki beszélgetni kezdett az osztályunkban, akkor rögtön statáriumot rendelt el. És ha statárium volt, akkor legalább húsz Tacitus- vagy Horatius-szöveget kellett megtanulni! Aztán ha az ember nem tudta, akkor leszekundázta!

K.: Értem.

V.: A Teller József volt, és utána a legvégén megint a Kovács Mihály. Aki fizikatanár volt és matematikatanár, egy irtó szimpatikus ember volt! A piaristáknál a hittanár pedig az Éderszásszy László volt. De én nem nála gyóntam, hanem a B-seknek a hittantanáránál, az Ommacht Nándornál, aki a lelki atyám volt. Én nem akartam azt, hogy az én hittantanárom a lelki atyám legyen. Mert szégyelltem a bűneimet!

K.: Értem. Így megosztotta a kettő között a dolgait!

V.: Én megosztottam a kettőt! Igen. Szóval a piaristákról csak jót mondhatok!

K.: Az osztálytársaival is szoros kapcsolata volt? Ez volt igazából az első közösség, amibe került, nem?

V.: Az volt az első közösség, amibe bekerültem, és akkor az elején ötvenen voltunk.

K.: Az nagyon sok!

V.: Nagyon sok volt! Ötvenen voltunk. Ezért kellett a szigor is! Ötventagos osztály, azt nehéz vezetni! Aztán a végén, amikor hetedikesek voltunk, akkor már csak harmincöten voltunk. Úgyhogy lassan-lassan ugye lesoványodott az osztály. Azt hiszem, hogy… igen, amikor Ady Endre Gimnázium lett ’48-ban, akkor azt hiszem, már csak harmincan voltunk. Szóval harmincan végeztünk.

K.: Kik voltak a magához legközelebb álló barátok, akikkel esetleg később is megőrizte a kapcsolatot?

V.: A legjobb barátaimmal fönntartottam a kapcsolatot. Már nagyon kevés van, mert a fele az osztálynak meghalt már. Két nagyon érdekes tagja volt az osztálynak, két nagyon okos tanulója volt az osztálynak. Az egyik az Andorka Rudolf volt, akinek az apja nagykövet volt Madridban a Horthy-érában. Az volt messzemenőleg a legokosabb és legtudósabb fiú, és őt természetesen a kommunista érában letartóztatták, aztán két vagy három évig mint munkaszolgálatost tartották. Börtönben volt először, aztán munkaszolgálatban kellett lennie, és a karrierjét mint a Geológiai Intézet vezérigazgatójaként fejezte be Andorka Rudolf, aki jobboldali volt.

A másik okos fej a Tőkei Ferenc volt, aki már a nyilas időkben is hirdette a történelmi és dialektikus materializmust! A piarista tanárok tőle tanulták azt meg!

K.: A marxizmust!

V.: A marxizmust, igen. A Tőkei Ferenc semmit sem tanult, és mindig rosszul vizsgázott, de ő írta mindig a legjobb dolgozatokat! Valahányszor fölhívta a magyartanár, az a Fekete Antal volt, mindig beszekundázott, de a dolgozataira mindig jelest kapott!

K.: Merthogy ott fogalmazni kellett, és esszéket gyártani?

V.: Igen. Ő nem tanult az égvilágon semmit! Tőkei Ferenc, és ő alapította a Sinológiai Intézetet.

K.: Igen. Meg A tőkét is ő fordította tudomásom szerint magyarra.

V.: Igen?

K.: Igen, Marx Tőkéjét ő fordította magyarra.

V.: Az lehet. És ő alapította a Sinológiai, a Kínai Intézetet, de nem beszélt egy szót sem kínaiul! Tehát úgy mint marxista, aránylag könnyű volt számára ezt megcsinálni, és aztán a Tudományos Akadémiának volt a tagja!

K.: Igen. A piaristák ennyire nyitottak voltak, hogy…?

V.: A piaristák nagyon liberálisak voltak! Volt az osztályban minden! Jobboldali, baloldali, protestáns, zsidó származású. Volt legalább három vagy négy zsidó származású fiú, de zsidó vallású nem volt. És muzulmán sem volt.

K.: Az nyilvánvaló, hogy akkoriban ilyen még szóba se jöhetett.

V.: És görög katolikus sem volt.

K.: Görög katolikus sem volt.

V.: Katolikusok vagy protestánsok voltak. Az Andorka Rudolf, az evangélikus volt, mert ő német származású volt. És azt mondták nekem később – de azt nem tudom igazolni, de lehet, hogy csak rossz nyelvek mondták –, hogy az eredeti neve Fleischacker lett volna.

K.: Aha!

V.: Német volt és ezért volt evangélikus.

K.: Ez érthető, igen. Magához milyen tantárgyak álltak közel a gimnáziumban? Milyen beállítottságú volt? Inkább reál beállítottságú? Vagy a történelem és a humán tantárgyak vonzották?

V.: Ami engem érdekelt?

K.: Igen.

V.: Elsősorban a magyar irodalom, mert tökéletesen akartam beszélni. Most már legalább húsz év óta nemigen van alkalmam magyarul beszélni, de azért maga mondta, hogy aránylag még jól beszélek.

K.: Teljesen tökéletesen fejezi ki magát! Ezt egyébként ott, a piaristáknál szóvá is tették, hogy maga nem tud jól magyarul? Vagy ez csak magának a benyomása volt?

V.: Nem. Az első magyartanárom realizálta, hogy nem beszéltem jól magyarul, és nagyon sokat segített nekem.

K.: Ő mondta meg, hogy miket olvasson például?

V.: Azt mindenkinek ugyanazt mondta. De azt mondta nekem, hogy többet olvassak, mint a többiek. Nagyon aranyos ember volt! Nem is tudom, hogy mi volt már a neve…(Mihálkó Béla). Ő volt az első magyartanárom. A második magyartanárom, akit nagyon szerettem – a többiek utálták őt –, a Fekete Antal volt. A Fekete alatt lettem tökéletes magyarból. Hát ő azt hiszem, ugyancsak német származású lehetett, mert azt mondták, hogy Schwarcz …. az ő neve. Valószínűleg, azt hiszem, hogy sváb eredetű lehetett. Igen, kimondott németnek nézett ki, szőke volt, kék szemű volt, és nagyon szigorú volt.

K.: A családja a ’44-et, ’45-öt itt, Budapesten élte meg?

V.: Igen, igen.

K.: Nem menekültek el sehova sem?

V.: Nem, nem. Mii nem menekültünk ’48 előtt.

K.: Értem. Az mindjárt a következő kérdésem lesz, vagy a következő utáni kérdésem lesz. Tanítás, az nem volt már ’45…’44 őszétől talán már nem volt oktatás, ugye?

V.: Dehogynem!

K.: Volt? Végig volt?

V.: A piaristáknál ’48-ig.

K.: Tehát a háború idejére nem szakadt meg az oktatás, miközben itt átvonult a front?

V.: Nem, az oktatás megszűnt körülbelül három hónapig. ’44 novemberétől… hát kicsit kotorok… ’45 márciusáig, és ’45 március második felétől megint oktattak a piaristák, és tovább jártunk, de az egy rövid év volt. Abban az időben volt az osztályfőnökünk az Öveges József, akiből egy nagyon híres fizikus lett!

K.: Magának az ostromról vannak emlékei?

V.: Vannak, hogyne! Az ostrom alatt mi a Podmaniczky Palotában voltunk, mert a Podmaniczky nagynéném, az anyámnak a nővére, az már ’44-ben ment ki a Spanyol Követségnek a segítségével, mert ő nem akart orosszal találkozni. Akkor ő elhagyta a Podmaniczky Palotát, és bennünket kért meg, hogy mi menjünk oda lakni, és az ostromot az Eötvös utcában, töltöttük. Az udvarba esett egy nagy bomba, de szerencsére nem robbant föl! És akkor ’45. január 15-én, az apám születésnapján törtek be az oroszok.

K.: Magukhoz, a házba is?

V.: Hát ott, a Podmaniczky Palotába! És akkor az a palota, amint érkeztek az oroszok, a palotából Svéd Követség lett. A svéd követség vette át a Podmaniczky Palotát hivatalosan, de az oroszok abszolúte nem…

K.: Nem tisztelték.

V.: Nem tisztelték a svéd zászlót. Ellenben egy hétre rá letartóztatták az oroszok, amikor kimentünk az Andrássy útra –három házra voltunk az Andrássy úttól, és az Oktogontól vagy egy pár percre. Az apám és a bátyám kimentek – én is ott voltam –, és jött egy szovjet járőr, négyen voltak, emlékszem, géppisztollyal, és azt mondták, hogy „dokument! Dokument!” Erre föl odaadtuk a papírjainkat, és engem… én nem érdekeltem őket.

K.: Maga túl fiatal volt?

V.: Én akkor, ’45-ben, ’31-es voltam…

K.: Igen, tehát tizennégy éves volt. Igen.

V.: Tizennégy éves voltam. Engem félredobtak. Az apámat meg a bátyámat meg lefogták. A bátyámat másnapra kiengedték, és az apámat hat hónapig letartóztatták, a Britanniában tartották fogva.

K.: Mi volt a Britannia?

V.: Ott volt a szovjet főhivatal. Az NKVD ott volt.

K.: Értem. Nem is vitték el munkaszolgálatra, hanem csak letartóztatásban tartották?

V.: Az apámat hat hónapra letartóztatták, és folyton kihallgatták! Azt akarták… mert az apám mindenkit ismert, mint a Palatinus Részvénytársaságnak a vezérigazgatója. Mindenkit ismert, és az apám erről sosem szólt nekünk, mert ugye hat hónap után több mint húsz kilóval könnyebben jött vissza. Egész… Nem is lehetett megismerni! Óriási nagy… nagy… hogy is mondjam csak, szakállal! Borzasztó állapotban jött vissza!

Aztán mesélte, hogy milyen állapotok között voltak ottan. Állandó kihallgatás alatt voltak. Nem, nem ő volt az egyetlen, volt ottan három vagy négy letartóztatott ember, akit folyton kihallgattak! De őt nem verték meg soha, csak pszichológiailag kínozták meg!

K.: Azt mesélte, hogy az ismerőseiről kérdezték?

V.: Mindenről kérdezték. Azt akarták, hogy nekik dolgozzon. De ő nem volt hajlandó! De hat hónapra rá, minekután nem volt politikus és nem volt háborús bűnös, hat hónapra rá kiengedték azzal, hogy megint le fogják csukni. Aztán még kétszer lecsukták körülbelül egy-két hétre.

K.: Eljöttek érte, elvitték megint?

V.: Eljöttek érte, és elvitték megint, de másodszor két hétre, harmadszor ’47-ben, akkor körülbelül egy hétre. Mindig azt akarták, hogy…

K.: Mindig az oroszok jöttek? Vagy akkor már a magyarok?

V.: Az oroszok! …. A magyarokkal semmi baja nem volt az apámnak. Az oroszok azt mondták neki, hogyha negyedszer jönnek, akkor Szibéria következik!

K.: Jelentősen megfélemlítették.

V.: Az apám azt mondta… nyilvánvalóan azt akarták, hogy kollaboráljon velük. Nos, a helyzet az volt, hogy az apám nekem egyszer azt mondta, méghozzá a fürdőszobában, mikor mosakodott és borotválkozott, azt mondta nekem, hogy „én nem menekülök! Ha Szibériába visznek, hát hadd vigyenek Szibériába!”

És akkor történt egy egészen csodálatos dolog! És pedig az, hogy kapott egy meghívást egy nemzetközi út- és hídépítési összejövetelre, európai összejövetelre Genfbe!

K.: Ez valamikor ’47-ben lehetett?

V.: Ez ’47-ben volt. Ő kért erre egy kiutazási vízumot. Akkor a belügyminiszter a Rajk László volt, aki nem volt moszkovita kommunista, de kommunista volt.

K.: Igen, és nagy hatalma volt!

V.: Nagy hatalma volt! Kommunista volt. A Rajk László tudta, hogy az oroszok háromszor lefogták az apámat, és adott neki útlevelet és kiutazási vízumot. Úgyhogy az apám nem menekült Magyarországról, hanem kiment hivatalosan. Aztán telefonon az anyám könyörgött neki, hogy ne jöjjön vissza, és így az apám disszidált, Genfben maradt. De nem menekült! Ő így hivatalosan hagyta el Magyarországot.

K.: Igen! De tulajdonképpen ez az az időszak volt, amikor Nagy Ferenc sem menekült, hanem hivatalosan kiutazott, és ott értesítették, hogy jobb, hogyha nem jön haza Magyarországra, mert akkor viszont…

V.: Pontosan! És abban az időben – most mesélhetek egy érdekeset? –, ’45 és ’48 között az apám nem volt ottan, de ’45 és ’48 között az összes politikus hozzánk jött, mert az első lakosunk az emeleten – mi a földszinten laktunk…

K.: Továbbra is a Podmaniczky Palotában voltak?

V.: A Podmaniczky Palotában voltunk, és az első emeletet kiadtuk a rövid ideig tartó államfőnek, a Zsedényi Bélának, aki ideiglenes államfő volt a választásokig. Az egy nagyon rendes és kedves ember volt. Azt el is vitték utána az oroszok, vagy az ÁVO, nem tudom. Amikor a Zsedényi elment – de csak később tudtuk…

K.: Ez a lakása volt akkor a Zsedényinek?

V.: Az első emeleten lakott.

K.: Igen.

V.: És amikor a Zsedényi államfő volt, ideiglenes államfő, rengeteg politikus jött hozzá. Utána meg a Balogh páter jött, aki baloldali volt, nagyon Mindszenty-ellenes volt, és ő lakott ott fönt a szakácsnőjével. Akkor is nagyon sokan jöttek oda. Én nagyon szerettem a politikusokkal találkozni, és én vittem őket a kaputól egész föl, az első emeletre! Én az összes akkori politikussal találkoztam.

K.: Próbált velük beszélgetni?

V.: Nem, nem! Csak fölvezettem őket az emeletre. Kezet sem fogtam velük, hanem szóval…

K.: Mutatta az utat?

V.: Igen, mutattam az utat. Ott találkoztam többször a Szakasits Árpáddal, egyszer a Rákosi Mátyással…

K.: Még a Rákosi Mátyás is megjelent?

V.: Azt is ismertem, igen. A Nagy Ferencet is természetesen. Kivel találkoztam még? A Varga Bélával természetesen. Erdei Ferenccel. Veres Péterrel nem. Erdei Ferenccel viszont igen. Ortutay Gyulával, aki kommunista volt, arról már beszéltünk, de kisgazdapárti, és többekkel, akiknek a nevére már pontosan nem emlékszem. Őket vittem föl az emeletre.

Egyszer lejött hozzánk a Balogh páter, egy randevút kért az anyámtól, és nem tudom már pontosan, körülbelül tizenegy óra felé, és mint mindig, az anyám késett, nem volt még kész. Akkor a Balogh páter ott volt körülbelül egy fél óráig, és akkor én beszélgettem a Balogh páterrel. Én tudtam, hogy a Balogh páter és a Mindszenty hercegprímás nincsenek jóban, és csak Mindszentyt dicsőítettem. A Balogh páter, az nem szólt nekem semmit, csak bólogatott.

K.: Hagyta, hogy mondja a magáét!

V.: Pontosan!

K.: Nem bocsátkozott vitába egy gimnazistával!

V.: Nem, nem! Á, nem!

K.: Ennél okosabb volt!

V.: Ennél sokkal, sokkal okosabb volt!

K.: És a nagyapja? Ők átvészelték a háborút ugye, a Schiffer nagyapa?

V.: Ő ’44-ben halt meg egy szívrohamban az Andrássy úton, és a mentők bevitték a fasornak egy klinikájára, és ott halt meg két napra rá. Nyilvánvalóan egy infarktusa volt, talán abba az időben nem lehetett azt megoperálni, és ott halt meg.

K.: Erre csak azért kérdeztem rá, hogy tudjam, hogy az édesanyja, az mennyire maradt magára, amikor az édesapja kinn maradt Genfben.

V.: Egyedül volt, és mindennap zokogott! Én vigasztaltam őt. De már akkor is zokogott, amikor Püspökladányon volt, szemben az ötezer orosszal! Már akkor is zokogott! És mondta, hogy ne támadják meg az oroszokat, mert agyon fogják őket lőni! De akkor ő éveken át állandóan bőgött! És én azt nehezen viseltem.

K.: A család ekkor miből tudott élni? Még megvoltak az ingatlanok? A Palatinus Részvénytársaságnak, annak még akkor meg kellett lennie.

V.: A Palatinus, az tulajdonképpen még megvolt, de azt államosították ’47-ben.

K.: A föld, az már nem volt meg.

V.: ’47-ben államosították. Ha jól emlékszem, ’47-ben, és akkor ment el az apám. Utána aztán nem igen volt miből megélni. Akkor az anyámat kivitte a Francia Nagykövetség. A Francia Nagykövetség vitte ki a követség autóján.

K.: Tehát akkor ő mint magyar állampolgár, útlevéllel hagyta el az országot?

V.: Nem.

K.: Nem?

V.: Ő illegálisan hagyta el Magyarországot, mint a francia miniszternek a felesége, autón.

K.: Kicsempészték ezek szerint.

V.: Kicsempészték a franciák a francia követség autóján, és a követ aznap még visszament Budapestre, és másnap a feleségével, gyerekeivel és saját maga vonaton indultak ki. Akkor még nem voltak komputerek, úgyhogy nem történt semmi hiba. Az anyám a…

K.: Tehát nem tudták beazonosítani, hogy a francia követ a két ….

V.: Madame de Sayve-ként hagyta el Magyarországot, és a madame de Sayve másnap vonattal a férjével és a két leányával ugyancsak, de akkor már a saját útlevelével. Szóval anyám így került ki Bécsbe.

K.: A francia követséggel nagyon jó lehetett a kapcsolata, mert ezt a kockázatot…

V.: Igen. Az Olivier de Sayve a szüleim nagyon jó barátja volt, és a felesége is, és azok mondták azt, hogy nem lehet Magyarországon maradni, annál is inkább minekután az apám nem jött vissza Genfből. Megígérték, hogy kicsempészik. Azt nem tudták megmondani, hogy hogyan és mikor…

K.: Azt nyilván nem is akarták elárulni, mert akkor…

V.: Pár órával előtte jelezték, hogy „most kérem szépen jövünk!” Az anyám így hagyta el az országot.

K.: Ezt maga előre tudta, hogy el fog menni az édesanyja? Szólt magának?

V.: Azt tudtam, hogy el fog menni, de nem tudtam, hogy mikor. Az anyám a Szűz Máriájával hagyta el Magyarországot. És sikeresen! Aztán apám meg Bécsbe jött, és ott találkoztak egymással. Mi meg röviddel utána hagytuk el Magyarországot. A nővérem, a sógorom és én.

K.: Ne rohanjunk ennyire előre! Egy pillanat! Közben maga leérettségizett a Piarista Gimnáziumban?

V.: Nem!

K.: Nem?

V.: Még hetedikes koromban államosították. Én meg – szeptember első felében jártunk még – az Ady Endre Gimnáziumban, civil tanárokkal, akik hát többé-kevésbé kommunisták voltak, de jó tanárok voltak.

K.: Tehát elbocsátották a Piarista Gimnázium összes tanárát, és új tanárok kerültek a helyükre?

V.: Hogyne! Államosították, és a piarista tanárokat nem hagyták már tanítani, úgyhogy azokat széjjelvitték, és plébániás papok lettek. De ’52-ben visszaadták a piaristáknak a budapesti intézetet, viszont nem a Duna-parton.

K.: Igen. És akkor maga már nem volt itthon.

V.: Nem, akkor én már nem voltam ottan, én Innsbruckban érettségiztem.

K.: Jó! Akkor most nézzük azt, hogy akkor maga hogyan hagyta el az országot a testvéreivel. Itt maradtak hárman egyedül tulajdonképpen?

V.: Hárman maradtunk ottan: a sógorom, a nővérem és én. Na már mostan a sógorom, a Kray István…

K.: Kray?

V.: Kray István, az kisgazdapárti volt. Vagy nem volt kisgazdapárti, hanem Kereszténydemokrata párti volt, a Barankovics pártban volt.

K.:  A Barankovics-féle pártnak volt a tagja?

V.: Igen, de azok együtt dolgoztak többé-kevésbé a Kisgazdapárttal, és ők…

K.: De ő csak párttag volt, vagy politikus is volt?

V.: Újságíró volt, egy kicsikét politizált is. Az ő politikai irányzata a  keresztény-szociális mozgalom volt. Az ő apja, az öreg Kray István, ő a Ferenc József és a IV. Károly kabinetjében dolgozott. Titkára volt, ha jól tudom, de ezt nem tudom bizonyítani, de ha jól tudom, titkára volt ugyancsak az Aranygyapjúnak. Furcsa módon az ellenkező történt az öreg Kray Istvánnal, mint az én apámmal. A Kray Istvánt az ÁVO tartóztatta le, és az oroszok szabadították ki azon az alapon, hogy egy Kray ős Napóleon ellen harcolt, és védte Oroszországot Napóleon ellen.

K.: Ez azért nagyon érdekes, hogy abban az időben ilyen tényekre felfigyeltek!

V.: Hát igen. Az oroszok nagyon büszkék voltak az ő kis szolgájukra. Az oroszok szabadították ki az ÁVO-ból azzal, hogy egy Kray-t nem lehet letartóztatni! Ezen az alapon. Apámmal a fordítottja történt.

K.: Igen.

V.: Az oroszok tartóztatták le, és Rajk László szabadította ki tulajdonképpen és engedte ki Magyarországról.

K.: Legalábbis…

V.: Én az apám helyzetét jobban irigyeltem, mint az öreg Kray-ét.

K.: A Krayét. Igen. Az orosz segítségre nem volt olyan büszke az ember!

V.: Nem!

K.: Megértem!

V.: De históriai alapon. Azt nem is tudom, hogy Napóleon 181…

K.:’15-ben már vége volt a második Napóleon-uralomnak is. ’13-ig volt, mert a…

V.: Vége volt, így az is 1812-13 körül történhetett.

K.: Igen.

V.: Az oroszok mindent fölírtak! Mindent fölírtak! A Szovjetunió nagyon tisztelte tulajdonképpen a régi, az örök Oroszországot. Az ezeréves Oroszországot.

K.: A birodalmi múltra büszkék voltak.

V.: Arra nagyon büszkék voltak!

K.: Akkor maga itt maradt ugye a nővérével. Azt tudta, hogy előbb-utóbb ki fog menni nyugatra?

V.: Igen, igen.

K.: Az édesanyja úgy hagyta itt, hogy már tudta, hogy maga is utána fog menni?

V.: Igen. Azt megbeszélte a sógorom és a nővérem. A sógorom akkor tulajdonképpen a Kis Újságnál dolgozott, ugyancsak az Eötvös utcában. A Dessewffy Gyulával dolgozott –az volt a nagyfőnök akkor –, és a Saly Dezsővel, aki a felelős szerkesztő volt, azt hiszem. Azok mind kimentek. Mi meg ugye szeptember vége felé éccaka – éccaka! – mentünk át segítséggel. Az megvolt beszélve vasutasokkal.

K.: Akkor maguk Budapestről leutaztak valamelyik vidéki városba?

V.: Nem. Sopronba utaztunk először, de akkor már igazoltatták az embereket. Budapestről Sopronba.

K.: Vonattal mentek le vagy autóval?

V.: Vonattal, vonattal. Először nem sikerült, úgyhogy visszamentünk Budapestre, és egy későbbi napon ismét…

K.: Már hogy értve nem sikerült? Igazoltatták magukat? Megijedtek útközben, és visszajöttek? Erre nem emlékszik?

V.: Nem, nem sikerült az az első alkalom Sopronban, vissza kellett menni Budapestre. Sikerült visszamenni Budapestre, és aztán egy második alkalommal, szeptember végén sikerült a dolog. Elhagyhattuk Magyarországot, a vasutasok…

K.: Leérkeztek Sopronba, és ott várták magukat?

V.: Igen. Sopronban vártak azok, akik segítettek átmenni a határon. Nos, a nővérem még egy kis hotelban volt, én pedig az utcasarkon Sopronban voltam a sógorommal. És jött felénk négy magyar katona, géppisztolyos magyar katona, úgy jöttek felénk… Hát tíz centiméterrel előttünk állt meg a négy katona. Nyilván látták, hogy nem vagyunk soproniak, és farkasszemet néztünk egymással. A parancsnokuk végül azt mondta, hogy „Jobbra át!”, és elmentek! Szerencsére nem… én csak azt súgtam a sógoromnak, amikor jöttek a magyar határőrök, hogy „meg se moccanjunk!” Nem is moccantunk meg. Nem mozdultunk…

K.: Igen. Ha menekülni kezdenek, akkor… lőnek maguk után!

V.: Igen, igen. Szobrokká, márványszobrokká váltunk! Nagyon megijedtem! Akkor már biztos voltam, hogy letartóztatnak! És ismét egy csoda történt, és nem tartóztattak le! Csak farkasszemet néztünk egymással, nem igazoltattak. Az első katona a négy közül, aki parancsolt – lehetett egy őrmester vagy egy hasonló –, „Jobbra át!”-ot parancsolt, és elmentek! Aztán eltűntek az utca végén. A nővérem csak akkor jött le szerencsére… ezt már a nővérem nem élte át. Lejött, elmeséltük neki, hogy mi történt, aztán találkoztunk azokkal a csempészekkel, akik egyébként jó barátok voltak. Ők nem csempésztek mást, csak embereket, üldözött embereket szabadítottak ki.

K.: Fizetséget kértek érte?

V.: Igen. Éccaka fölültünk egy tehervonatra, ami átment az osztrák területre, aztán vissza Sopronba.

K.: Nem is ellenőrizték ezt a vonatot indítás előtt?

V.: A vonatot ellenőrizték, de mi szalma között voltunk, és a vasfüggöny még nem… gördült le.

K.: Még nem volt kiépítve.

V.: …­csak körülbelül egy hétre rá, október elején. Meg volt beszélve a vasutasokkal, hogy amikor egy osztrák sávon átérünk, akkor ott nagyon lelassít a vonat. Ott ugrottunk le a vonatról!

K.: Csomagok nem is voltak maguknál?

V.: Nem!

K.: Semmi, csak maguk?

V.: Nem, nem! Semmi! Nem! Szeptember végén volt, és akkor nem volt hideg. Onnan gyalogoltunk. Már voltak… voltak már kis bombák, és már építették a tornyokat, de a vasfüggöny még nem volt meg. Úgyhogy éccakka át tudtunk menni a földeken keresztül egy-két kilométert, és velünk jött valaki, aki azt hiszem, valószínűleg egy áruló volt, aki mindenképpen velünk akart maradni, de sikerült eltávolítani egy temetőben. Arra emlékszem.

K.: Ez egy nagyobb csoport volt?

V.: Nem. Csak mi, és egy negyedik, aki hozzánk csatlakozott, de aztán el tudtunk tőle válni valahogyan. Hárman maradtunk, és akkor már kezdett virradni – ugye éccaka mentünk át a határon –, és kezdett már…

K.: Pirkadni.

V.: …pirkadni, és akkor megállt egy teherautó, és fölvett bennünket.

K.: Akkor ez már teljesen az osztrák oldalon volt, és biztonságban voltak.

V.: Már teljesen az osztrák oldalon voltunk, de szovjet zónában!

K.: Igen, azt elfelejtettem! Ez még ’55 előtt történt.

V.: A szovjet zónában volt, és nem volt semmi igazoltatás, és a teherkocsi majdnem Bécsig vitt bennünket, Bécsújhely és Bécs között, onnan aztán valaki más vett föl, és bevitt bennünket Bécs centrumába, városába, és ott találkoztunk a szüleimmel. Így történt a dolog.

K.: Azt az embert a temetőben hogyan sikerült lerázni?

V.: Arra már pontosan nem emlékszem, mert a sógorom intézte a dolgot, és mondott neki azt hiszem, hevesen valami nagyon ronda dolgot, hogy aztán leszakadt tőlünk. Véleményem szerint valószínűleg egy kém volt.

K.: És így jutottak Bécsbe?

V.: Így jutottunk Bécsbe. Az amerikai szektorban voltak a szüleim, és odamentünk az amerikai szektorba. De az nem volt egészen Bécs centrumában, mert Bécs centruma, az közös megszállás alatt volt. Hetenként cseréltek: egyszer szovjet, egyszer amerikai, egyszer angol, egyszer francia volt. Az amerikai szektorban fogadtak bennünket a szüleim. Nem maradtunk sokáig Bécsben, mert a francia barátaink Budapestről vártak már Párizsban.

K.: Tehát a francia követ…?

V.: Igen, igen. Az Olivier de Sayve.

K.: Lehetett az amerikaiaktól menekült státust kérni már?

V.: Nem. Akkor mi ott Bécsből, az amerikai szektorból autóval mentünk egészen Linzig. Az volt a zónahatár a szovjet zóna és a nyugat zóna között. Ottan át kellett menni egy hegyen.

K.: Gyakorlatilag még egyszer át kellett akkor egy határon csempészni magukat, merthogy papírjaik se voltak.

V.: Megint. Nem volt semmi papírunk. Az autó üresen ment át. Lehetett az út egy kilométer, vagy valami ilyesmi. Az autó átment a zónán, minekünk meg sikerült egy olyan eléggé magas dombon keresztülvágni, de az már nappal volt, senki sem figyelt ránk, és az autóval megint találkoztunk a nyugati zónában. Hogy az mi volt akkor, azt nem tudom, vagy amerikai, vagy angol volt. Arra már nem emlékszem pontosan.

K.: De ez a „mi”, ez azt jelentette, hogy az édesanyja, édesapja, maga, a nővére és a férje? Tehát öten maguk?

V.: A sógorom és én, igen. Mi aztán onnan, Linzből, már a nyugati határon, ottan egészen Salzburgig mentünk – Salzburg amerikai zóna volt. Salzburgban megkértük… papírokat kértünk, menekültpapírokat, amit meg is adtak az amerikaiak. Onnan Innsbruckba akartunk menni, a francia zónába. Volt ottan egy konzul vagy hasonló, francia, és annak megmondtuk, hogy mi nem akarunk amerikai zónába menni, mert mi Franciaországba szeretnénk menni. Elmeséltük, hogy hogyan ment ki az anyám. Kértünk ottan egy vízumot Innsbruck számára. Salzburgban talán egy hónapig voltunk. Onnan aztán elutaztunk vonaton Innsbruckig, ahova már megkaptuk az engedélyt, és Innsbruckban megkértük a francia beutazási vízumot. Meg is kaptuk, minekutána Párizsból telefonáltak azzal, hogy nyugodtan jöhetünk, semmi probléma nincsen, mert a szüleim nagyon segítették a háború alatt a lengyel tiszteket, katonatiszteket. Amikor már nagyon sok…

K.: A Lengyelországból Magyarországra menekült lengyel katonákat…

V.: Akik… akkor Antall Józsefnek volt az apja, a miniszter.

K.: Igen.

V.: Miniszter, és az befogadott nagyon sok lengyel katonatisztet, akik Magyarországon átmentek nyugat felé.

K.: Igen.

V.: Azoknak szerencséjük volt, mert nagyon…

K.: Az édesanyja is ebben valahogy közreműködött?

V.: Hát hogyne! Persze! Nekik nagyon sok lengyel barátjuk volt, akik egy-két hónapig Magyarországon voltak. Akik aztán elhagyták Magyarországot, amint lehetett.

K.: De magukhoz, a házba is beköltöztek? Anyagilag támogatták őket?

V.: Beköltözni nem! Beköltözni nem, de támogattuk őket, ahogy lehetett. És aztán… szóval ezeknek az alapján…

K.: Gyakorlatilag igazolták magukat, hogy…

V.: Igen, igen. Ezen az alapon, ami igaz volt, mert a szüleim nagyon segítették a lengyel katonatiszteket. Emlékszem, az anyám, akkor már elég sok német katonatiszt volt, akik ottan voltak, a régi, a korzói hotelekben, és az anyámat…

K.: A Duna-parton?

V.: A Duna-parton, igen. A régi hotelekben ott voltak. Akkor annak idején a Ritz, a…

K.: Igen?

V.: A Vadászkürt. meg más hotelek, meg a Bristol, meg ilyenek. Hát ezek nem léteznek már, ezek a hotelek.

K.: Igen. Már nem, de most újabb hotelek vannak azért ott.

V.: Ismerem őket. Aztán elég hamar… hát voltunk Innsbruckban körülbelül egy hónapig, és akkor, amint megvolt a vízum, fölültünk a vonatra egészen Párizsig. Párizsban fogadtak bennünket a Sayve-ék, akikhez mentünk, és akik rendeltek már szobát a számunkra, ott közel az École Militaire a hetedik kerületben, ami egy nagyon jó kerület volt, egy kis utcában, ott szemben az École Militaire-rel, és ottan kiderült, hogy csak török vécék voltak! Az anyám azt mondta, hogy ő itt nem marad! A hetedik kerületben a török vécék, ottan le kellett guggolni…

K.: Igen. Ismerem, milyen a török vécé.

V.: Párizs tele volt török vécékkel abban az időben.

K.: Igen.

V.: Az anyám ilyet nem ismert, és azt mondta, hogy ő itt nem marad még egy napot! Hallottuk, hogy vannak magyarok a másik oldalon, a nyolcadik kerületben, az Avenue Montaigne egyik mellékutcájában, a Rue Clément Marotban egy kis hotelben, ami egy jó hotel volt, azt úgy hívták, hogy Westend.

K.: Westend?

V.: Westend. Odamentünk, és ott volt európai vécé! Ott voltunk egy ideig, aztán a szüleim elmentek az Olivier de Sayve-nek a bátyjához.

K.: A követ, az vissza se jött Budapestre dolgozni? Akkor már leváltották?

V.: Nem, nem! Már helyette más volt. Akkor elhagyta véglegesen Magyarországot.

Már volt új állása a NATO-nál, de akkor a NATO még Párizsban volt.

K.: Igen.

V.: A Westendbe kerültünk, és aztán elmentünk a bátyjához, akinek már előtte, jóval előtte odaküldte az Olivier de Sayve Budapestről az anyám ékszereit. Az ő bátyja adta vissza az anyámnak az ékszereit.

K.: Azért az nagyon fontos volt, hogy a gazdasági alapja is meglegyen mindannak, hogy maguk itt új életet kezdjenek.

V.: Hát igen… pontosan! Az nagyon nehéz volt! Nagyon nehéz volt! Egy ideig… egy ideig ékszereladásból éltünk.

K.: Az ékszerek révén sikerült a vagyon egy részét kimenteni.

V.: Csak! Semmi más! Meg a Szűz Mária! Semmi más! Egy német, azt hiszem, 16. századbeli Németországban készített… egy fa Szűz Mária. Ami most nálunk van.

K.: Tehát akkor azt nem adták el.

V.: Ott van nálunk. Azt a francia autóval vittük. Azt nem nézték át. Az megvan, és nálunk van a házunkban. A mi szalonunkban. Aztán egy ideig abból éltek, próbáltak üzletezni, és kölcsönt kaptak a Sayve családtól. Vettek a kölcsönadott pénzből romokban levő kis lakásokat, amiket fölújítottak, és mint új lakásokat eladtak, aztán a kölcsönöket visszafizették.

K.: A mai nyelven szólva ingatlanfejlesztőkké váltak.

V.: Igen, igen. De egész kis mértékben csak! Gondolom, nem lehetett tőle állandóan kölcsönt kérni. Úgyhogy kerestek más lehetőséget. Akkor megint valami csoda történt: találkoztak egy orosz hercegnével, aki barátnője volt a Printemps nagyáruház tulajdonosának.

K.: Printemps, mint tavasz?

V.: Igen, a Printemps. Két nagyáruház volt, a Printemps meg a Lafayette …. A Printemps

tulajdonosa, Monsieur Laguionie volt a neve, annak a barátnője volt egy orosz hercegnő. Ez az orosz hercegnő mutatta be őket a Laguionie-nak azt kérve, hogy segítsen a szüleimnek. A segítség abból állott, hogy ők ügynökösködtek. Mint szabad ügynökök, találtak kisiparosokat, főleg a kínai és a zsidó negyedben, akiknek az árujuk szép volt, de akik sosem kerülhettek volna be a Printemps-ba. Azokat vitték be a Printemps-ba, és legtöbbször sikerült is a dolog.

K.: Közvetítettek a kiskereskedők és a nagyáruház között.

V.: Közvetítettek, cserébe kaptak a kiskereskedőktől egy comissiót. De az sosem tartott két évnél tovább. Két év után a kiskereskedők és a vásárlók, a Printemps vásárlói már megismerték egymást, és a vásárlók…

K.: Már nem volt szükség a közvetítőre.

V.: Többet nem volt. Úgyhogy a szüleim nem tudtak sohasem két évnél tovább dolgozni. Állandóan újakat kellett nekik keresni! Szóval így tudtak megélni. Egy ideig eléggé jól megéltek, de aztán már a végén nem volt szükség ügynökökre, a kiskereskedők egyedül folytatták a dolgokat. A szüleim idősek voltak – ők majdnem nyolcvanéves korukig dolgoztak itt!

K.: Feltételezem, hogy félre se tudtak ebből tenni.

V.: Keveset! Nagyon keveset, de tudtak venni maguknak egy lakást. Egy kis lakást.

K.: A Westendből kiköltöztek mindannyian ezek szerint.

V.: Igen. Tudtak maguknak venni már évekkel azelőtt – kölcsönből – egy kis lakást, egy kétszobás lakást egész közel az Eiffel-toronyhoz, a tizenötödik kerületben azt hiszem, vagy a hetedik kerületben. Nem, hetedik kerület volt, egész közel az Eiffel-toronyhoz, és ott is haltak meg. Az apám leesett az első emeleti lépcsőről, egészen a földszintig, nem törte el semmijét, de megzavarodott, és bevitték a kórházba, és egy orosz mellé tették! Az apám, az majdnem megőrült, amikor meghallotta, hogy egy orosz van mellette, mert visszajött az emlékében minden. Akkor már nyolcvanhárom éves volt. Egyik kórházból a másikba szállították őket együtt, az anyámat meg az apámat, azzal, hogy az anyám nem tud egyedül élni az apám nélkül. A végén mégis egyedül élt, és az apám meghalt nem egész nyolcvannégy éves korában. Az anyám még öt évig élt egyedül, a nővérem meg én segítettük. És kapott segítséget a francia államtól is.

K.: A nővére és a férje, ők saját lábukra tudtak állni?

V.: A nővérem dolgozott mint secrétaire. Hogy is mondják azt? Micsoda?

K.: Titkárnő.

V.: Titkárnő, igen. A nyelvtudásával sikerült dolgoznia, de nehezen tudott csak elhelyezkedni. Aztán szerencsés volt, mert bevették a Creusotba. Az ottani Creusot-Loire gyárakat kezdte építeni abban az időben, és a vezérigazgatónak lett a titkárnője, aki egy irtó rendes ember volt, és egy nagyon jó barát lett belőle! Az nevezte ki néhány év után kádernek. A nővéremnek egy önálló, saját állása volt a Creusot, és ő képviselte a céget Kelet-Németország felé. Sikerült is, nem történt soha semmi baja. Na mármost a sógorom, az pedig a Magyar Menekültügyi Irodának lett a főtitkára, az elnöke egy bencés pap volt, a Gácsér Imre.

K.: Ezt a Magyar Menekültügyi Irodát, ezt ki tartotta fenn?

V.: A Szabad Európa …. A francia prefektúra benne volt, őket csak az érdekelte, hogy ne fizessenek, de hagyta őket függetlenül dolgozni.

K.: Tevékenykedni, igen.

V.: Nehézség nélkül. Ez egy kis iroda volt a kilencedik kerületben, és amikor a Gácsér Imre elment, akkor Kray István sógorom lett az elnök. Ő nem csak a Magyar Menekültügyi Irodával foglalkozott, hanem a Keresztény Népmozgalommal is. A a Barankovicsot Európában egy pap képviselte, a Közi Horváth József. Ő ugyancsak Párizsban volt, és ők együtt dolgoztak. A Közi Horváth József, aki nem volt szerzetes pap, és nem volt jobboldali sem, de kereszténydemokrata volt, ő képviselte a Barankovics-pártot Párizsban, Franciaországban. A Közi Horváth József és a Kray István sógorom, azok nagyon sokat együttműködtek. Próbálták a magyar kereszténydemokrata mozgalmat, népi mozgalmat megalapítani, de nem nagyon sikerült.

K.: Nem is sikerült összetartani a menekült magyarokat?

V.: Valamennyire sikerült, de aztán a Magyar Menekültügyi Irodában nagyon nehéz volt a helyzet, mert odajártak a volt légiósok. Voltak légiósok már a Horthy-idők óta.

K.: Igen. Tehát már a második világháborúban is szolgáltak magyar légiósok. Igen.

V.: Hogyne! Persze! Most is vannak! És azok a légiósok mind odajártak, és azok nagyon gyakran verekedtek egymással. Ittak és verekedtek. A sógoromnak kellett fönntartani a rendet. Úgyhogy a sógorom nagyon sokat együtt dolgozott a prefektúrával. Amikor az amerikaiak befejezték a finanszírozást, akkor nem volt többet állása a sógoromnak, de minekután ő nagyon szíves…

K.: Meddig tartott körülbelül az állása? A hetvenes évekig kitartott?

V.: Az ő állása… hát körülbelül… a hatvanas évekig.

K.: A hatvanas évekig?

V.: Igen. Utána, a hatvanas évek végén beszüntették – azt már nem tudom pontosan, melyik évben –, és akkor a sógoromnak nem volt állása, nem is lehetett volna, mert rosszul beszélt franciául. Magyar menekült státusa volt, és rosszul beszélt franciául.

K.: Ráadásul újságíró volt, és magyar újságíró, aki gondolom, itt túl sok állást újságírásból nem kaphatott.

V.: Hát igen. Úgyhogy ő akkor egy bankkölcsönnel vett egy romot, és azt a romot építette föl. Valahol ottan Chartres és Dreux között.

K.: De ez egy milyen rom volt?

V.: Egy egyedülálló ház, valamikor valami farm lehetett, vagy valami, és ő azt saját maga, egészen egyedül építette fel! Senki mással! Ez tartott néhány évig, és az alatt az idő alatt a nővéremnek a fizetéséből élt.

K.: Utána ezt értékesítették?

V.: Volt neki Párizsban egy 15 négyzetméteres kis lakása. Ott éltek mind a ketten, és ő pedig közben építette a házat. Ez tartott három-négy évig, amíg föl tudta építeni. Aztán elég jól el tudták adni, és utána megint vettek egy házat Vilecerfben, egészen közel Fontainebleauhoz, az is egy rom volt. Mást nem tudtak venni, mint egy romot.

K.: Egy romot, és azt megint felújították?

V.: Azt megint felújították. El is akarták adni, de a végén a nővérem annyira megszerette, hogy nem akarta már eladni. Akkor a sógorom már elég idős volt, és írt egy könyvet, amit ki is adtak, de nagyon kis példányszámban, és annak a könyvnek… mi is volt a címe? Igen, azt az Antall-időben adta ki.

K.: Ez egy regény volt vagy visszaemlékezés?

V.: Egy visszaemlékezés, és a titulusa az volt… Igen. Nem nemzetváltás, sem őrségváltás, hanem… Rendszerváltás!

K.: Rendszerváltás.

V.: Igen. „Rendszerváltás”. Azt ő magyarul írta, és a nővérem és mások segítségével franciául is megírta, és ki lett adva magyarul is, meg franciául. De nagyon kis számban.

K.: Ők sem költöztek vissza ’89 után Magyarországra?

V.: Nem, nem tértek vissza. A sógorom, ő mikor is halt meg? A sógorom meghalt… nyolcvanéves korában halt meg. Ő tizenhárom évvel volt nálam idősebb, ő ’17-ben született, és nyolcvanéves korában halt meg. ’17-ben született, az mennyi?

K.: ’97.

V.: Igen, akkor halt meg. Maga jó matematikus! Én már nem tudok számolni! Csak géppel számolok. Körülbelül két év óta…

K.: Jó! Szerintem visszatérhetnénk magához. Mert most már tudjuk, hogy mi történt a nővérével meg a szüleivel. Maga hogy folytatta, miután elhagyták Magyarországot?

V.: A szüleimmel voltam.

K.: Idejöttek Párizsba, és nyilván folytatni kellett a tanulmányait.

V.: Folytatni kellett a tanulmányokat. Én visszautaztam Innsbruckba, és Innsbruckban a Magyar Gimnáziumban tettem le az érettségit.

K.: Az egy bentlakásos gimnázium volt?

V.: Nem! A szüleim adtak nekem egy kevés pénzt, és az anyám odaadta az apámtól kapott Kossuth-gyűrűt. Az állítólag egy igazi Kossuth-gyűrű volt, ami Kossuth-tól származott.

K.: A Kossuth adta a családban valakinek, az Ordódy családban valakinek?

V.: Igen, akkor… Nem az Ordódy családban, hanem a Kvassay családban. A nagymamám, az született Kvassay volt.

K.: Mármint az édesapja ágán a nagymama.

V.: Igen. Mondtam a Pista bácsiról, hogy a Pista bácsi fogadta a Horthy Miklóst…

K.: Igen, igen, emlékszem!

V.: A Marici ott maradt, és szörnyű körülmények között haltak meg!

K.: Emlékszem, igen. Tehát onnan volt egy Kossuth-gyűrű.

V.: Onnan volt egy Kossuth-gyűrű, aminek volt valami értéke. Azt mondták a szüleim hogyha kell, akkor adjam el. Szóval adtak egy kevés pénzt, és azt a Kossuth-gyűrűt – hát más nem volt –, azzal mentem vissza Innsbruckba. A nyolcadik gimnáziumot nem egész két hónap alatt végeztem ott…

K.: Azért kellett odamenni a Magyar Gimnáziumba, hogy magyarul érettségizzen?

V.: Azért, igen. Mert magyarul akartam érettségizni, mert úgy tudtam jól érettségizni. Le is érettségiztem. ’49-ben érettségiztem, és nem adtam el a Kossuth-gyűrűt szerencsére, de kivettem egy szobát ablak nélkül és fűtés nélkül –az télen volt –, és hát többé-kevésbé  koplaltam. Kenyérből és vízből éltem, de nem akartam eladni a Kossuth-gyűrűt. Sikerült nem eladni. Letettem a vizsgát, az érettségit jelesen, jeles érettségim volt. És akkor volt az életemben a legokosabb gondolatom. Elmentem a francia komandatúrára, azzal az érettségi bizonyítvánnyal, és a parancsnokkal akartam beszélni – egy francia ezredes volt, aki fogadott engem. Franciául aránylag folyékonyan beszéltem…

K.: Azt még a gimnáziumban tanulta, a franciát?

V.: Volt egy francia kisasszonyom tízéves koromtól kezdve, és a gimnáziumban is tanultam, harmadik gimnazista korom óta. Úgyhogy elég folyékonyan beszéltem franciául, de nem nagyon jól. Megmagyaráztam az ezredesnek, hogy a szüleim Párizsban vannak, és hogy emlékül, kértem őt, tegyen egy pecsétet, emlékbe egy francia pecsétet az érettségimre. A francia ezredes nem nagyon értette a dolgot, de minekután én dicsőítettem Franciaországot, akkor végül is nagyon kedvesen tett rá egy pecsétet, egy francia pecsétet. Amikor megvolt a bizonyítványon a pecsét, akkor visszautaztam Párizsba, és rögtön ezen az alapon be tudtam iratkozni a jogi fakultásra.

K.: A francia pecsétnek köszönhetően elfogadták az érettségi vizsgáját?

V.: Bizony! Mert különben le kellett volna tennem a francia baccalauréát, aminek az anyaga egész más volt, mint a magyar érettséginek. Ennek a pecsétnek köszönhettem, hogy rögtön, érettségi nélkül be tudtam iratkozni. Le kellett fordíttatni a bizonyítványt egy hivatalos fordítóval, de a francia pecsét ott volt, és azzal beengedtek a fakultásra. Szóval így be tudtam iratkozni az első évre, de csak nagyon rövid ideig.

K.: Maga valóban jogász is szeretett volna lenni, vagy ez egy hagyomány volt, hogy jogi diplomát szerezzen?

V.: Hát őszintén… ez egy hagyomány volt. Hogy én mit akartam csinálni, azt nem tudom. Én csak azt tudom, hogy nem akartam Franciaországba jönni, mert nekem nagyon rossz emlékem volt a francia kisasszonyról.

K.: Na de ezt a család eldöntötte, hogy Franciaországban vannak.

V.: Az döntötte el, és ide kellett jönni – én tizenhét éves voltam. Aztán az történt, hogy a lengyel katonatisztek, akiket mi segítettünk a háború alatt, azok meghívtak Angliába. Azon az alapon, hogy mi segítettük őket Magyarországon, kaptunk vízumot Angliába.

K.: Ez az egész családra vonatkozott?

V.: Ez vonatkozott a szüleimre és a… Erre föl Angliába mentünk.

K.: Emlékszik is néhány névre hogy kik voltak ezek a lengyel katonatisztek?

V.: Hát hogyne emlékeznék!

K.: Meg lehet a dokumentáció kedvéért említeni őket?

V.: A fő barátunk az Adam Konopka báró volt.

K.: Adam? Konopka?

V.: Konopka Ádám báró volt, aki kis hotelt nyitott a háború után ’45-ben vagy ’46-ban egy kis faluban, Lowfield Heath  mellett, a jelenlegi Gatwick Airport területén. De akkor ott nem volt semmi. Őnála voltunk, és úgy voltak ott, mint vendégei a Konopkának. Kaptunk egy hathónapos vízumot. Ott segítették őt a hotelben, dologztak a szüleim, és én is. Én a kerttel voltam megbízva, nekem kellett a kertet minden héten…

K.: Gondozni.

V.: Igen, és minden héten a füvet vágni. Egy kézi géppel. Akkor nem voltak még…

K.: Még nem voltak a gépek, igen.

V.: Én megesküdtem magamnak, hogy soha életemben nem fogok kertészkedni! Ott voltunk, és hat hónapra rá a szüleim nem kaptak egy újabb vízumot, csak úgy kaphattak volna, hogyha mint személyzet dolgoztak volna Angliában. Abban az időben Angliában még nagyon rossz volt a helyzet, még nagyon kevés élelem volt, és még élelmiszer jegyek voltak, azzal lehetett csak vásárolni. Franciaországban az már nem volt. Franciaország élelmiszerellátottság szempontjából sokkal gazdagabb volt akkor.

K.: Sokkal nagyobb élelmiszertermelő ország, mint Anglia.

V.: Igen. Én azonban megkértem a vízumot, és nekem megadták, azzal, mert azt mondtam, hogy tanuló szeretnék lenni, és szeretnék beiratkozni egy egyetemre. Azon az alapon meghosszabbították nekem a vízumot megint hat hónapra. Később a hotel becsukott, mert nem volt elég klientúrája. A Konopka otthagyta a jelenlegi Gatwick Airportot – ami akkor csak egy óriási rét volt, és semmi más nem volt ottan.

Én fölmentem Londonba. Beiratkoztam a londoni egyetemre, és dolgoznom kellett. Kaptam egy ideiglenes állást, mert már beszéltem angolul, de nem nagyon jól, de már beszéltem valamennyire, és kaptam egy ideiglenes állást a Thomas Cook’s-nál.

K.: És mit csinált?

V.: A kofferekre raktam etiketteket, szóval az utazási szelvényeket. Utazási szelvényeket készítettem, és azokat ragasztottam. Szóval ott dolgoztam egy ideig.

K.: A londoni egyetemre milyen tanulmányokra iratkozott be?

V.: Be kellett iratkozni. Ők nem ismerték el azt a bizonyítványt, az innsbrucki francia igazolást, hanem azt mondták nekem, hogy le kell tennem a University Entrance Examinationt.

K.: És erre volt egy felkészítő tanfolyam?

V.: Arra volt egy felkészítő, de az angolok nem szerették abban az időben, hát most se szeretik a magyarokat. Jelentkeztem arra a felvételi vizsgára, és elbuktattak matematikából. Nem angolból, hanem matematikából. Újra kellett kezdenem. Én tovább dolgoztam ottan, a Thomas Cook’s-nál. Heti fizetések voltak, és abból meg tudtam valamennyire élni egy kis szülői segítséggel.

K.: A szülők visszajöttek már Franciaországba, ha jól követem a dolgokat.

V.: Visszajöttek Franciaországba, igen. Franciaországban tudtak dolgozni, másképp, mint személyzet. Franciaország liberálisabb volt, mint Anglia akkor, abban az időben. Most az ellenkezője. Minden ötven évben megváltoznak a dolgok. Én akkor nagyon sokat tanultam matematikából, és másodszor is jelentkeztem. Nagyon jó jegyet kaptam matematikából, de angolból buktattak el! A második vizsgán. Az első vizsgán jó jegyem volt angolból…

K.: Feltételezem, hogy a második vizsgára még jobban tudott angolul, mint az elsőre, mert hát ott élt, Angliában.

V.: Hát persze! Világos! De akkor angolból buktattak meg! Úgyhogy az nagyon kellemetlen helyzet volt! Én erre föl – hát még dolgoztam a Thomas Cook’s-nál, és kértem egy állást a BBC-nek a magyar osztályán. A BBC magyar osztályának a vezetője Sztankovics Viktor volt.

K.: Ott dolgozott Cs. Szabó László is.

V.: Azt én nem ismertem.

K.: Hát lehet, hogy később, de a Cs. Szabó László volt a…

V.: A Sztankovics Viktor már a BBC-ben dolgozott a háború alatt. Ő már a háború előtt, a második világháború elején ment ki Angliába. Körülbelül akkor ment a Rudolf Hess is, azt hiszem. Sztankovics Viktor, aki újságíró volt egyébként, ő vezette a magyar osztályt, és ő ismerte jól az apámat. Az apám telefonált neki, és azt mondta a Sztankovics, hogy „Kérlek szépen! Nincsen semmi probléma! Én fölveszem őt, de neki ahhoz, hogy föl tudjam venni, egy zsűri elé kell mennie, méghozzá magyarból.

K.: Tehát egy felvételi bizottság volt ezek szerint a magyar szerkesztőség tagjaiból.

V.: Felvételi bizottság volt, aminek az elnöke egy Mr. Morrison volt.

K.: Morrison?

V.: Morrison. A magyar nyelv tanára a londoni egyetemen. A Mr. Morisson azt mondta, hogy én angol kiejtéssel beszélek magyarul, és hogy engem nem vehetnek föl.

K.: De miért? Bemondónak akarták volna magát felvenni?

V.: Mint később kiderült bemondónak, valami hasonlónak. De hát eleinte nem lettem volna bemondó, hanem valami más. Dolgoztak ottan azt hiszem, négyen vagy öten, vagy hatan, nem tudom pontosan, én csak a Sztankovics Viktorral találkoztam. Úgyhogy a BBC nem vett föl, mert angol akcentussal beszéltem magyarul. Abban az időben még tökéletesen beszéltem magyarul, és sosem volt angol akcentusom.

K.: Igen. Most sincsen.

V.: Hát most sincsen. Francia akcentusom sincs.

K.: Az sincsen egyébként. Egy kicsit az r hangja más, de…

V.: R!

K.: Igen. Így már jó, de ezt most ne erőltessük.

V.: Magyarországon csak az arisztokraták meg a zsidók raccsoltak. Én r-t mondok: magyar.

K.: Magyar. Jó! És akkor mi lett magával Angliában?

V.: Megint egy csoda történt! Kaptam egy meghívót a Ritz Hotelba, egy amerikai meghívót. Lehet, hogy a sógorom által. Mert ugye a Magyar Menekült Irodát finanszírozta a Szabad Európa mozgalom.

K.: Igen.

V.: Lehet, hogy azon keresztül – ezt sosem tudtam – kaptam egy meghívót a Szabad Európától a Ritz Hotelba. Akkor én már nagyon jól beszéltem angolul. Ahhoz hogy valaki jól beszéljen egy idegen nyelvet, ahhoz kell körülbelül két-három év.

K.: Hát igen, hogy nyugodtan beszélje, és spontán. Igen.

V.: Igen. Az kell. Úgyhogy fogadott engem a Szabad Európa Strasbourgban alapított egyetem nívójú kollégiuma, az fogadott engem körülbelül egy órán keresztül, és egy óra után – egy nagyon szimpatikus ember volt, a neve… mi is volt? (Davies) Majd eszembe jut. – , és azt kérdezte tőlem, hogy hajlandó vagyok-e, amikor lehetséges lesz, Magyarországra vinni az amerikai demokráciát? Azt mondtam, hogy természetesen. Mi mást mondhattam volna? Engem érdekelt a Szabad Európa-ösztöndíj.

K.: Itt egy ösztöndíjról volt szó?

V.: Ösztöndíjról. Mind ösztöndíjasok voltunk. Ő engem fölvett. Nagyon hamar el is kellett utazni Strasbourgba. Volt egy kofferem, semmi más, egy esernyővel, és egy kalappal – mert abban az időben szokás volt Londonban kalappal járni, méghozzá olyan fekete kalappal. Azzal elindultam, és Strasbourgba utaztam. És Strasbourgban…

K.: Ennél konkrétabban nem mondták meg, hogy mi lesz a feladata?

V.: Megmondta, hogy miről lesz szó. Abból állt, a program abból állt, hogy voltak a Szabad Európa Kollégiumban kurzusok – minden nemzetiség számára voltak kurzusok –, és volt minden nemzetiség számára volt egy anyanyelvi tanár. Voltunk ottan összesen körülbelül százötvenen.

K.: Ez mit jelentett? A magyar csoportokban mennyien voltak? Olyan húszan-harmincan?

V.: Amikor én voltam az elsők között, amikor én megérkeztem, már kettő volt: a Körmendi Tibor és a Babits Lajos. Azok Franciaország… hát nem tudom, hogy honnan jöttek pontosan, azt hiszem, a Körmendi Tibor már Franciaországban volt, a Babits Lajos azt hiszem, Németországból jött. Az összes diák, az mindenünnen, mindenféle országból jött. A program az volt, hogy a Szabad Európa Kollégiumnak voltak programjai, nemzeti programjai, és az amerikai programjai, és azonkívül be kellett iratkozni egyetemre.

K.: De ez, mondjuk a magyar nemzeti program, az mit jelentett? Hogy Magyarországról tanítottak?

V.: Igen, igen. A mi tanárunk azt hiszem, a Kiss árpád volt, vagy valami hasonló neve volt.

K.: De mit tudtak tanítani egy Magyarországról jött embernek?

V.: A Magyarországról jött diákoknak kellett tanulni… hát a magyar históriát.

K.: De hát azt maguk már tanulták itt, a középiskolában.

V.: Azt már tanultuk, igen, már a középiskolában, úgyhogy sokat nem tanultunk.

K.: Na, erre kérdeztem rá, hogy mennyivel többet tudtak mondani, mint itt egy középiskolai ismeretet?

V.: Igen. Semmivel sem többet. Semmivel sem többet. De ez minden ország számára volt. Volt ottan valami tíz-tizenkét ország. Lengyelekből volt a legtöbb. A lengyelekből volt körülbelül negyven, harmincöt vagy negyven tag a százötvenből, és magyar tag összevissza volt a legvégén körülbelül… nem tudom, úgy tizenkettő és tizenöt között, és a legkisebb csoport volt az albán csoport. Hárman voltak.

K.: Kész csoda, hogy egyáltalán volt albán csoport!

V.: Azok késelték egymást! Ki is rúgták őket. Ottan voltam… ez mikor is volt? ’51. októberben kezdődtek a kurzusok,  és akkor beiratkoztam a Science Po-ra (Institut de Sciences Politiques) és a jogra, és azonkívül a magyarórákra a kollégiumba, ahol azonkívül kellett egy kicsikét az amerikai alkotmányt is tanulni. Az volt az újdonság.

K.: Ez az ösztöndíj, ez már eleve az egész egyetemi tanulmányok idejére szólt?

V.: Az elvben egy teljes lejáratra volt, három vagy négy, vagy öt évre, aszerint, hogy ki hogyan csinálta. Az ösztöndíj jó volt! Egyik része az ösztöndíjasoknak egy kollégiumban lakott Strasbourg környékén, kettes szobákban. Az én szobatársam egy cseh volt, aki tökéletesen beszélt németül, és az egy nagyon jóképű fiú volt. Eleinte hármas szobákban voltunk, de utána kettes szobákban. Akkor a saját történelmen kívül kellett egy kicsikét az amerikai történelmet tanulni, az amerikai alkotmányt. És természetesen akik nem beszéltek angolul, azoknak angolórákat is kellett végezniük.

K.: Ezért az ösztöndíjért cserébe kértek valami… tehát aláírattattak magukkal egy szerződést, hogyha elvégzik ezt vagy azt az egyetemet, akkor mit kell utána tenniük?

V.: Semmit nem írattak alá, csak meg kellett ígérni, hogy amint lehet, bevezetjük az amerikai demokráciát Magyarországon.

K.: Értem.

V.: De ezt nem kellett írásba adni. Ők úgy válogatták… nem tudom pontosan, hogy milyen alapon, de hát egyrészt akartak különféle magyarokat, és különféle országokbeliket. Voltak ottan mindenünnen, volt még Amerikából is azt hiszem, egy. Na már mostan a magyar…

K.: Bocsánat, hogy félbeszakítom. Maguk voltak az első évfolyam? Vagy voltak már maguk előtt, és aztán jöttek maguk után is újabb csoportok?

V.: Jöttek, hogyne! De én voltam az első évben, igen. Na már mostan, mi volt ottan a helyzet a magyarok között? Az volt a helyzet, hogy a magyarok nem értettek egyet egymással. Ami szokásos dolog.

K.: Igen.

V.: Ha négy magyar összegyűl, akkor azok kik? Van belőlük egy tót, van belőlük egy sváb, van belőlük egy székely, és van köztük egy zsidó. Na már mostan ezek nem értették meg egymást – ott is úgy volt. Csak nem négyen voltunk, hanem olyan tízen vagy tizenketten. És kitört az ellenségeskedés az egész csoportban.

K.: Politikai alapon tört ki az ellenségeskedés? Vagy valóban volt ilyen nemzetiségi származásbeli különbség?

V.: Volt, volt baloldali és jobboldali. Hát én a jobboldali csoporthoz tartoztam, és nem a baloldalihoz.

K.: De a baloldali, az mennyire jelentett baloldalit? Szociáldemokratát?

V.: Olyan hasonlót, igen. A baloldali csoportnak a feje Körmendi Tibor volt. Ő volt a legokosabb fiú ott .… meg kell mondjam őszintén szólva. A jobboldali csoportnak a feje egy volt horthysta tiszt, fiatal katonatiszt volt, egy főhadnagy, úgy hívták azt hiszem, hogy Nagysomkúti Mercse László.

K.: Még egyszer megkérdezhetem?

V.: Nagysomkúti Mercse László.

K.: Mercse László.

V.: És a magyarok között volt nagyon baloldali is, volt nagyon jobboldali is.

K.: A nagyon baloldalira csak azért csodálkozom, mert akkor az miért nem volt Magyarországon, aki nagyon baloldali volt?

V.: Éppen nem kommunista, hanem csak baloldali. Na, nem értettek egyet egymással. A Kiss tanárunk, az igyekezte őket kibékíteni és összeegyeztetni, de a dolog nem ment. A jobboldalnak volt a feje az a Nagysomkúti Mercse László, és azonkívül még egy Hunyadi nevezetű fiú, aki ugyancsak jobboldali volt. Nagy volt, erős volt, egy óriás volt. A Körmendi Tibor egy tipikus entellektüel volt. Én igyekeztem békíteni valamennyire a csoportot, de hát nem nagyon sikerült, annál is inkább, mivel én a jobboldalhoz tartoztam.

K.: De nyilván a jobboldalon belül is voltak árnyalatok, nem?

V.: Igen, igen. Volt minden, minden árnyalat. Szociáldemokrata is volt. Hát… MSZP-s nem volt.

K.: Jó! Az MSZP-ről akkor még nem tudott a történelem.

V.: Az nem. Igen, de volt már Magyar Munkáspárt ugye, hát a Szakasits és a Rákosi, azok alapították a…

K.: Magyar Dolgozók Pártját, meg volt Békepárt is a háború alatt, de…

V.: Igen. Na már most olyan nem volt, de Peyer-párti, szociáldemokrata párti volt. Na már most azok voltak egyébként a legokosabbak, azt be kell vallanom. A jobboldaliak nem voltak nagyon okosak, és nagyon nacionalisták voltak. Ott volt két barátom, akivel nagyon jóban voltam, a Máriaffy Dávid, arról már beszéltem.

K.: Igen…

V.: Ő erdélyi volt, és a szolnoki Scheftsik Gyurka. Én nem akarok rosszat mondani a magyarokról, de a helyzet az volt, hogy szerencsére nemcsak a magyarok között voltak nagy viták, hanem a többiek között is. A jugoszláv csoportban állandó háború volt a horvátok és a szerbek között. Állandóan! Azok nem késelték egymást, de verekedtek egymással. A hangulat nem volt jó. A csehek és szlovákok nem köszöntek egymásnak.

K.: Ők egy csoportot alkottak egyébként?

V.: Egy csoportot. Igen. De nem beszéltek egymással.

K.: Gondolom, akkor volt még lengyel csoport, arról mondta, hogy ők nagyon sokan voltak.

V.: A lengyel volt a legnagyobb, voltak majdnem negyvenen.

K.: Román csoport?

V.: Volt egy román csoport is.

K.: Bolgár?

V.: Volt egy bolgár csoport is, voltak skandináv csoportok is, litván is.

K.: Igen? Értem, a Baltikumból.

V.: Volt ukrán is. Orosz csoport nem volt, de volt azt hiszem, nem vagyok benne egész biztos, volt egy ukrán csoport, azt hiszem, azt a lengyelekhez csatolták. Minekután voltak ezek a háborúskodások... Volt a dékán, aki engem fölvett, és felvettek egy igazgatási igazgatót, aki Metz…, az német származású lehetett, mert Metznek hívták. Azonkívül volt egy francia, és Galy-nak hívták. Az volt a francia, és azonkívül az összekötőt a strasbourgi egyetem és a kollégiumunk között egy csehszlovák, egy cseh volt, Krallának hívták, vagy valami ilyesmi volt a neve. Jól beszélt, folyékonyan franciául, de cseh kiejtéssel, és a francia fonetika tanára volt. Fonetikatanár volt, cseh volt, és ő volt az összekötő a strasbourgi különféle fakultások és a kollégium között. Na már mostan ezek a háborúk majdnem minden, minden nemzetiségen belül kitörtek. A litvánok és a lettek nem értettek szót egymással. Az albánok, azok meg késelték egymást, ki is rúgták őket pár hónap után. A helyzet nem volt nagyon jó. A Máriaffy és a Scheftsik Gyurka nekem segített, és a Máriaffy azt mondta nekem, hogy „inkább gyere Párizsba, és iratkozzál be Párizsban az egyetemre”. És volt ott egy francia barátom az egyetemen, a Science Po-n , aki azt kérdezte tőlem, hogy „akar-e karriert csinálni, vagy nem?” Azt mondtam, hogy „természetesen szeretnék!” Kérdezte, hogy „Franciaországban, vagy máshol?” Franciaországban voltam, hát azt mondtam, hogy „Franciaországban”. Ő akkor azt mondta nekem, „hogyha karriert akar csinálni, akkor magának egy főiskolára, egy francia főiskolára kell beiratkoznia”. De főiskolák csak Párizsban voltak abban az időben. Azt mondta, hogy „valahogyan el kell intézned a dolgokat, valahogy kérj egy francia ösztöndíjat!” Én – miután a szüleim Párizsban voltak – elmentem a kollégiumból. De engem tulajdonképpen akkor már majdnem ki is rúgtak. Ki is akartak rúgni, mert én Metz-párti voltam, és nem Davies-párti.

K.: Itt a vezetők mellett is csoportosultak a pártok?

V.: A Davies, az demokrata volt. A Metz meg republikánus.

K.: Értem.

V.: A Metz, az azt hiszem, német eredetű volt, és úgy is nézett ki, mint egy német. Egy magas szikár, nagyon jóképű ember. A Davies, a Malcolm Davies, az meg egy demokrata volt, egy igazi demokrata, nagyon humánus, de egy kicsi kis …. A magyar jobboldal  Metz-párti volt, a baloldal meg Davies-párti volt.

K.: Ez egy erősen átpolitizált közeg lehetett.

V.: Nagyon sok politizálás volt!

K.: Emellett a tanulmányokra jutott valami idő, hogy ebben éltek benne?

V.: Jutott, nem nagyon sok. A komoly tanulók, azok reggel négyig dolgoztak éjszaka, és reggel fölkeltek, mert kilenckor kezdődött a reggeli, hát persze. Nagyon keveset aludtak azok, akik reggel négyig tanultak. Volt talán a százötvenből tíz, maximum egy tucat.

Na, akkor Párizsba mentem, és elmentem a francia hatóságokhoz. Azt mondtam, hogy a kollégiumnak vagyok az ösztöndíjasa, de én odaadnám nagyon szívesen az amerikai ösztöndíjat egy francia ösztöndíj helyébe. Ilyesmi még sosem fordult elő! Hogy valaki otthagyjon egy amerikai ösztöndíjat, ami tulajdonképpen már nem volt meg, az volt az igazság, de hazudtam. Azt mondtam, hogy egy cserét szeretnék csinálni, amerikai ösztöndíj helyébe, mert ott az amerikai alkotmányt kell tanulni, és mindent, szakmát, egyéb mindenfélét, és én váltanék egy francia ösztöndíjra. Erre azt kérdezték tőlem a francia hatóságok, hogy folyékonyan beszéltem franciául már –, azt kérdezték tőlem, hogy hajlandó vagyok-e visszamenni, amikor lehetséges lesz, a francia kultúrát terjeszteni Magyarországon? Én azt mondtam, hogy természetesen!

K.: A francia hatóság, az pontosabban mit jelentett? Valamelyik minisztériumba ment be?

V.: Igen… két minisztériumba kellett menni, a belügybe és a…

K.: Kultuszminisztériumba?

V.: Akkor még nem volt kultuszminisztérium, akkor még Ministère de l’Éducation Nationale volt. Mind a két minisztériumba el kellett menni, és ugyanazt a hazugságot mondtam el mind a két helyen. Azt mondták, „hogyha maga tényleg hajlandó visszamenni valamikor Magyarországra, ha lehet, csak azt akarjuk, hogy a francia kultúrát terjessze”. Hát azt mondtam, hogy „rendben van!” Én kértem egy ösztöndíjat a Science Po számára. Azt mondták nekem, hogy a Science Po számára nem lehet, mert egy Science Po diplomával nem biztos, hogy kaphatok állást. Nekem egy főiskolára kell mennem. És minekután nem vagyok nagyon erős a matematikában, egy kereskedelmi főiskolára kaptam ösztöndíjat, az HÉC-re, Hautes Études Commerciales.

K.: Mindenképpen olyan ismeretek megszerzését támogatták, amiknek gyakorlati haszna is volt?

V.: Igen. Szóval nem kaptam Science-Po-t, ’56-osok kapták. Én nem, ’48-as nem kapta meg. A kereskedelmi főiskolára kaptam ösztöndíjat egy évre azzal, hogyha átmegyek az első éven akkor én az Academie Commerciale Internationaleba léptem be , és akkor az első év után kellett a második évre az HÉC-re egy belépő vizsgát tennem. Amin átmentem, úgyhogy letettem a három évet az HÉC-n. Az HÉC-n, ottan nem volt semmi politizálás. Ott azok mind franciák voltak, és volt talán valami tíz idegen, volt ottan két-három …. egy orosz menekült, egy luxemburgi. Angol nem volt. De voltak európaiak… német sem volt. Hát volt tíz idegen, egyikük Hollandiából jött, és azt hiszem, egyikük Luxemburgból jött. Énnekem akkor menekült státusom volt természetesen. Letettem a vizsgát az első év után, és akkor letettem a belépő vizsgát a második évre, méghozzá jól. Amikor ’56 júniusában kikerültem az HÉC-ről – az hároméves volt –, akkor beiratkoztam ugyancsak az egyetemre, a jogra, de arra nem jártam, mert nem lehetett a kettőt együtt végezni.

K.: Tehát az egyetemre még mindig azért iratkozott vissza, hogy a családi hagyományokat kövesse, és jogot végezzen?

V.: Azért, de az nem volt fontos. Ami fontos volt, az a főiskolás diploma volt. Letettem ’56 júniusában az év végi vizsgát, kétszázharmincöten voltunk, és ha jól emlékszem, én huszonkilencedik voltam.

K.: Az nagyon szép eredmény!

V.: Ez eléggé szép eredmény volt. Sajnos nem voltam a listának az elején, az szerettem volna lenni, de nem én voltam. Mint ahogy a piaristáknál is jeles voltam, de az Andorka volt a legjobb.Az HÉC-en nem voltam jeles, csak huszonkilencedik a kétszázharmincöt között. Ez június végén volt, és akkor…

K.: Ennek nem volt folytatása?

V.: Az volt a harmadik év, év végi vizsgám. És én dolgozni akartam. Én nem akartam továbbtanulni, én pénzt akartam keresni. Fölvettek engem az American Expresshez. Annál is inkább, minekután tudtam igazolni, hogy Londonban laktam, a Thomas Cook’s-nál dolgoztam. Úgyhogy az American Express, az Opera mögött volt abban az időben, egy nagy iroda volt, és ott dolgoztam ’56 júniusától ’56 októberéig.

K.: Milyen beosztásban volt az American Expressnél?

V.: Beosztásom, az nem volt, mert stage-zsal kezdődött, és vonatjegyeket kellett eladnom.

K.: Ez tulajdonképpen próbaidőnek, meg betanulásnak felel meg?

V.: Igen, igen. Stage-on voltam, de azzal, hogy ha a stage sikerül, akkor fölvesznek. Az American Expressnél nagyon sok külföldi volt. Volt néhány… volt légiós is. Az amerikaiak, azok igyekeztek külföldieket fölvenni, de abban az időben ők még kerestek olyanokat, akik valamikor majd visszamehetnek a volt hazájukba.

K.: Ennyire tudatosan ment ez a kapcsolatépítés?

V.: Eléggé! Eléggé tudatosan. Mindenesetre nekem semmi nehézségem nem volt bekerülni az American Expresshez. De énnekem nagyon nem tetszett a vonatjegyeknek az írása. Mert még akkor, abban az időben még…

K.: Még kézzel kellett kitölteni.

V.: Mindent kézzel, és karbonpapírokkal.

K.: Igen. Indigóval kellett a másolatokat készíteni, igen.

V.: Indigóval, igen. Nekem ez nem nagyon tetszett. Nem is tartott nagyon sokáig, mert október 23-án kitört a magyar forradalom.

K.: Maga a sajtóból értesült erről?

V.: Persze! Meg a Magyar Katolikus Missziótól. A Szalay Jeromos volt a vezetője, és a jezsuita templomban volt abban az időben, a Rue de Sèvres-ben, a jezsuita templomban a Magyar Katolikus Misszió. Én kötelességemnek tartottam, hogy hazamenjek harcolni a forradalmárokkal. A családom ugyanakkor mindent elkövetett, hogy ne menjek vissza.

K.: Maga akkor még a családjával élt?

V.: Én akkor még a szüleimnél éltem, a szüleimmel együtt, egy bérlakásban. Abban az időben aránylag jól ment nekik az ügynökösködés. Az ment, mert az apám monoklisan járt ottan a kínai és a zsidó negyedben, ő találta az árusokat, és az anyámnak, akinek nagyon jó ízlése volt, ő vezette be az árukat a Printempsban. Azon az alapon, amit már elmondtam. És akkor én október 27-én ott voltam a magyar határon.

K.: Maga egymaga ment? Vagy ez a misszió szervezett egy csoportot?

V.: Nem! Abszolúte nem! Én mentem egyedül egy osztálytársammal, aki holland volt. A holland osztálytársammal.

K.: Mármint a főiskoláról egy osztálytársával?

V.: Igen. Egy holland fiú volt, ő szerette a kalandokat.

K.: Aki szintén lelkesedett a…?

V.: Aki lelkesedett a magyar forradalomért, ketten mentünk.

K.: Leutaztak vonattal?

V.: Vonatra ültünk, és egészen Bécsig mentünk. Aztán Bécsben valami más vonatra ültünk, és elmentünk a magyar határig. Na már mostan nekem menekültpapírjaim voltak. A soproni diákok tartották akkor a határt. A soproni diákok rögtön beengedték a hollandot.

K.: Ez Hegyeshalomnál volt?

V.: Nem, Sopronnál.

K.: Sopronnál?

V.: A soproni határon. Nem volt semmi probléma a hollanddal, de engem nem engedtek be!

K.: A magyar diákok a magyar menekültet nem engedték…?

V.: A magyar diákok, azok azt mondták nekem, hogy „mi forradalmárok vagyunk, szocialisták! Te büdös kapitalista ellenforradalmár vagy! Belőled nem kell!” És visszaküldtek az osztrák részre. Az osztrákok meg azt hitték, hogy én ÁVO-s vagyok, mert abban az időben menekültek az ÁVO-sok.

K.: Tehát két tűz közé került!

V.: Az osztrákok azt hitték, hogy én ÁVO-s vagyok! És nekem jöttek a kutyákkal! Megmutattam a papírjaimat, és akkor az osztrákok látták, hogy Párizsból jöttem, így ott töltöttem az éccakát az osztrák határposzton. Másnap megint visszamentem a határra. Egy másik csoport volt, azok beengedtek engem. Az október 28-án volt. És ott találkoztam egyébként egy másik Párizsból jött magyarral, a Lakits Pistával, Istvánnal. Aki körülbelül velem egyidős volt, jelenleg Berlinben van, mert a felesége sokkal fiatalabb, és még dolgozik, és Berlinben dolgozik valahol. Na már mostan ott beengedtek, és együtt voltam a Lakiccsal. De beütöttek nekem egy „Átlépett” pecsétet a menekültpapíromra. Kis csoport voltunk, körülbelül nyolcan lehettünk, és mi akkor letartóztattunk egy ÁVO-st.

K.: Maga akkor csatlakozott ott a soproni diákokhoz?

V.: A soproni diákokhoz. Kisebb csoportokban voltunk, és mindenkinek adtak egy régi puskát és két kézigránátot. És mi letartóztattunk egy ÁVO-st. De az sokáig nem tartott már, mert jöttek a szovjetek. November 3-án érkeztek.

K.: Maga végig Sopronban maradt, és ott járőröztek a városban?

V.: Sopron környékén. Nem a városban, Sopron környékén. De egy kicsit odább, mint Sopron. Amikor jöttek a szovjetek – ez november elején volt, már nem tudom pontosan, olyan 3-a, 4-e vagy 5-e. Vagy 4-e.

K.: Inkább 4-e vagy 5-e, igen.

V.: Igen. Akkor kénytelenek voltunk otthagyni a foglyunkat, az ÁVO-st, és…

K.: Hova rakták egyébként a foglyot?

V.: Hát elengedtük. Akkor háromezren voltunk, akik átmenekültünk Ausztriába. De a háromezer között volt körülbelül ezer diák, és kétezer fiatal magyar katona. Körülbelül háromezren voltunk, és a diákok mind eldobták a puskájukat. Én annyira ijedt voltam, hogy nem dobtam el a puskámat, mert az apám mindig azt mondta, hogy egy katona… Én ugyan nem voltam katona, csak szabadságharcos, de azt mondtam magamnak, hogy „egy katona nem dobja el a fegyverét!” Megtartottam. Egy kézigránátot eldobtam egy szovjet tankra, ami közeledett, de nem robbant föl. Nem robbant föl. A másikat eldobtam, de a puskát megtartottam. Úgyhogy akkor, amikor Ausztriába menekültünk…

K.: A puskával sétált át a zöldhatáron?

V.: Egy első világháborús puska volt, de én nagyon büszke voltam rá! Úgyhogy én nem szerepeltem az osztrákoknál mint menekült, hanem mint ….

K.: De az osztrákok elvették a fegyvert, nem?

V.: Azt elvették, a fegyvert természetesen, és becsuktak a katonákkal együtt, akik – arra már nem emlékszem, hogy fegyveresen lépték át a határt, azt hiszem, hogy fegyveresen. Azokat is leszerelték, és egy volt szovjet kaszárnyába vezettek bennünket három napra. Borzasztó…

K.: Nem emlékszik, hogy ez milyen településnél volt?

V.: Bécs mellett. Bécs mellett volt egy volt szovjet kaszárnya. Ottan, nem akarom leírni a dolgot, borzasztó körülmények között voltunk ottan három napig. Akkor tanultam meg, hogy az életben nem az élelem vagy az ital a legfontosabb, hanem a takaró! Nagyon hideg volt akkor már, november elején! Zuhogott az eső. Alig kaptunk ételt, de azért kaptunk, és szalmán feküdtünk. Kaptunk szerencsére takarót! De aztán harmadnap elszállítottak valamennyiünket Salzburg mellé egy volt amerikai táborba, Sitzenheimbe. A háromezerből heten voltunk csak, akik beszéltek németül! Csak heten voltunk. Mind a hetünket tolmácsnak vettek föl, és akkor voltak ottan… A hatóságok között kellett tolmácsolni, mert a magyar katonák közül volt néhány tiszt, és azok közül voltak, akik vissza akartak menni Magyarországra. Menekültek ugyan, de aztán mégsem akartak, mert nem beszéltek nyelveket.

K.: Meg nyilván átgondolták azt, hogy mi történik, kiket hagytak ott, és vissza kell menni.

V.: Igen. Volt ottan egy osztrák ezredes és egy magyar ezredes, és azok vitatkoztak egymással, hogy mit hogyan lehet csinálni. Engem meg kineveztek tolmácsnak a Vörös Keresztes kisbuszra, nagyobb volt, mint egy kocsi, kisebb volt, mint egy autóbusz, egy olyan Vörös Keresztes kocsi, és rám bízták, hogy a sebesülteket és a betegeket bevigyem a salzburgi kórházba. Azt csináltam néhány napon keresztül, és akkor az egyik osztrák tiszt azt kérdezte tőlem, hogy hát „miért nem megy el?” Én azt mondtam neki, hogy én nem hagyom ottan a Vörös Keresztes kocsit a sebesültekkel. Azt mondtam magamban hülye módon, „egy ilyet egy Ordódy nem tesz!” Nem is tettem. És aztán amikor visszajöttem a kórházból, én inkább azt mondtam az osztrák tisztnek, hogy „én ezt nem tehetem! Én nem hagyom ott a sebesülteket a Vörös Keresztes kocsiban!” És az az osztrák katonatiszt, nagyon kedves volt, és azt mondta nekem: „Nézze! Maga nem fog itt maradni! Maga Párizsból érkezett. Adok magának egy tanácsot.” Adott nekem egy nyitott konzervdobozt. Azt mondta, hogy „van egy hely…” – mert tüske volt ott mindenütt a tábor körül. Azt mondta, hogy „van egy hely, ahol ha a dobozzal ás, ás egy kicsikét, akkor át tud alatta csúszni. De ne tegye! Ne tegye éccaka, mert éccaka lőnek! Ha nappal teszi, és nem látják… Nappal mindenképpen három felszólítás van.” Minekután én nem akartam hős lenni, sem mártír, ezért elkezdtem ásni, és sikerült is egy kicsikét. Ott az a hely nagyon jó volt, amit nekem ajánlott, és átcsúsztam a tövisdróton minden nehézség nélkül. Hát egy kicsikét össze…

K.: Karistolta magát.

V.: Nem, nem! Csak a ruhámat. Igen, hát a tövisdrót egy kicsikét tönkretette a ruhámat, de az már úgyis nagyon rossz állapotban volt. Ott volt három parasztlány egy méterrel odább, hozzájuk csatlakoztam, és akkor nem volt semmi probléma. Visszamentem Bécsbe, mert…

K.: Salzburgból vissza, Bécsbe?

V.: Onnan, igen. Salzburgból visszamentem Bécsbe, a nagynénémhez, aki Wimpffen-né volt. Bécsben lakott, és hozzá mentem. Ott volt az unokatestvérem, a Wimpffen Szigfrid, és mások is. Meg a két unokahúgom, a Hann, meg a Rika. Volt egy elég nagy lakásuk, bérlakásuk, és ott voltam. Na már mostan közben, mielőtt elszöktem, sikerült nekem föladnom egy kártyát a szüleim számára, amit meg is kaptak.

K.: Megkérdezhetném még közben, hogy amikor a táborban volt, akkor a papírjait nem is vették el?

V.: Nem, nem. Meghagyták.

K.: És ki se hallgatták magukat, hogy mit szeretnének? Merre szeretnének menni? Kik maguk?

V.: Engem nem, mert tudták, hogy vissza fogok menni Franciaországba. Látták, hogy Franciaországból érkezem, és Magyarországra akartam visszamenni, és azzal be is töltöm a dupla ígéretemet, hogy terjesszem Magyarországon a francia kultúrát…

K.: És az amerikai demokráciát.

V.: Ezzel a céllal is mentem vissza Magyarországra. Abban a reményben, hogy sikerülni fog a forradalom. De sajnos nem sikerült. Pár ezer fiatal magyar meghalt, és utána aztán borzasztó vérengzés volt. Arra már nem térek ki, mert az nem az én életem. De közben az én holland barátomnak a szülei az én szüleimmel együtt, mert ismerték egymást, megkérték a Külügyminisztériumot…

K.: Mármint a magyar Külügyminisztériumot?

V.: Nem, nem. A Francia Külügyminisztériumot, hogy hozzanak ki bennünket. Amikor visszatértem Bécsbe, a francia nagykövet fogadott engem a nagynénémmel, a Wimpffennével. Elmeséltem neki a kalandokat, a forradalmi kalandokat, és utána aztán még maradtam két-három hétig, majd visszaindultam Párizsba. Nekem ottan tovább tennivalóm tulajdonképpen nem volt. Nem tudtam sikeresen hozzájárulni a forradalomhoz, és nem tudtam bevinni sem az amerikai demokráciát, sem a francia kultúrát. Fölültem a vonatra többé-kevésbé rongyos állapotban, és magyar karszalaggal. A határon, a francia határon aztán megnézték a papírjaimat, és látták…

K.: Amin rajta volt a pecsét!

V.: Ott volt a pecsét! A határőr szalutált nekem, és valamit fölírt, de továbbengedett, vissza Párizsba. Én azzal a föltétellel mentem el az American Expresstől, hogy amennyiben vissza kell jönnöm, tovább dolgozhatok. Irtó rendesek voltak, és azt mondták, hogyha visszajövök, vissza tudok jönni – remélték talán azt, hogy ott maradok, holtan vagy életben –, visszavettek! Azzal vége volt az én szerepemnek, és…

K.: Mikorra ért vissza Párizsba? November végére, december elejére?

V.: November végére értem vissza Párizsba, és megint kezdtem turista jegyeket…

K.: Kiállítani.

V.: Kiállítani, és eladni. De az nekem egyáltalán nem tetszett. Akkor én foglalkoztam egy kicsikét az új menekültekkel is, az ’56-os menekültekkel.

K.: Azt megint a Menekültügyi Bizottság révén?

V.: Igen, mert ők nyitottak egy nagy tábort Párizsban egy gymnase-ban. A magyar menekülteknek az ügyét az André François Poncet vette át.

K.: André François? A vezetékneve?

V.: André François Poncet. Aki francia nagykövet volt a háború előtt Németországban. És aki minden évben csodálta a német hadseregnek a növekedését. Egyébként németbarát volt. Tökéletesen beszélt németül, mint egy német. Én összevissza három franciával találkoztam, akik tökéletesen beszéltek németül: az André François Poncet-t, egy Vogüé gróffal, aki képviselte Franciaországban az Aranygyapjút, és sokkal később utána Hamburgban találkoztam egy jövendő külügyminiszterrel, aki akkor Németországba került mint nagykövet, a Francois Sauvagnargue, az is tökéletesen beszélt! Ez a három ember volt, akit ismertem, és akik akcentus nélkül beszéltek németül. Többet nem is találtam.

K.: Maga ennél a menekültügyi szervezetnél mit csinált? Tolmácsolni segített a menekülteknek?

V.: Segítettem tolmácsolni, segítettem amiben lehetett, de azért dolgoznom is kellett, ugye.

K.: Ez egy önkéntes munka volt?

V.: Igen. Persze! Ez önkéntes munka volt. És képzelje, hogy kivel találkoztam ottan! Azzal, akit mi lefogtunk, a volt ÁVO-s!

K.: A volt ÁVO-s is elment külföldre?

V.: Ott találkoztunk már, Párizsban. Akit mi lefogtunk, és akit kiengedtünk. De én rögtön följelentettem őt, de a franciákat az nem érdekelte, és nem is tudták, hogy az ÁVO micsoda. Mondtam, hogy a politikai rendőrség. De őket nem érdekelte. Ők jobban szerették a Kun Bélának a csatlósai. Úgyhogy ennek nem volt semmi eredménye. Én pedig nem akartam tovább dolgozni ottan, jegyeket árulni, és kézzel ottan karbonpapírokon… hogy is mondta?

K.: Indigó.

V.: Indigóval. Kerestem egy másik állást a Le Figarón keresztül. És találtam egyet! Méghozzá a pléhgyárosoknak a szindikátusában. Ami egy eléggé nagy szindikátus volt. Kiderült, hogy annak a szindikátusnak az elnöke az Albert François Poncet volt, az Andrénak a bátyja! Aki az elnöke volt annak a…

K.: A Vörös Keresztnek.

V.: Annak, igen. De nem ő vett engem föl, hanem a Délégué General, aki egy nagyon csúf ember volt, Canacnak hívták, ő vett engem föl azzal a feltétellel, hogy ne kérjem meg a francia állampolgárságot. Az indoka az volt, hogyha megkérem a francia állampolgárságot, akkor elvisznek katonának. Nos, neki szüksége van valakire, aki ott dolgozik vele. Ami egy jogos feltétel volt, de ott ez a feltétel nem volt az igazi ok. Az igazi ok az volt, hogy nem akart ő francia állampolgárt, mert akart valakit, aki tökéletesen beszél franciául, de aki vulnerábilis helyzetben van.

K.: Ha maga nem francia állampolgár, sokkal könnyebben megszakítják a státusát.

V.: Pontosan! Igen. Ez volt az igazi ok. De ezt ő természetesen nem mondta meg nekem. Én pedig nemigen ismertem akkor a francia üzemeket.

K.: Milyen munkára vették fel magát?

V.: Hogy helyettesítsem, én segítsek neki mindenféle adminisztratív munkában.

K.: Egyfajta asszisztensének vette fel?

V.: Igen. Azért vett föl, mert HÉC-s voltam. Tehát őneki kellett egy főiskolás, lehetőleg egy HÉC-s, egy a Politechnique-ből nem kellett neki senki, mert ő saját maga onnan jött, és nem akart egy nálánál jobb matematikust. Na mostan abban biztos volt, hogy egy HÉC-s nem jobb matematikus, mint ő. Rögtön meg is kaptam ezt az állást aránylag jó fizetéssel a diplomám miatt ugye. És akkor én nem akartam befejezni a jogot, mert dolgozni akartam. Ott voltam ’58 és ’60 között, két évig. Az egyik fő szerepem az volt –az adminisztratív munkák mellett –, hogy bevezessem a francia vásáron a dobozos sört. Azt együtt csináltuk a Kronenbourggal, aki nagy sörgyáros volt Elzászban, és a pléhgyárosok. Engem kért föl erre a munkára, hogy ’59 nyarán bevezessem a dobozos sört a Côte d‘Azure-ön. Elég nagy munka volt, érdekes munka volt.

K.: Egyfajta marketingmunka volt?

V.: Marketingmunka volt. (Az r-t hangsúlyozza.) A bretonok is így ejtik az r-t, motoros módon. És akkor én’59 nyarán bevezettem a kantinokban. Mert ottan volt a Côte d‘Azure-ön egy csomó kantin nagyon sok turistával... nem gazdag turistával, akik kantinba mentek. Voltak több ezren, és mi ezt a kampányt a Renault-val együtt csináltuk, akik akkor vezették be a Dauphine-okat. Azzal együtt dolgoztunk’59 nyarán, hát az kezdődött májustól egészen szeptember végéig. Én bevezettem a dobozos sört, ők meg a Dauphine-t. De együtt dolgoztunk.

K.: Ez egy reklámkampány volt?

V.: Nagy kampány volt! Hogyne! Nagy kampány volt!

K.: Ez egy csapatmunka volt akkor.

V.: Csapatmunka volt, és nagyon érdekes volt! A kampány sikerült is! Sikerült is eladni Renault Dauphine-t, és sikerült eladni a dobozos sört is! Ez az egyetlen dolog, ami állandó tartalmú eredmény volt az én munkámban. Semmi tartósat mást nem, nem csináltam. Egy dolgot csináltam még, ami állandó, hogy megnősültem, és van két gyerekem. Ilyen munka alapon ez volt az egyetlen dolog, mert a dobozos sör ma is létezik. Ma ugyan főleg alumíniumból van, és nem pléhdobozból. De azért van pléhdobozból is, de majdnem minden most alumíniumból van.

K.: A pléhdobozos is ugyanekkora méretű volt?

V.: Azok, igen. Nem volt fél, 33, és 25 centiliteres dobozok voltak. És azt hiszem, hogy a mienk, a kronenbourgi, ugye az 33 centiliteres.

K.: A hagyományos kis dobozok.

V.: Hagyományos, igen, igen. És a Dauphine is nagyon jól ment!

K.: Már ugyanúgy nyitódott, mint a mostani alumíniumdoboz, azzal a feltépős módszerrel?

V.: Az, igen, igen, de nem volt olyan könnyű, de ki lehetett aránylag könnyen nyitni. Nem olyan könnyen, mint most. De hát ment a dolog, és olyan jól ment, hogy akkor engem megismert ennek az alapján az elnök, az Andrénak a bátyja, az Albert François Poncet. Ez egyáltalán nem tetszett az én főnökömnek. Annál kevésbé, mivel én sokat jártam ki akkor a társaságba, és szerelmes lettem egy nagyon csinos lányba, a Couve de Murville-nek a lányába. A főnökömnek nem tetszett ez a két dolog. Hogy én egyenesen mehetek az elnökhöz. De hát maga állítson le engem, amikor akar, mert én tudok magának éjfélig mesélni!

K.: Jó! De folytassuk a történetet, mert szerintem lassacskán azért haladunk előre az időben. Tehát most már megérkeztünk Franciaországba, dolgozik. Menjünk tovább!

V.: Jó! Akkor az én főnököm mindent elkövetett annak érdekében, hogy otthagyjam. Azt mondta nekem, „hogyha maga lemond, akkor én a lehető legjobb bizonyítványt állítom ki a maga részére!” Egyébként ettől eltekintve nagyon nehézzé tette a munkámat, mert ki akart lökni. Egyrészt az Albert François Poncet miatt, másrészt meg ezért, mert én kijártam társaságba a külügyminiszter lányával. Hát egyik sem tetszett neki!

Én ’60-ban… én ’59-ben jegyeztem el a feleségemet, és én ugyan szerelmes voltam, de a családom nagyon ellene volt, hogy elvegyek egy hugenottát, mert azok protestánsok voltak. Méghozzá nagyon szigorú protestánsok! Azok a legkorrektebb emberek Franciaországban! A francia protestánsok.

K.: A hugenották.

V.: Azok, igen, igen. Na már mostan az a lány, játszott velem egy kicsikét! Ő azt hitte, hogy én azért akarom őt elvenni, mert az apja külügyminiszter. De nem azért akartam, nekem tetszett. Mindegy. ’59-ben én otthagytam, és kerestem valaki mást. Francia lányt akartam elvenni.

K.: Munkahelyet is kellett keresnie, meg barátnőt is.

V.: Igen. És ’59-ben jegyeztem el a feleségemet. A feleségem nem tudta, hogy milyen nehézségek elé fogok még  később nézni.

K.: A feleségét hol ismerte meg?

V.: A feleségemet… véletlenül ismertem meg, mert engem fölvett az Association de la Noblesse Francaise-nek a filiáéja, az Association de la Jeuné Noblesse.

K.: Mi volt az Association de la Jeuné Noblesse? Ez milyen szervezet volt?

V.: A francia nemeseknek a szervezete.

K.: Értem. Ez egy ilyen baráti klub volt?

V.: A francia nemesek klubja. A fiataloknál egy idegen is beiratkozhatott, amennyiben nemes. Ottan át kellett mennem egy beszélgetésen az Union egyik tagjával, aki egy orosz herceg volt, Dimitri Schakhovskoy. Azzal beszélgettem, és ő rögtön megnyitotta az összes utat, azt mondta, hogy „Ordódyt föl lehet venni!” Bemutatott engem a főtitkárnak – akiből egy nagyon jó barátom lett, sajnos már elég régóta meghalt –, és ő rendezett egy bált. Az ő felesége azt hiszem, vietnámi származású volt. Nagyon jó barát lett belőle! Nagyon kedves és rendes fiú volt! Az bemutatott az elnöknek, az ugyancsak egy pecsétet tett rá a kártyámra, bemutatott az ő elnökének, és az meg bemutatott a Cossé Brissac hercegnek, aki akkor az elnöke volt az ANF-nek. A Brissac herceg nagyon gazdag volt, mert a felesége egy Schneider volt. Zsidó származású, Schneider volt keletről, és ő egy rendkívül jó szónok volt, és hát bent tartottak, mert megismerkedtem vele. Akkor én elég sokat jártam oda.

Azonkívül találkoztam egy csomó emberrel a Jannink családnál, a holland barátom családjánál, akik bankárok voltak ott Párizsban, a Jordan Bank az övéké volt. Azok állandóan meghívtak embereket, és fiatalokat is. Ott volt három fiú és egy lány, és én nagyon sokat jártam hozzájuk. A házuk ott volt a Rue Palais Bourbonon, szemben az Assemléé Nationale-lal. Igen. A másik házban mellette, ott lakott a volt francia miniszterelnök, a Paul Reynaud. Aki még a háború előtt volt miniszterelnök. Ilyen alapon én elég sokat jártam ki, és ez sem tetszett a kedves jó Canac-nak, és akkor ’60…

K.: Itt, ebben a társaságban ismerte meg a feleségét is?

V.: Nem, hanem a JNF alapján. De ő nem volt tagja az Unionnek, a feleségem. A feleségem abszolúte nem volt sznob, és ő azon az estén is már, amit a későbbi barátom rendezett, és nem volt elég fiú – több lány volt, mint fiú –, és megkért valakit, hogy szerezzen még másokat is, néhány fiút. Kiválasztott két osztrákot, aki itt voltak Párizsban, és engem. Megkérdezte, hogy fiú vagyok vagy lány, mert ugye a Bálintról senki sem tudta, hogy micsoda. Igazolták, hogy én fiú vagyok, és nem lány, és engem is fölhívott, meghívott. Ott találkoztam a feleségemmel. Engem nem nagyon érdekelt az a bál, egyébként nem is szeretek, és nem is tudok olyan jól táncolni, és csatlakoztam a két osztrákhoz. A házigazda tulajdonképpen nem ő volt, hanem a feleségem, akinek az volt az első bálja az apja halála óta. Az apja meghalt több mint egy évvel azelőtt, és akkor, egy év után kezdett megint járni társaságba. Akkor nagyon szigorú volt, akkor egy évig nem lehetett, nem volt szabad kijárni. Vagy legalábbis abban a társaságban. Én ott voltam a bál végéig a két osztrákkal. Akkor a feleségem odajött hozzám – a feleségem beszélt németül is, angolul is, nem nagyon jól, de beszélt mind a két nyelven –, hozzánk csatlakozott, és mi ottan boroztunk. Én nem táncoltam a feleségemmel, nagyon udvariatlanul, de nem volt kedvem táncolni, és egyébként is rossz hangulatban voltam, mert akkor szakítottam éppen a Couve de Murville-lánnyal, és hát akkor még beszélgettünk egész, nem tudom, két óráig vagy három óráig. Majd elváltunk egymástól, de felírtuk egymásnak a címét, egyebet. Engem érdekelt a jövendő feleségem, a jövendő feleségnek tartottam, mert azt találtam…

K.: Ilyen gyorsan?

V.: Ilyen gyorsan, mert azt hittem, és igazam  volt, hogy abból egy nagyon jó feleség lesz. Az én típusom, nagyon őszintén a germán típus, olyan szőke…

K.: Kék szemű!

V.: …és kék szemű. A feleségem se nem szőke, se nem kék szemű, de az Franciaországban nem létezik. Nem létezik! Talán van egy-kettő Elzászban és Flandriában, ottan fönt, a belga határ mentén.

K.: A felesége is egy tehetősebb családból származik?

V.: Az én feleségem egy nagyon régi francia hercegi családból, de annak a grófi ágából származik! Beleástam magam. Az ő születési neve de Lévis de Mirepoix volt. Na most a Lévis, a Lévis az i s-sel íródik, nem ipszilonnal. Lévis Clovisnak volt a kortársa. Hát Clovis, az keresztény lett, azt hiszem, ’396-ban. És a Lévis – Lévinek ejtik – aztán Lévis Mirepoixlett. A feleségem családja három tábornagyot adott Franciaországnak a 13. és a 18. század között. Az első tábornagy, az a katar háborút vezette, a katarok ellen. A második, azt nem tudom pontosan, a harmadik, az pedig ugyancsak tábornagy volt, Kanadában harcolt az angolok ellen, és megmentette Quebecet a franciák számára. A Moncalm,  aki a főnöke volt, az egy iszákos ember volt, az volt ottan a főparancsnok a csatában, de a helyettese volt a feleségemnek az őse, a Levis , az is Duc volt, aztán lett Duc, ő mentette meg a csata kimenetelét.

K.: A felesége édesapja, az mivel foglalkozott?

V.: Ő a grófi ágból volt, nem a hercegi ágból. Ő földbirtokos volt.

K.: Földbirtokos volt. A felesége is egy kivételesen jó nevelést kapott, hogyha valamennyire is, de beszélt németül is, meg angolul is. Ez Franciaországban ritkaság.

V.: Igen. Kivételesen jól nevelést kapott, és elsősorban elsőrendű erkölcsi viselkedést. Azonkívül a sors úgy hozta, hogy a nagybátyja a hercegi ágból, a Lévis Mirepoix herceg, az a Francia Akadémiának volt a tagja, úgy mint történész! Ő leírta többek között az egész katar háborút! És akkor ottan ’59-ben találkoztam vele, mondom, az első bálon, és akkor, ’59 novemberében eljegyeztük egymást.

K.: És mikor házasodtak össze?

V.: ’60 februárjában. Nem, nem! ’60 februárjában volt a hivatalos eljegyzés, és az esküvő június 11-én volt. Ott, a családi birtokon. Mert ugye általában a feleségnek a birtokán van az esküvő. Nekem nem volt semmim! Még állásom sem!

K.: Igen. Ezt akartam kérdezni! Folytassuk azzal, hogy a munkája hol folytatódott!

V.: Még állásom se volt! Amikor a feleségem dolgozott a Bank Union Européene-nál  szerzett nekem egy állást a bank alapján, a Vilmot Breeden Társaságnál, ami Birminghamben, a legnagyobb európai autóütköző gyár volt. Azonkívül más autó-felszereléseket is gyártottak, de ők voltak a legnagyobb autóütközőgyár Európában. Filiáét alapítottak akkor, azokban a napokban Franciaországban, azzal, hogy meg akarják hódítani az egész európai autópiacot.

K.: Tehát a szárazföldet, igen.

V.: A szárazföldet. Engem kineveztek ottan egy olyan képviselőnek, és én dolgoztam Párizs és Birmingham között. Minden Birmingham mellett volt, ott volt egy óriási, nagy terep, olyan, mint a Le Manche-nak az autóútja, ahol kipróbálták az újdonságot. Én akkor Franciaország és Anglia között dolgoztam. Három évig voltam náluk, és a harmadik év végén bezárták a filiáét, mert nem tudták tovább fejleszteni. A francia autóiparban a dolgokat a németek hódították meg, és nem az angolok. Úgyhogy bezárták a dolgot, és akkor állás nélkül maradtam.

K.: Ismételten.

V.: Akkor én többet nem tudtam álláshoz jutni. Két éven keresztül kerestem állást, két éven keresztül kellett minden héten leadnom a különféle jelentéseket, hogy kivel, hol kerestem állást, miképpen.

K.: Így kapott valami segélyt?

V.: Kaptam egy állás nélküli segélyt. Sajnos a feleségem már nem dolgozott, mert én nem akartam, hogy a feleségem dolgozzon.

K.: A felesége otthagyta akkor a bankot?

V.: Az én kérésemre! Ez volt a nagy-nagy probléma, és a nagy hibám, hogy én valami sznobizmusból nem akartam azt, hogy az én feleségem dolgozzon, amikor én dolgozom! Na már mostan ’63-tól munkanélküli lettem egészen ’65-ig. Nem akartak azért, mert magyar voltam… Valószínűleg kaptak utasítást a minisztériumtól, hogy én visszamentem Magyarországra, és hogy én azt is köszönhetem a franciáknak, hogy egyáltalán visszamehettem. A nemzetközi genfi egyezmény értelmében egy menekült nem mehetett vissza az országába. Igen. Ez így volt, én egy illegális dolgot követtem el.

K.: És ’65-ben mi történt?

V.: Az történt ’65-ig, hogy a feleségem eladta… mindazt, ami a tőzsdén volt, az elment. És akkor a Sacré Coeur-ön keresztül – a nővérem Sacré Coeur-ös volt, a Magyar Sacré Coeur-ösöknek az elnöke. Ő nagyon jóban volt a világelnökkel, aki holland volt, a Sacré Coeur világelnöke volt – nagyon kedves asszony volt –, és az szerzett nekem egy állást Brüsszelben. Erről hivatalosan nem tudnak Franciaországban. Mert nekem hivatalosan itt kellett élnem, hogy megkérjem a francia állampolgárságot. ’62-ben megkértük a francia állampolgárságot, hogy tudjak dolgozni, és négy évig tartott körülbelül a dossziém, ’62… Nem, nem! Valamivel előbb kérhettem meg, mert ’64-ben elutasították, ’64-ben.

K.: De mivel utasították el? Hogy hazament Magyarországra?

V.: Amiatt utasítottak el. Nem utasítottak el véglegesen, de elnapoltak. Elnapoltak, ami azt jelentette, hogy négy évre rá megint kérvényezhettem. Akkor nem akartam megkérni a francia állampolgárságot, és vissza akartam menni Magyarországra. A feleségem könyörgött, hogy ne menjek vissza. Letartóztatnak, és ő nem beszél egy szót sem magyarul, mi lesz, …. vissza. Én akkor elfogadtam azt az állást, ottan Belgiumban, és azonkívül egy magyar barátunk, annak volt egy baráti cége, aki elintézte, hogy volt egy franciaországi munkaadóm is. De én tulajdonképpen nem voltam akkor Franciaországban.

K.: Tehát ez egy fiktív munkaadó volt Franciaországban, és maga kint volt Brüsszelben.

V.: Igen. Ez is egy illegális dolog, mert nem lett volna szabad megkérnem a francia állampolgárságot anélkül, hogy itt lakjak. De az anyósom akkor elkövetett számunkra egy illegális dolgot, és bejegyzett, mint ott lakót, náluk. Azt lehetett, mert a feleségem ott szavazott. Mert őneki volt egy része a birtokból. De hát erről nem is kell túl sokat beszélni. Álláshoz jutottam egy sörgyárban.

K.: De ez Brüsszelben volt, a sörgyár?

V.: Brüsszelben, igen. Brüsszelben volt a sörgyár, egy holland sörgyár volt. Hogy is hívták? Majd eszembe jut. Holland sörgyár volt. A holland sör nagyon jó egyébként. Breda beer volt, Breda sörök, ottan a belga határnál készítették. Egy nagy hiba volt, az, hogy a belgák akkor nem ismerték el a főiskolás diplomákat. Csak az egyetemi diplomákat fogadták el, és a francia diplomákat, amik a francia főiskolákat tulajdonképpen Napóleon alapított, azokat nem ismerték el! Én tulajdonképpen diploma nélkül, csak érettségi bizonyítvánnyal voltam alkalmazva. Nagyon rossz állásban voltam! Nagyon rossz állásban! Nagyon keveset is kerestem. De egy nagyon baráti légkörben, egy nagyon barátságos légkör volt ott. Ott is szerettem volna maradni, de nem volt diplomám.

Aztán a feleségem kérésére megkértem ismét, ’64-ben ismét, másodszor a francia állampolgárságot – de az egy nagyon jól betöltött dosszié volt egy csomó rekommendációval és egyébbel. ’68-ban volt a döntés, és akkor már de Gaulle lemondott. Mert a de Gaulle utálta a magyarokat. Egyrészt azért, mert azt hitte, hogy a magyarok mind fasiszták voltak, másrészt meg azért, mert ’62-ben volt a BastienThiry-nek, a francia katonatisztnek a merénylete, amire magyar légiósokat fogadtak föl.

K.: Erről nem hallottam.

V.: ’62-ben volt.

K.: ’62-ben volt?

V.: ’62-ben volt a merénylet, a Petit Clamartban, Párizs mellett.

K.: És ki bérelte fel a magyar légiósokat a de Gaulle ellen?

V.: A francia katonatisztek.

K.: Igen.

V.: Mert ő azok közé tartozott, az OAS-ek közé, akik nem akartak elmenni Algériából.

K.: Értem.

V.: A de Gaulle tulajdonképpen elárulta az algériai franciákat.

K.: Értem.

V.: A háborúnak vége lett, de viszont Algériából kitessékelték az összes franciát. És akkor a Pompidou volt már az elnök. Előtte miniszterelnök volt.

K.: És akkor maga megkapta az állampolgárságot?

V.: George Pompidou lett az elnök ’68-ban, és ’68-ban kaptam meg a francia állampolgárságot, pontosan július 14-én. Július 14-én, és nem egy pénteki napon. A július 14-e azt hiszem, akkor véletlenül egy vasárnap volt. Szombat, vagy vasárnap. De a hivatalos lap, az mindennap megjelent. Még ünnepnapokon és vasárnapokon is.

K.: És akkor így lehetett az, hogy vasárnap kapta meg.

V.: Én Franciaország gyereke lettem július 14-én.

K.: Ennek köszönhetően aztán kapott munkát is?

V.: Amint megvolt a francia állampolgárság, rögtön kaptam munkát! Rögtön kaptam munkát, de az nem volt… bizony nagyon szerencsés nem voltam, azt kell mondanom, mert az első munkám egy pezsgőborosnál volt, nem pezsgő, hanem pezsgőboros vállalat volt. Pezsgőt is gyártottak ott, Reims mellett. Én a vezérigazgatóval egyáltalán nem jöttem ki. Én bevezettem a pezsgőt – a pezsgőt, nem a pezsgőbort – Brüsszelben, a legjobb klubban, Brüsszel legjobb klubjában, és eljött velem az elnök. Ott ebédeltünk. Meghívtak ott. Bevezettem ottan a pezsgőt, és visszautazásban a vonaton nekem azt mondta az elnök, Marquis de Foresta volt a neve, azt mondta nekem, hogy „Ordódy úr! Magával nekem döntenem kell, és ha maga és a vezérigazgató nem tud együtt élni, kénytelen vagyok magának fölmondani!” Azt a vonaton mondta nekem, azt a jó újságot, azok után, hogy fogtam, bevittem a pezsgőt. És meg is vették a pezsgőt! Adtak is egy rendelést, nem tudom már, egy pár tucat pezsgőre. Ez a jó hír ért engem, és én az alatt az idő alatt – hát mennyi ideig voltam ottan? Nem egészen két évig, és bevezettem a német piacon másfél millió egész olcsó pezsgőbort ott! A németekkel semmi bajom nem volt! Ottan volt egy jó tucat független ügynök, akikkel dolgoztam, és azokon keresztül én eladtam másfél millió üveget!

K.: De legalább ajánlásokat kapott ettől a munkahelytől, hogy újabb munkahelyet találjon?

V.: Nem!

K.: Nem?

V.: Nem! Abszolúte nem! Én megint egy Figaro-hirdetésen keresztül találtam egy állást, méghozzá egy bútorgyárban, a… hogy is hívták azt? Most már nem létezik. Egy nagy gyár volt Elzászban, az OEM Strafor. Na már mostan az az OEM Strafor, egy filiáéja volt a Strafornak, ami a legnagyobb bútorgyár volt, irodabútorok gyára volt, ott fémgyár volt, vasgyár és acélgyár. Bútorokat csináltak, és ottan az OEM Strafor, aminek filiáéja volt, ottan annak a vezérigazgatója, az volt az egyetlen igazán kedves és tisztességes főnököm. Méghozzá zsidó volt, Bénichou-nak hívták.

K.: Hogy hívták?

V.: Bénichou. Nagyon tisztességes ember volt. Zsidó volt, de a felesége német volt. Valamelyik Siemens főigazgatónak volt a lánya. Ő beszélt egy kicsikét németül, és ő vett föl engem, és arra vett föl, hogy bevezessek egy új dolgot, egy tároló gépezetet, ami forgott. Arra volt jó, hogy lehessen tárolni, és használni mindennapra is, nagy tornyokban a különféle okmányokat. Ez nem létezett. Azt úgy hívták, hogy Chercheur Électronique a Réponse Instantanée. Ez gigászi munka volt, és két évig tartott, amíg be tudtam… megkaptam egy rendelést. Akkor már kezdték ugye a komputergyártásokat, diszkeken, és már nem volt olyan feltétlen szükség a tornyokra, erre a gépezetre.

K.: Értem.

V.: Mégis kaptam egy rendelést, méghozzá a Pénzügyminisztériumból. De a nagyfőnök a Strafolnak az elnöke nem akarta bevárni a dolgot, és azt mondta a Bénichounak, hogy „ezt többet nem adjuk el!” A Bénichou pedig visszautasította a Pénzügyminisztériumnak a rendelését, mert már a nagyfőnök eldöntötte. És akkor én ezzel többet nem tudtam foglalkozni.

K.: Az állása megmaradt?

V.: Nem, az állásom sem maradt meg. A Bénichou, az azt mondta nekem, „nézze, sajnos nekem most már magára nincsen szükségem, és sok pénzem sincsen, úgyhogy nem tudom magát megtartani!” Mert volt jó fizetésem ottan, de kellett mennem. És én akkor… hát két évig voltam itt.

K.: Igen, úgy látom általában így kétévenként kellett munkahelyet keresnie!

V.: Igen, igen. Azt hiszem, hogy eléggé érdekes, amit meséltem.

K.: Igen.

V.: Aztán megint kerestem egy állást a Figarón keresztül. Fölvett engem a Groupe Opera, aminek az volt a célja, hogy szemináriumokat rendezzen. Szemináriumokra vettek föl, és két szemináriumot is tartottam. Szóval az volt a dolgom, hogy keressek klienseket egyrészt, másrészt, hogy tartsak szemináriumokat. Én két szemináriumot tartottam lent a Côte d‘Azur-ön, megint a Côte d‘Azur-ön, és méghozzá olyan szemináriumot, hogy hogyan kell a nagy áruházakban promóciókat csinálni. Két szemináriumot tartottam, és azonkívül igyekeztem új kliensekhez jutni. Többen voltunk ottan, voltunk… nem volt egy nagyon nagy cég a Groupe Opera. Az elnöke egy francia gróf volt, már elfelejtettem a nevét. Ott a dolog nem nagyon ment. Le tudtam adni két szemináriumot, aztán elbocsátottak a két szeminárium után, és majdnem mindenkit elbocsátottak, és azt hiszem, nem is maradt meg az a cég, a Groupe Opera.

Még akkor ottan történt egy óriási baj, egy személyes bajom, hogy egy unokahúgomnak a férje, a Szentirmay… A Szentirmay Kanadába vándorolt ki Franciaországon keresztül. Az fölhívott engem az irodámban, hogy szeretne velem találkozni. Adtam hát neki egy randevút. Én már tudtam akkor, hogy a Groupe Opera nem fog megmaradni. Adtam neki randevút… úri módon akartam őt fogadni, a Café de la Paix-ben, az Opera mellett. Az Opera mellett volt az irodám egyébként. Ő azt mondta nekem, hogy ő Kanadában nem tud munkához jutni. Ez így is volt. Azonkívül van egy fejdaganata, de még élhet pár évig, és hogy vissza akart menni – azért volt Franciaországban – Magyarországra, mert a fia ott élt. A nagynénémnek, ő a nagymama volt, a kis Miki, Szentirmay Miki ott, Nőtincsen élt borzasztó körülmények között a nagyanyjánál. A magyar hatóságok pedig visszautasították a vízumot, a magyar vízumot.

K.: Maga hogy tudott segíteni?

V.: Azt mondta, ő Kanadában nem tud munkához jutni, hogy tudnék-e neki munkát találni. Saját tapasztalatomon keresztül azt mondtam neki, hogy képtelen vagyok arra. Mert magam is kezdtem munkát… saját magam számára keresni. Mondtam neki, hogy „hát én ezt nem tudom, találsz majd te munkát, de…” Szóval a Szentirmay, az biztos, a keresztnevére nem emlékszem (Gábor). Mondtam tehát neki, hogy „én nem tudok neked munkát találni, az teljesen lehetetlen. Annál is inkább, mivel te ott álltál Kanada mellett, neked kanadai menekültpapírjaid vannak, téged nem vesznek föl Franciaországban”. Aztán így is volt. Nem volt semmi pénze az égvilágon, adtam neki egy kis pénzt, nem nagyon sokat, nem volt nagyon sok pénzem. Randevút, újabb randevút adtunk egymásnak két napra rá. Nem jött el a randevúra. Többet nem hallottam róla. Két hétre rá – én még az irodában voltam, ott a Groupe Operánál – a francia rendőrség fölhívott engem. Azt mondták nekem, hogy „van egy magyar származású, Kanadában élő menekült, aki megölte magát egy kis hotelban. Nála találtak egy kártyát a nevemmel, tehát egy…”

K.: Névjegykártyát.

V.: „…névjegykártyát. És hogy tudok-e erről valamit?” Mondom: „Erről nem tudok!” Kihívtak megnézni, hogy hát ő az, vagy nem az, és tényleg ő volt. A pénzből, amit én adtam, vett magának különféle orvosságokat, és azzal lett öngyilkos! Pár napra rá – minekután büdös kezdett lenni –, rájöttek, hogy meghalt.

K.: Értem.

V.: Az számomra egy borzasztó tragédia volt! De franciául nem mondják tragédiának, csak drámának.Ez itten dráma. Nem egy tragédia, hanem egy dráma. Az egy kettős drámám volt akkor! El kellett mennem új állást keresni, és a halála, a Szentirmaynak a halála! Ha nem adtam volna neki pénzt, akkor nem tudott volna így meghalni! Akkor valószínűleg…

K.: Valószínűleg másképp szerzett volna magának.

V.: Én akkor megint kerestem egy állást, és egy HEC-s ajánlólevéllel elmentem egy helyre, egy bankba, ami akkor alapított egy filiáét – a bank, az a BRED volt. A BRED Banque Populaire. Banque Populaire – ez olyan, mint Németországnak vagy Ausztriának a Raiffeisen. Banque Populaire, és az alapított egy filiáét, a Promexport Trance-t. Én elmentem oda, és a Promexport Trance-nak az elnöke – aki egyébként a külföldi ügyeknek volt az igazgatója a Banque Populaire-ben –, ő nem akart engem fölvenni. A vezérigazgató azonban föl akart engem venni, és a vezérigazgató egy volt olasz kommunista munkásnak volt a fia. Az egy rendkívüli, rém rendes ember volt! Fiatal volt, nálam sokkal fiatalabb. Kommunista volt, és annak köszönhettem, hogy végre állásba kerültem!

K.: Ez mikor volt, amikor odakerült? ’69-70 tájékán?

V.: Az ’71-ben. ’71-ig ott voltam a Groupe Operában. Azért vett föl, mert neki szüksége volt olyanra, aki nyelveket beszélt, és olyanra, aki tartott már szemináriumokat. Ez én voltam.

K.: Igen. Magának mindkettőben volt gyakorlata.

V.: Igen. Mind a kettőhöz értettem. Két különféle dolog. Én azzal voltam megbízva, hogy francia kis- és középnagyságú cégeket bevezessek külföldre. Ez volt akkora nagy ideája a BRED-nek. Holott ugyan Banque Populaire volt, és nem az volt a dolga tulajdonképpen, hanem kis- és középnagyságú cégeknek volt a bankja főleg. Akkor én hat éven keresztül majdnem állandóan utaztam. Családi életem, az nem volt. A gyerekeim ’62-ben és ’63-ban születtek…

K.: Akkor egy pillanatra térjünk ki! Próbáljuk meg a családot körvonalazni!. Akkor ’62-ben született egy fia…

V.: A fiam.

K.: Akit hogy hívnak?

V.: Stanislas.

K.: Stanislas. És a lányom tíz hónapra rá, véletlenül, Mariella. De akkor én most tovább mondom. Hat éven keresztül, ’71-től ’78 végéig majdnem folyton utaztam, és ha nem utaztam, ugyancsak úgy, mint a Groupe Operában, klienseket kellett szereznem. Én területileg meg voltam bízva Németországgal, Belgiummal, Hollandiával, Angliával és Amerikával. Ezekbe az országokba be kellett vinni a francia kis- vagy középnagyságú cégeket. Nagy cégeknek nem volt erre a…

K.: Ez egész konkrétan ez azt jelenti, hogy a cégeknek a részvényeit kellett bevezetni? Vagy a cégeknek kellett piacot szerezni?

V.: Piacot szerezni. És akkor én aránylag nagyon gyorsan tudtam piacot szerezni egy francia drót cégnek. Drót cégnek. Drót és tövis cégnek.

K.: Igen?

V.: Aztán be tudtam vezetni valakit Hollandiába is. Angliában sajnos nem sikerült. Aztán megbíztak, hogy bevezessek Angliában egy korzikai bort, ami természetesen nem ment. Egyrészt azért, mert nem volt jó, másrészt meg azért, mert drága volt. Akkor én rendeztem ottan egy nagy kiállítást Londonban, de nem kaptunk rá rendelést. Pedig nagyon segített a francia kereskedelmi attasé ottan, és nagyon jóban is lettünk, de hát nem sikerült eladni. Akkor én írtam egy jelentést, egy ötszáz oldalas jelentés volt, amiben megmagyaráztam, hogy sajnos lehetetlen az ilyen korzikai borokat eladni. Aztán megbíztak engem Amerikában bevezetni a Cuisine Coméra-t. Az egy nagy cég volt akkor, egy aránylag nagy cég volt a Comera. Nem tudom, hogy létezik még? Azok konyhákat gyártottak.

K.: Konyhabútorokat gyártottak?

V.: Konyhabútorokat, igen. Nem iroda–, hanem konyhabútorokat. Én elmentem körülbelül… igen, jó két hónapig Amerikába. Ottan föl kellett vennem különféle konyhabútor-építőcégekkel a kapcsolatot, és kellett természetesen egy marketing felmérést csinálni és egyebet. Voltam New Yorkban, voltam Chicagóban, voltam Los Angelesben, voltam már San Franciscóban, voltam lent ott, azt hogy is hívják, azt a nagyvárost? Amelyiknek a lakossága főleg német… hogy is hívták?

K.: New Orleans?

V.: Ott, New Orleansban, igen. Egy kisvárosban is Connecticutban, meg még egy másik kisvárosban, Amerika közepén. Két hónapig voltam ottan, találkoztam rengeteg emberrel! Utána visszajöttem körülbelül húsz kiló dokumentumokkal, és akkor meg kellett írnom a jelentéseket. Az én konklúzióm az volt, hogy ez lehetetlen. Egyrészt mindent át kellett – az volt a legkisebb baj – számítani inchekre, és ottan, Amerikában a konyhák óriásiak!

K.: Igen.

V.: Sokkal nagyobbak, mint Európában. Azonkívül az kellett volna, hogy a Coméra … ott egy állandó store-t rendezzen be valahol Amerikában. Na már mostan ők azt nem tudták megcsinálni. A centimétert inchekre, azt könnyen meg tudtuk változtatni, azt már én megcsináltam. De a legnagyobb baj az volt, hogy ők nem tudtak olyanszerű konyhákat csinálni, mint az amerikaiak. Ezért az én konklúzióm az volt, hogy az lehetetlen. Egy ötszáz oldalas riportot írtam! Elég sokáig is tartott, amíg megcsináltam. Egy nagy vereségem volt ezzel. És akkor a negatív válaszok hatására a BRED elhatározta, hogy fölszámolja a Promexportot. Lassacskán. Nem azonnal. Minekután én az elnökkel eléggé rosszban voltam, de én jóban voltam az olasz származású kommunistával. Azzal jóban voltam, de az elnökkel rosszban voltam. Elmentem a BRED Banknak a vezérigazgatójához. Két vezérigazgató volt, az egyik, az Guy de Chavanne volt, brilliáns ember, és a másik, az meg Maurice Leruth volt. Én az utóbbihoz mentem, jól ismertem – hát eléggé jól ismertem ott mind a kettőt –, és elmondtam, hogy én szeretnék átlépni a Bankba, minekután nekem bankszerződésem volt, de a Promexport számára. A Promexport nem volt bank, ugye.

K.: Igen, értem.

V.: Csak nemzetközi promóció volt, és marketing volt. Nagyon szívélyesen fogadott, mert ő nagyon utálta a Promexportnak az elnökét, aki egy ilyen marha, állat volt. A Leruthhozmentem, és utánam futott a Promexportnak az elnöke, hogy megakadályozza, hogy én elmenjek hozzá. De nem sikerült. Én betörtem a Monsieur Leruth-nek az irodájába, és megmondtam a titkárnőjének, hogy miről van szó. A Monsieur Leruth tíz percen belül fogadott engem, és kértem tőle, hogy átmehessek a bankba. Ő kérdezte tőlem, hogy „ért-e a banküzlethez?” Mondtam, hogy „én soha nem dolgoztam egy bankban, de hát lehetséges-e?” Egy kicsikét elgondolkozott, de ismerte az életpályámat a Promexportból. Kis gondolkozás után azt mondta, hogy „fölvesszük magát a bankba, de magának kétéves stage-zsot kell kezdenie, kétéves stage-zsot.” Azt mondta, hogy „holnaptól kezdve jöhet, de el kell kezdeni egy kétéves stage-ot”. Nagyon kedves volt, és azt mondta nekem, hogy „én fölveszem magát a grandes affaires-eknek az osztályára, de minden stage-ot meg kell csinálnia!” Szóval megint meg kellett…

K.: Megint alulról kezdte.

V.: Igen. Megint ticketeket kellett kitöltenem, és minden mást, és banküzletet.

K.: De akkor a két év után sikeresen ott maradt?

V.: Nem. A kétéves starzsot megcsináltam, de én már hat hónapra rá megint elmentem a Monsieur Leruth-höz, és azt mondtam neki, hogy „megegyezés szerint továbbfolytatom a stage-zsot, de valamivel többet szeretnék csinálni!” Akkor azt kérdezte tőlem, hogy „mit ajánl? – Hát – mondtam – én tanulmányoztam a különféle klientúrákat, és rájöttem arra, hogy a BRED-ben nincsen japán cég.” Azt javasoltam, hogy „eljárok japán cégekhez, igyekezni egy japán céget megkapni kliensnek”. Azt mondta: „Rendben van!” A starzsokat továbbfolytatom, ott vagyok a nagy affaireknek az osztályán, és „ha ideje van, akkor menjen a japánokhoz!” Én hat hónapon keresztül jártam a legnagyobb japán cégekhez. Az egyik cég – az egyik osztálytársam azt mondaná, egy marha nagy cég! –, a Matsushita volt. A Matsushita az egyik legnagyobb  cég volt. Lejártam az összes nagy céget, a Défencenál, a Tour Montparnasse-nál stb. Elmentem másodszor is a Matsushita -hoz, pár hónapra az első vizitem után, és ezek a japánok mindig rendkívül udvariasan mosolyogtak! Nagyon udvarias emberek voltak. Eléggé jól kiismertem őket, mert mentem egyiktől a másikhoz pár hónapon keresztül. Amikor visszamentem a Matsushita-National Panasonic-hoz, akkor megint fogadott ugyanaz a pénzügyi direktor, és én valahogy éreztem, hogy nem úgy fogad, mint első alkalommal. Mondtam magamban, hogy ennek a pénzügyi igazgatónak valami baja… vagy személyi baja van, betegség, vagy valami, vagy talán professzionális baja van! Nekimentem, mint egy magyar huszár! Azt mondtam neki, hogy „Uram! Énnekem az az érzésem, hogy magának van egy problémája!” Úgy rám nézett meglepetten. Pár pillanatig nem szólt semmit, majd azt mondta, hogy „magának igaza van, van egy probléma! – Hát kérem, mondja meg nekem, talán tudok segíteni!” Azt mondta nekem, hogy „a probléma az, hogy…” Abban az időben voltak még lettre de change-ok. Lettre de change, azt hogy is hívják, azt magyarul?

K.: Váltók!

V.: Igen. És akkor volt egy új rendszer, egy mechanikus rendszer, amit kezdtek bevezetni, és ők kérelmezték a Banque de France felé azt, hogy át tudják venni azt a rendszert, de a Francia Nemzeti Bank elutasította őket. Én azt kérdeztem tőle: „Ki kérelmezte a Banque de France-nál ezt?” Azt mondta: „Természetesen a japán bank!” Azt mondtam, „Uram, maga Franciaországban van! Nem a japán banknak kellett volna ezt kérelmeznie a Bank de France felé, hanem egy francia banknak.” Azt kérdezte tőlem: „Maga el tudná ezt intézni?” Azt mondtam neki, hogy „igen, de nem két év előtt. Elintézem magának! Megígérem, hogy elintézem két év múlva!

K.: A maga bankjával.

V.: ha a kliensem lesz! – Rendben van!” Tíz napra rá fölhívnak telefonon – de akkor már a bankban voltam –, és azt mondta nekem, hogy „kérem szépen, nagyon szívesen a kliense leszek!” És a kliensem is lett! És amikor a Matsushita -csoport a kliensünk lett, utána az összes japán cég a kliensünk lett!

K.: Az egyik vitte a másikat maga után.

V.: Így én nagyon sikeresen fejeztem be a stage-ot! Amikor befejeztem a stage-omat, akkor bevettek oda, a grand affaireknek az osztályára, és akkor én ott dolgoztam egy rövid ideig. A BRED Bank több bank között az ENA-nak, a legnagyobb francia főiskolának, az École Nationale d’ Administrationnak abból kerülnek ki a politikusok, a prefektusok, nagykövetek és egyebek –,’66 óta a BRED volt az első bankja az ENA-nak. Nagyon sok ENA-s, az hozzánk iratkozott be. Na már mostan az a francia hivatalnok, az elment a BRED-ből, és azt helyettesíteni kellett. A Guy de Chavanne, az nevezett ki engem a helyére. Akkor nekem az enarkokat és a PDG-ket, az elnök-vezérigazgatókat kellett szolgálnom. Ott tíz éven keresztül dolgoztam, ott voltam. Összevissza tizenkilenc és fél évig voltam a BRED Banknál. Mert először hat évig a Promexportnál, utána bankár lettem. De őszintén szólva sosem lettem igazi bankár, annál is inkább, mert az ilyen bankárokat nem szerettem.

Úgyhogy én a munkám mellett mást is csináltam. Énnekem szükségem volt olyannal is foglalkozni, ami engem személyesen érdekelt. Én akkor beléptem a Giscard pártba, a Giscard d‘Estaing…

K.: Még mielőtt a társadalmi tevékenységét megnéznénk, megkérdezném, hogy akkor innen ment nyugdíjba is, ettől a banktól?

V.: A banktól mentem nyugdíjba. És abból a nyugdíjból élünk meg. Egyrészt. Mert a feleségem is dolgozott, és azonkívül, amikor nyugdíjasok lettünk, akkor a feleségem vidékre akart menni, és hát minekután a feleségem borzasztóan segített engem a nehéz években, hát nem ellenkezhettem vele. Én a vidéket nem szerettem, és…

K.: De a felesége továbbra se dolgozott, egészen…

V.: Dehogynem!

K.: Elment aztán később dolgozni?

V.: Mi akkor mind a ketten dolgoztunk. Amikor a gyerekek tizenkét évesek voltak, megint elkezdett dolgozni, és a Hachette-nél dolgozott a jogi osztályon. Itt a Hachette az a nagy, a legnagyobb iskolakönyveknek a gyártója. A Hachette az egy nagy cég. A Hachette-nél dolgozott, és amikor én nyugdíjas lettem, azt akartam, hogy ő is elmenjen, de ő még nem volt nyugdíjas korú. Akkor követtem el a második hibát. Nyugdíjba ment ő, de saját kérésére, miközben ő dolgozhatott volna még három évig. Elmentünk vidékre, és én azt ajánlottam neki, hogy Anjouba menjünk, mert én azt hittem – azt hittem hülye módon –, hogy Anjou alapon tudok magyar–francia kapcsolatokat teremteni. Na már mostan ez nem ment olyan nagyon jól.

 

 

 

 

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Příběhy železné opony - Iron Curtain Stories

  • Příbeh pamětníka v rámci projektu Příběhy železné opony - Iron Curtain Stories (Katalin Somlai)