Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Károly - Placid atya Olofsson (* 1916  †︎ 2017)

• 1916. december 23-án született Rákosszentmihályon

• 1926-ban költözött a család Budapestre

• 1933-ban részt vett a világdzsemborin

• 1933-ban érettségizett, majd belépett a Szent Benedek Rendbe

• 1933–39 között teológiát és bölcsésztudományokat tanult

• 1939-ben szentelték pappá

• 1941–42-ben tábori lelkész

• 1942–1945 között gimnáziumi tanár

• 1945 a budapesti bencés gimnáziumban tanít

• 1945 a Független Kisgazdapárt listáján indult a választáson

• 1946. június 5-én letartóztatták

• 1946-ban tíz év Gulagon letöltendő szabadságvesztésre ítélték

• 1955-ig a Gulagon deportált

• 1966–77 között segédmunkás, majd mosodai vezető

• a hetvenes évek közepétől kisegítő lelkész

• 2003 a Hit Pajzsa kitüntetést kapta

• 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét kapta

Interjúadó: Olofsson Károly – Placid atya

Születési év: 1916

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, Hungary, 2002

Interjúkészítő: Lugossy István

Terjedelme: 4 óra 13 perc

– Pillanatnyilag nemcsak Oloffson Károly vagyok, hanem Dr. Oloffson Károly Placid, mert Placid a szerzetesi nevem. 1916-ban születtem, már eléggé öreg vagyok. A szüleimről is tudnék valamit mondani. A nevem, az Oloffson svéd név – svéd származásúak vagyunk –, 1714 óta vagyunk Magyarországon. Az édesapám akkor a József Nádor Műegyetemnek volt az előadója építő-, építészmérnökök tervezési osztályán, aztán kapott egy szembajt, és gimnáziumi tanár lett. Édesanyám egészen egyszerű teremtés volt, Dunaföldvárról származott, ott a nagyapámnak volt egy pár hold szőleje. Én elkezdtem az életemet – hozzá kell tennem azt, hogy édesapámat evangélikusra keresztelték, mint ahogyan a svédek általában, de református hittant tanult, nem sok vizet zavart se itt, se ott, de otthagyta a családot és Pestre jött és az egyetemre iratkozott be. Ő ténylegesen roppant tehetséges ember volt, a tudományának, a művészetének akart élni.

– Felmenői hogy kerültek Magyarországra?

– 1714-ben. Nagyon röviden: XII. Károly, svéd király, végigharcolta Oroszországot, és ő olyan hadvezér volt, hogy végig győzedelmeskedett egészen Poltaváig. Poltava Törökországban volt, és ott elveszítette a csatát, de akkor még a háborús erkölcs úgy volt, hogy a törökök vitték ki a kezükön az ellenfél királyát, aki megsebesült, onnan a harctérről, de akkor ő azt hallotta, hogy Stockholmban éhínség tört ki, neki mindenképpen haza kellett menni. Nem volt sugárhajtású repülőgép, lóháton tudott csak menni, ez a legek könyvében benne van, mert 14 nap alatt Poltavából – Törökországból – Stockholmba lovagolt. Ő bírta, de a lovak nem bírták. A Veres Pálné utcai iskolának a falán van egy emléktábla, hogy XII. Károly ott szállt meg, ott cserélt lovakat. És akkor van róla írásunk, hogy egy Oloffson Albert nevezetű ősünk, a királlyal volt, nem tudjuk kideríteni, hogy a tábornoka volt-e vagy a csicskása, de hát ez nem érdekes. Ez volt 1714-ben. Itt Budapesten beházasodott, nem tudott továbbmenni, és itt maradt. Így vagyunk itt 1714 óta.

Gyerekkoromban Rákosszentmihályon laktunk, de amikor gimnáziumba kellett mennünk, akkor az édesapám – akkor ő már gimnáziumi tanár volt, de azt nem akarta, hogy ott kezdjem a gimnáziumot –, megnézte a térképen, hogy melyik gimnázium van a legközelebb, mert a HÉV-vel kellett bejönnünk Rákosszentmihályról, és ez a Bencés Gimnázium volt. Hetvenheten voltunk egy osztályban, bencés diák voltam nyolc esztendeig. Annyira megszerettem a tanáraimat, hogy én úgy képzeltem az életemet, hogy úgy fogom eltölteni, hogy olyan leszek, mint a tanáraim. Nekem a jó Isten ezt a hivatást adta. 1933-ban érettségiztem, akkor beadtam a kérvényemet Pannonhalmára, felvettek. Pannonhalmán egy évig novíciusok voltunk, akkor nekünk hét év alatt egyszerre kellett a teológiát elvégezni, és a tanárit elvégezni, én teológus szerettem volna lenni, de abba az évbe a főapát nem küldött sehova sem, úgyhogy szakmát kellett választanom. Én először a magyar-franciát választottam, de aztán később a magyart latinra kellett, aztán még később magyar-németet kaptam. És a németet mi akkor épp úgy nem szerettük, mint a későbbi időben az oroszt nem szerették az emberek. Nem szerettem, de a főapát azt mondta, hogy most erre van szükség, és engedelmesség is van a világon. Akkor két szemesztert a müncheni Ludwigs Universitaton végeztem és 1940-ben le is doktoráltam, úgyhogy akkor kezdtem az életemet, 39-ben szenteltek föl. Először káplán voltam Győrszentivánon, utána tábori lelkész voltam, nem voltam kinn a fronton – akkor már háború volt, hanem a komáromi hadikórházban, és az érsekújvári hadikórházban voltam tábori lelkész. Akkor kezdődött a gubanc velem, mert először kitüntettek, utána meg lefokoztak. Erre majd esetleg később visszatérek. De aztán 1946-ban a főapátom Pestre helyezett a Pesti Gimnáziumban, úgyhogy én ott a 33-as érettségi tablón ott vagyok, mint diák és a 46-os érettségi tablón ott vagyok, mint érettségiztető bencés tanár. Így mondták: én vagyok a legbencésebb budapesti bencés diák.

Budapesten voltam. A főapát azt mondta, én pesti gyerek vagyok, én jobban kiismerem magamat abba a romos Pestben. Akkor 1945 augusztusában itt nagyon-nagyon nehéz élet volt, romok voltak. Közlekedés nem volt, világítás nem volt, a gázzal probléma volt, szóval nagyon-nagyon nehezen indult az élet. Akkor én elkezdtem, az első osztályban voltam osztályfőnök, 68 diákom volt. Ma egy pedagógus összeesik, ha meghallja, hogy hatvannyolc diákom volt. Hozzá kell tennem, hogy októberben a Mindszenty került esztergomi érseknek, és az ő kívánságára – hozzá kell tennem, hogy még a Serédi Jusztinián prímás kinevezése kapcsán én a szociális testvéreknek az egyházi tanácsadója voltam, a szociális testvérek alapítója a SlachtaMargit, annak volt egy politikai pártja, a Keresztény Női Tábor, és a prímás úr azt kívánta, hogy az első szabad választáson részt vegyek, akkor hat párt vett részt. Én nem a kommunista pártra voltam, hanem a Kisgazda Párt listáján voltunk, én a Keresztény Női Tábor nevében. De a választási harcot végigcsináltam. Akkor, 46 elején, amikor a Rajk László lett a belügyminiszter, akkor bajok voltak, mert én nem kommunista voltam, és a választási harcban nem szoktuk az ellenpártokat magasztalni. Nekem is megvoltak az embereim, akik lesték, ha valamit a kommunista párti képviselőjelölt csinált, valami helytelen, akkor azt kipellengérezte az ember. Ez nem tetszett, világos.

– Tudna ezekre példát mondani?

– Tudok példát mondani. Ez nem választási beszéd volt, hanem meg voltam híva a Knézich utcai leánygimnáziumba szülői értekezletre, ez volt októberben. Én a Baross utcai bencés gimnáziumban laktam a II. emeleten, onnan gyalog mentem a Knézich utcába. Akkor a körúton jött egy tíz–tizenkét fős csoport. Emlékszem az elején egy nagy golyvás férfi jött, és kiabálták, hogy mindenkinek kenyeret, Mindszentynek kötelet. Én, amikor odaértem a szülői értekezletre, elkezdődött, azt mondták, hogy mindjárt vegyem át a szót. És én úgy kezdtem, hogy kedves jó szülők, tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai fiatalokat, a gyerekeinket, nemcsak a kedves jó szülők és nemcsak a bencés gimnáziumi iskola, hanem az utca is neveli. Mert most amikor jöttem, ez volt az élményem, s ezt a gyerekek is látják, a gyerekeket is neveli az utca, és erre vigyáznunk kell. Másnap aztán a Magyar Nép kipellengérezett, hogy demokráciaellenes beszédet mondtam. Akkor ez egyre erősödött, mert azért – bevallom én egészen őszintén – Rajk Lászlót még egypárszor eltemethetik, én szentté nem fogom avatni, mert azért ő kommunista volt, hát Istenem. És az alatt az idő alatt engem letartóztattak a magyar kommunista rendőrhatóságok. Elvittek az Andrássy út 60-ba. Én ott kezdtem a börtönéletemet, de hogy milyen naiv voltam – hadd szabadjon elmondanom –, ez volt június 6-án csütörtökön. Csütörtökről péntekre virradó éjszaka tartóztattak le, hajnalra voltam az Andrássy út 60-ban, még nem volt ott senki sem. Mellettem egy őr volt. És én olyan fél hét tájban kérem az őrt, hogy engedjen ki, én a Bazilikában megmiséznék, első péntek van, hét órára visszajövök. Mire jönnek a kihallgatók, addigra itt vagyok. Hát nem engedtek el. Szóval hihetetlen naivak voltunk. Tudniillik abban az időben még nem volt divat a katolikus papokat letartóztatni. Én voltam ilyen szempontból az első. Ott aztán három hétig voltam. Éjszaka voltak a kihallgatások. Hogy milyen formában, arról már mások is beszéltek. Én nem akarok.

– Azért szeretném, ha jellemezné a kihallgatás körülményeit.

– Nézze, egy olyasmi volt, ami hihetetlen volt. Ott persze azt, hogy kik voltak a kihallgatók név szerint, ott mindegyiknek más neve volt, az már egy egészen furcsa világ volt. Az egyik azt hangoztatta, hogy ő piarista diák volt. Én ennek nem örültem olyan túlságosan. Egyszer, emlékszem, mert a házkutatásnál elvettek bizonyos irataimat, és én mindent gyorsírással írok, tessék nézni, mindent gyorsírással írok. És ez borzasztó nagy vétek volt, mert nem tudták elolvasni. Az egyik ilyen papírosomon volt egy ilyen táncdal, La Paloma énekelte, s annak a szövegét odaírtam. Annyit vertek, hogy az most micsoda, nem akarták elhinni, hogy egy dalnak a szövege volt. Mert amikor én készültem az előadásomra, a rádión halottam azt. Hát ilyen abszolút lehetetlenségek voltak. De éjszaka volt mindig a kihallgatás. Akkor láttam például ott a Kiss Szalészt, aki a kisgazdapártnak volt az elnöke, ő ferences volt, az volt az egyetlen papi ember, de ő a politikuma miatt volt ott, azt véresen láttam, mert azt összeverték nagyon. Engem mondjuk olyan nagyon nem vertek ott, engem aztán az oroszok jobban kezeltek ilyen szempontból.

– De bántalmazták is fizikailag az Andrássy út 60-ban?

– Világos, anélkül nem megy. Egy ilyen kihallgatás nem megy.

– Hogy bántalmazták?

– Nézze én ilyesfélékről nem szeretek beszélni.

– Ez fontos lenne történeti szempontból, elvégre is dokumentálni kell a dolgokat.

– Nézze, ezt annyian mondták már. Egyetlen egyet tudok mondani, amikor egy ilyen fejpárna huzatot az embernek a fejére húztak és tormát reszeltek bele és úgy kérdezték. Amikor a tormát lélegzi az ember, erős lehet, ennek nincsen nyoma. Arra vigyázni kellett. Mert hogyha ütik-verik az embert, akkor annak nyoma van. Ennek pedig nincsen nyoma. Úgyhogy azért vannak ilyen praktikák, de ez mindenütt így van. A németeknél a koncentrációs táborokban ugyanúgy volt, secko jedno, egyik ugyanúgy, mint a másik.

– Német koncentrációs táborokban is járt?

– Nem. Csak hát filmekből láttam. A németekről, a német koncentrációs táborok kegyetlenségeit a kommunista érában nagyon-nagyon jól megismertük, csakhogy őnáluk ugyanez megvolt, arról semmi sem szólt. Na de azt én tapasztalatból tudom. Nagyon aranyos volt mikor az egészségügybe kerültem, a párttitkár, meg a másik személyzetis, aki szintén nagy párttag volt, ők a kommunizmust ismerték a brossurából, én meg ismertem a gyakorlatból, nagyon jól tudtunk beszélgetni.

– Végül is ez a kihallgatás mi célt szolgált? Mit akartak megtudni?

– Hát, ezt én is szeretném tudni. Tudniillik, a kihallgatásnak a problémája az, hogy mindig azt kérdezik, hogy tudja-e miért van itt? Halvány gőzöm se volt, hogy miért vagyok ott. Mindent az emberből akarnak kiszedni.

– Konkrétumokat nem kérdeztek?

– Jó, hát az előadásaimat azt azért tudták. Hadd szabadjon tovább mondanom. Az Andrássy út 60-ból három hét után átkerültem a Markó utcába, a Markó utcai fogházba. Ott is voltam két hétig. Onnan egy lezárt, egy lefüggönyözött autóval átvittek a Vilma királynő út, most Városligeti fasor egyik épületének a pincéjébe, ott már az oroszok voltak, a szovjetek. Nekem az volt az érzésem, hogy tudták a magyar hatóságok, hogy belőlem nem jön ki egy olyan népbírósági látványos pikareszk eset, mert abban az időben ez volt a divat, hogy mozikban vagy színházban egy összeesküvést adtak elő. Ott kellett lenni egy Horthy-tisztnek, kellett lenni egy katolikus papnak, ez egy ilyen sablon volt. Eddig ilyesmi nem jött ki belőlem, és akkor átpasszoltak az oroszokhoz. Az oroszoknál akkora rutin volt az elítélésben, hogy mindjárt megkaptam a tíz esztendőt. Csodálatosan, a politikai paragrafus kettes, nyolcas és tizenegyes pontja alapján. A kettest az előzőleg említettem, antibolsevista propaganda. Vállaltam, – mert ezt Istenem  nem lehetetett letagadni – kismillió példát hoztak rá, hogy én a kommunizmus ellen beszéltem. Világos.

– Szeretném kérni, hogy térjünk vissza, hogy lényegében mit tartalmaztak ezek a beszédek, amiket a kommunizmus ellen tartott? Mi volt a koncepciója?

– Nézze én kifejezetten a kommunizmus ellen nem beszéltem soha az életben. 1946 nagyböjtjében lelkigyakorlatot tartottam a Ciszterci gimnáziumnak, a templomban. Lelkigyakorlatot tartottam az Állatorvosi Főiskola hallgatóinak az Állatorvosi Főiskola nagytermében. Lelkigyakorlatot tartottam a csepeli munkásságnak a MADISZ fiataljainak. (Az a KISZ-nek volt az elődje, akkor így volt, akkor ezt mondták, hogy MADISZ.) Akkor azért hívtak oda Csepelre, hogy eddig az uraknak voltak bencés lelkipásztorai, most a munkásoknak legyen. Szóval ott is én tulajdonképpen csak a Krisztusi hitről beszéltem, énnekem nem volt különösebb problémám a kommunizmussal, de mindent a kommunizmus ellen fogtak föl. Ez egy természetes dolog.

– De végül mégiscsak kellett, hogy a beszédei valamilyen szembenállást fejezzenek ki a kommunizmus iránt.

– Soha pártot, soha nevet nem említettem, soha, de soha. Csak azt, hogy nekünk krisztusiaknak igenis a tízparancsolat ez és ez, amit én ezzel szemben találok, az világos, hogy akkor azt mondom, hogy nem helyes.

– A beszédeiben például bírálta a kommunista pártot?

– Így, hogy a kommunista pártot, semmiképpen nem.

– Vagy a kommunista pártnak a politikáját.

– Csak egyet mondok, a nyolcas paragrafus. Ez már a szovjeteknél volt, a hadbírósági tárgyaláson. A nyolcas pont, az ötvennyolcas paragrafus. Terrorcselekmény. Hát én egy legyet nem tudok agyoncsapni, nemhogy terrorcselekményt. Az egyik választási beszédemben – annak a protokollja úgy volt, hogy öt percig beszélt az ember a programról, utána azt mondja, hogy tessék kérdezni. Ahogy az ember a kérdésekre válaszol, a szerint szimpatikus vagy nem szimpatikus. Ilyen egy választási harc tulajdonképpen. Szembesítettek azzal a másodéves joghallgatóval, aki az egyik ilyen – volt úgy, hogy egy délután három helyen voltam, háromhetes vagy négyhetes választási harcban, rengeteg ilyen volt, én már nem emlékeztem rá, de elfogadtam, mert szembesítettek vele. Azt mondta, ő azt kérdezte tőlem, (hozzá kell tennem, hogy én reverendában voltam, mindenki tudta azt, hogy ki vagyok mi vagyok) mit szólok ahhoz, hogy – ez 1945 októberében volt, amikor még ilyesféle előfordult, az embereknél még volt fegyver, amit hoztak haza a frontról, és nem mindenki rajongott a szovjet katonákért, előfordult, hogy kimentünk reggel az utcára és az egyik utcasarkon egy agyonlőtt szovjet katonát láttunk. Ilyen előfordult. Az megkérdezte, hogy én mit szólok hozzá. Ha egy diákom mondja, akkor buta vagy fiam, ülj le. Ott nem mondhattam ezt. Állítólag ezt válaszoltam, hogy ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére. Nézze, én ezt ma is mondanám. Az, hogy egy szovjet katonával kevesebb, avval a kommunizmus nem lett gyengébb.

– Az indoklásban az volt, bebizonyosodott, hogy nagyközönség előtt erre a kérdésre ezt a választ adta, ezzel tömegmészárlásra uszította a hallgatóságát. Ez volt benne az indoklásban. És akkor énnekem már nem volt szavam, mert ez az utolsó szó jogán jött az ítélet.

– Azt szeretném megkérdezni, hogy abban az időben, tehát 45–46–47-ben tejes egészében szemben állt a kommunizmussal, eszmeileg, érzelmileg, vagy teljes egészében elvetette a kommunizmus gyakorlatát, vagy csak bizonyos vonatkozásaiban?

– Nézze, 45-ben még fogalmunk sem volt a kommunizmusról. Akkor voltak, akik reszkettek a szovjet katonáktól, asszonyok, leányok, hogy megerőszakolják őket, meg stb. És voltak olyanok, akik hát fölszabadulás, nem tudom én, akik gettóban voltak, fölszabadultak, voltak mások is, a régi kommunisták meg szociáldemokraták, akik üdvözölték őket. Nem tudott még akkor senki semmit, olyan hihetetlen naivak voltunk, hogy az eső parlamentnél azt gondoltuk, hogy demokrácia indulhat itt Magyarországon. Halvány gőzünk sem volt nekünk a kommunizmusról. Úgyhogy én a kommunizmus ellen nem tudtam beszélni. Én csak mondtam a magamét, a krisztusi világnézetet. Nézze, kapitalista világnézet, nemzeti szocialista világnézet, kommunista világnézet és a keresztény világnézet. Tehát mindenképpen, amikor a keresztény világnézetet hirdettem, mert mindig azt hirdettem, akkor szembekerültem a kommunizmussal. De én kifejezetten a kommunista párt ellen az égadta világon semmit sem mondtam, mert nem tudtam, nem ismertem. Csak egyet mondok. Amikor a Dobi Istvánt miniszternek kreálták, akkor a Varga Béla, a kisgazda pártnak az akkori elnöke nálunk volt a bencés rendházban vacsorán, és megkérdeztük, hogy hát hogy-hogy, a Dobi István az kubikus volt, volt egy lova meg volt egy szerekre. Hogy lett abból miniszter? Erre a Varga Béla azt mondta, nézzék, hogyha egy lakatos legény lehet miniszter a kommunista párt részéről, miért ne lehetne egy kubikos a kisgazda párt részéről? Itt tartottunk 1945-ben meg 46-ban. Nem lehet a mostani szemlélettel, a negyven esztendős tapasztalattal visszagondolni arra az időre. Nem lehet.

– Azt szeretném megkérdezni, hogy milyen indítékok alapján választotta a papi hivatást?

– Elmondom. Negyedikes gimnazista voltam, – akkor voltam 13–14 éves – az osztályfőnököm volt a nagy híres bencés, dr. Szúnyog Xavér Ferenc, öt évig volt az osztályfőnököm. Híres ember volt, és ő mondta azt nekünk, és én ezt nem felejtettem el sohasem, hogy amikor a Miatyánkot imádkozzátok, akkor abba a félmondatba, ne értsétek félre, mert olyan sokan félreértik, van egy ilyen félmondat, hogy „legyen meg a te akaratod”. Nagyon sokan félreértik, úgy értik, hogy nekem is van akaratom, meg az Istennek is van akarata, na de hát ő sokkal hatalmasabb, én kénytelen vagyok belenyüglődni az ő akaratába. Tehát legyen meg a te akaratod. Azt mondja: ez egy óriási tévedés. Mert a Máté evangéliumának a 6. fejezetében és a 26. fejezetében kétségtelen görögül ez szerepe, hogy legyen meg a te akaratod. A 26. fejezetben, az utolsó vacsora után a Gecsemáné kertben, az Úrjézus haláltusájában atyám, legyen meg a te akaratod, azért emberségével belekapcsolódik az élet áldozatával a megváltóért életáldozatában. Ott van ilyen belekapcsolódás. Na de a 6. fejezetben, mikor a tanítványai kérték, János, a keresztelő a Jordán partján megtanította imádkozni a tanítványait, te is taníts meg bennünket imádkozni, s akkor az Úrjézus mondta, hogyha imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, hanem mondjátok, és akkor ő hét kérést foglalt össze a Miatyánkba. A hetes szám az Ószövetségnek a szent száma volt, a teljesség száma, de akkor mi volt az Istennek az akarata? Szó sem volt haláltusáról, meg ilyesféléről, mi volt akkor az Istennek az akarata? Azért küldte a Földre egyszülött fiát, hogy boldogítsa, megváltsa az emberiséget, hogy üdvözítse az emberiséget. Úgyhogy imádkozzátok a Miatyánkot úgy, hogy odagondoljátok ezt a picike kis szót, hogy Atyám, legyen meg a te üdvözítő akaratod! Mert akkor ez volt. Nem az, hogy nekem bele kell nyűglődni az ő akaratába, ami mindig más, mint amit én akarok, hanem az üdvözítő akarata. Amint a mennyben meg van, az én életemben is az az üdvözítő akarat legyen meg, és én ezt nem felejtettem el. Én az érettségi után, ténylegesen ezt akartam, hogy az Úristennek az üdvözítő akaratát akarom én mindenképpen megélni, és akkor biztos, hogy ténylegesen kitejesedik a földi életem, és akkor ez után a födi élet után az örök boldogság az enyém. Ezt én hittem, és én ilyen alapon léptem be Pannonhalmán, szóval ez egy nagyon-nagyon fontos dolog volt, és ez hihetetlen sokat jelentett kinn a fogságban. A fogságban rengeteget említettem ezt, és nagyon sokat említettem azt, hogy a görögben két szó van, az életre. A biosz és a zoé. Az evangéliumok görög szöveggel szerepelnek. Szent Jánosnál és Szent Péternél ez a két szó, a biosz és a zoé majdnem következetesen így jelenik meg. A biosz az az élet, ami a fogantatás, illetőleg a születéssel kezdődik és tart a földi halálig. A zoé a Krisztustól megváltott élet, ami megszületik bennünk a keresztség szentségében együtt van a biosszal, egészen a biosznak a haláláig, de fütyül a biosz halálára, mert bevisz bennünket az örökkévalóságba. Tehát mi éljük itt a földön a zoénkat a megkereszteltek, a zoénkat és a bioszunkat, és hogyha a biosz és a zoé törvényei szerint élem, akkor biztos az örök boldogságot jelenti. Én ezt éreztem, és ezért akartam mindenképpen bencés tanár lenni. Mert én ezeket láttam előttem. A múltkorában kérdezték, hogy miért lettem szerzetes. Én nem lettem szerzetes, én ezt tudtam, hogy ez az Úristennek az akarata, hogy én ebbe a zoébe benne legyek és ténylegesen azt megéljem. Na most, Pannonhalmán, növendék korban mi megtanultuk Szent Benedek, mert a bencéseket Szent Benedek alapította a 6. században, meg annak van egy hallatlan híres szabályzata, a Regula. A Regulából én megtanultam azt, hogy a szerzetesnek az Úristen üdvözítő akaratát az apátja, tehát nekem a pannonhalmi főapát közvetíti az Úristennek az akaratát, tehát ha én azt teszem, amit a főapátom tesz, akkor én ténylegesen benne vagyok ebbe, és én ezt csináltam, a fölszentelésem után, amit a főapátom kívánt, azt én csináltam becsülettel. És én nagyon-nagyon boldog voltam. Igen ám, csakhogy engem nem a főapátom tartóztatott le. Úgyhogy nekem az Andrássy út 60-ban is nappal, amikor nem voltak kihallgatások, nem volt más feladatom, mint imádkoztam, imádkoztam, azért, hogy megtudjam, hogy most mi az Úristennek az akarata. Mert én most nem a főapátomnak az akaratát teljesítem. És be kell vallanom, hogy nem sietett a Jóisten hogy felvilágosítson, hogy mi az ő akarata, és itt most csak zárójelben hadd mondjam el, mikor az embert egész éjszaka kihallgatják, és ez egy idegfeszültség, akkor nappal nincsen ám olyan fennkölt gondolat, olyan csodálatos elmélkedésre, nekem kincseket ért, hogy nekünk katolikusoknak ott van a szent olvasó, aminek van egy bizonyos mechanizmusa. Én két lépést tudtam lépni oda, két lépést ide a cellában, ami most is megvan a Terror Házában, azzal a különbséggel, hogy amikor én ott voltam, akkor nem volt ott az a rongyos szalmazsák, ami most a Terror Házában ott van a Csengery és az Andrássy út sarkán, abban a pici kis cellában.

– Magánzárkán volt az Andrássy úton?

– Persze. Picike kis szoba, egymás mellett voltak. Hát az egy csodálatos világ volt. Na most erre mondom, vigyáznunk kell, én politizálok most. Akkor az Andrássy út 60-nak a rettegett vezére volt a Péter Gábor, a vezérőrnagy. Most vigyázni kell, mert Medgyessy Péter és Kuncze Gábor, hát vigyázzunk, de a Viktort lehet szidni, de a Péter Gábort nem lehet szidni. Na, szóval, hadd szabadjon ezt tovább mondanom, hogy azért az Úristen később közölte velem, nagyon érdekesen, és ezt azért szabadjon részletesen elmondanom. Ez már, az Úristen nem sietett, neki az örökkévalóság is a rendelkezésre áll, csak mi vagyunk ilyen percemberkék, akik akarjuk mindjárt tudni, hogy mi ennek az értelme. Elmúlt egypár hónap, már el voltam ítélve 10 esztendőre, amikor a Konti utcában kitüntetésben részesültem. Kitüntetés, amit nem mindenki tud egészen megérteni, pedig akkor ez kitüntetés volt, ami nem az én kiválóságom, csak az, hogy kilógtam a sorból, mert reverendában voltam, egyedül voltam ott reverendában. Ez egy pikáns valami egy szovjet katonának és a szovjet parancsnokságnak. Engem a reggeli után, ott hatan voltunk egy cellában akkor. A reggeli után, amit úgy kell elképzelni, hogy betoltak egy lavórban száraz borsó levest, hat kanállal, vezényszóra azt mi megettük, ez volt a reggeli. Engem a reggeli után kivittek, és én délelőtt a folyosót moshattam föl, és a WC-ket pucolhattam. A WC pucolás az nem volt a leggusztusosabb, mert a szovjet ember nagyon elítél bennünket, nyugatiakat, hogy nekünk fogalmunk sincs a higiéniáról, mert mi oda ülünk, ahol más is ült már. Ők rá állnak a toalettben és vagy beletalálnak, vagy nem találnak bele. Ha nem találnak bele, akkor azt én takarítottam. De ez kitüntetés volt. Ezt meg kell érteni, hogy mozoghattam. Nem kellett a cellában csöndben lenni, aztán ha egy pici kis újságpapírost valahol láttam, akkor volt Nürnbergben az a nagy per a háború után, a nürnbergi nemzetközi per, megláttam valamit hirtelen elolvastam és vittem be a híreket a cellába, az nekem nagyon-nagyon jó volt. De a katona, a géppisztolyos szovjet katona, unta magát borzalmasan. Elkezdett fütyörészni, dúdolni, akkor énekelni és akkor ezt így nem mondtam, de most azóta már nagyon világosan tudom, hogy a Szentlélek Úristen oldalba bökött és arra gondoltam, hogy könyörgöm, hogyha ennek a jóembernek lehet énekelni, talán akkor én is dúdolhatok, én is elkezdtem egy kicsikét először halkan, aztán hangosabban. Persze magyar nótákat. Arra gondoltam, hogy hadd szórakozzanak a cellában, mert nekünk a cellában a fülünk úgy kihegyesedett, minden zajt, minden zörejt tudtunk, hogy mi történik odakinn. Hadd tudják, hogy egy magyar ember takarítja itt a folyosót. Tudniillik ott világ proletárjai egyesültek, ott minden volt. Ott szovjet katona volt, voltak amerikaiak, franciák, és ott még szamojéddel is találkoztam, tuzinok voltak, mindenféle, kínaiak, koreaiak, mindenféle náció. Hadd tudják, hogy egy magyar ember mossa itt a padlót. Nem történt semmi. A másik nap a fiatal katona, mert másik katona volt, az is unta magát, az is énekelt. A Szentlélek megint oldalba bökött, hogy ez a jóember nem tud magyarul, nekem nem kell a magyar nótának a szövegét, én azt is elénekelhetem, hogy egy katolikus pap takarítja ezt a folyosót, hadd szórakozzanak a cellában. Ez így is ment egy pár napig, nem történt velem semmi. Minden nap kivittek takarítani. Megtudtam, hogy az egyik folyosó végén hat cella volt az úgynevezett halálkamra. Abban az időben ott harmincketten voltak ebben a hat cellában halálra ítélve várták a kivégzésüket. Ott is takarítottam. Megint a Szentlélek Úristen bökött oldalba, nekem ilyen gondolatom nem lett volna, ott azt énekeltem el, hogy én katolikus pap vagyok, aki a szent gyónását el akarja végezni, az bánja meg a bűneit, én innen a folyosóról megadom a feloldozást, mert most ugye a bűnvallomásnak nincsen lehetősége, de megadom a feloldozást, a Jóisten megbocsájt. Akkor még latinul volt a gyóntatásban a föloldozás. Ego te absolvo a peccatis tuis. Én téged föloldozlak a bűneidtől. Erre én találtam akkor egy nagyon divatos magyar nóta – manapság már senki sem tudja – „nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám nékem”, talán hallotta valamikor gyerekkorába. Erre gyönyörűen lehetett énekelni. „Ego te absolvo a peccatis tuis.” És én ezt énekeltem, énekeltem, énekeltem. Egymás után többször is, de olyan bunkó voltam, hogy még akkor sem tudtam, hogy mit akar az Úristen ezzel velem közölni. S akkor az Úristen kényszerű volt a Szovjetuniót egy olyan logikátlanságba belevezetni, hogy bennünket ezerháromszázunkat Budapestről elvittek Sopronkőhidára. Az egy szabály, hogyha egy szovjet rabot egyik helyről egy másik helyre viszik, akkor azt pucérra vetkőztetik, a ruháját egy ilyen forró gőzös kamrában, hát a tetvek kinevették persze az egészet, de hát az így volt. Kaptunk a fejünkre egy dió nagyságú kenőszappant, egy vödröt vízzel, és mosakodnunk kellett, amíg fertőtlenítették a ruhánkat. Ahogyan pucéran mosakszom, odajön hozzám egy Gyöngyös melletti községből egy fiatalember, 22 éves fiatalember, azt mondja: te énekeltél ott a folyosón? Mondok, én. Erre azt mondja: te én azt nem tudom elmondani, én a halálkamrában voltam, mert halálra voltam ítélve, de tegnap előtt kaptam kegyelmet, azért vagyok itt. A halálos ítéletet mindenki másképp fogja föl. Van, aki depresszióba esik teljesen, van, akihez nem lehet hozzá szólni, mert azonnal robban, szóval mindenki másképp fogja föl, de akkor, amikor mi meghallottuk a te énekedet, akkor mi összenéztünk, és úgy elkezdtünk suttogni, hogy csodálatos ez az Isten. Akkor, amikor mi nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni ezekkel, de nem tudunk még megbékélni még saját magunkkal sem, hogy akkor legalább az Istennel béküljünk meg. Azt mondja: én azt nem tudom neked elmondani, de a levegő, a légkör változott meg a halálkamrában. Akkor értettem meg, hogy könyörgöm, hát itt nem arról van szó, hogy én a szovjet büntető törvénykönyv 58-as paragrafus kettő-nyolcas-tizenegyes pontja alapján, itt az Úristen akart egy ilyen magamfajta, nem túlságosan okos, nem egyetemi tanár, hanem, én nagy cserkész voltam és én ténylegesen az életbe úgy benne voltam, mint felszentelt pap is, lelkigyakorlatokat tartottam, minden. Egy ilyen gyakorlati ember kell, hogy tartsa a lelket a kétségbeesés előtt lévő fogolytársaiban. És ez bennem megerősödött, és én állítom, nekem sokkalta könnyebb volt a tíz esztendőt végigcsinálni, mert nekem megvolt a feladatom. Nekem megvolt a hivatásom. Nekem megvolt a küldetésem. Én vagyok, azért vagyok ebbe a micsodában, a cím az, hogy „lelki szakmunkás”. Én azt mondtam mindig, hogy én lelki szakmunkás vagyok. És nekem az a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Mert azoknak volt nagyon-nagyon nehéz, mondjuk fiataloknak, feleséget és pici gyereket hagytak ott, nekem nem volt se feleségem, se gyerekem. Nekem sokkal könnyebb volt. És azt hogy én tudtam, hogy miért vagyok ott. Most nem bencés gimnáziumban tanítok bencés diákokat, hanem azért vagyok felelős, hogy ott, aki ténylegesen nehéz helyzetbe kerül, azt valamiképpen kiemeljem. Itt tudok aztán olyanokat mondani, így keveredtünk a négy túlélési szabályba és ebbe én is egy kicsikét bűnös vagyok, de ez a négy túlélési szabály ténylegesen nagyon világi módon, hiszen ott nem apácanövendékek voltak a csoportok tagjai, hanem mindenféle ember, hívő, hitetlen, protestáns, katolikus. Tehát a szövetkezésnek nagyon világiasnak kellett lenni, de értelmében nagyon-nagyon mélyen emberinek kellett lenni, és azt kellett ott észre vennünk. Nagyon röviden elmondom. Az első volt, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, ha gyengék vagyunk nem szabad panaszkodni, nem engedtük a panaszkodást. A másik: észre kell venni az élet apró örömeit, az örömök teszik az élet művészetét. A harmadik: a politikai fogoly mindig ártatlan. Ezek a gazember géppisztolyosok akarnak tönkre tenni engem. Nem, ezt félre kell tenni. Én vagyok a pici senki, engem eltiportak, nekem most ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy különb vagyok. A negyedik pedig az, hogy akinek van hova kapaszkodnia annak könnyebb, nekünk hívő embereknek van hova kapaszkodnunk a mindenható Istenbe, nekünk sokkal könnyebb. És mi rájöttünk, hogy az Úristen is akarja, hogy túléljük. Erre én tudok olyan csodálatos példákat mondani, ezeket szoktam én prédikálni mostanában, de ezzel kellett ott tartani a lelket a fogolytársaimban.

– Tudna néhány példát mondani ugyanerre?

– Most mire? Példát? Múltkorában székesfehérvári papi otthonban voltam, ott egy kétórás előadást kellett tartani. Huszonhét sztorit szedtem össze, és a huszonhét sztoriból a felét sem tudtam elmondani. Millió példát tudok mondani rá. Mondjam azt a példát, amit nem tudok másképp mondani, csak úgy hogy az csoda volt. 1953-ban az északi Jeges-tengerről jött egy Kalocsa melletti faluból egy henteslegény. Nagy gazember volt. De amikor megtudta ott a lágerben, mert örökké csereberéltek bennünket, minden évben más lágerben voltunk, nehogy megszokjuk és akkor szökés veszedelme áll fenn. Mikor megtudta, hogy én pap bácsi vagyok, akkor odahozta, akkor képzeljem el, nyilván ő rossz fát tett a tűzre, mert sötétzárkában volt fenn az északi Jeges-tengernél, az egy kis szoba fenyőgerendákból, kívülről be van vakolva, belülről csak a fenyőgerendák vannak, de nincs ablak rajta. Amikor becsukódik ott koromsötétség van, és ez a legszörnyűbb, mert az ember nem tudja, hogy délután van, vagy reggel van, vagy éjszaka van, tehát az időérzék megszűnik. Háromnapos sötétzárka, második nap kap egy tányér levest, a harmadik nap kap egy darab kenyeret, szóval keserves. Ez a fogolytársam, mit csináljon, abba a koromsötétségbe elkezdte a falat tapogatni. A fenyőgerendák között egyszer csak megakad a keze valamin. Tudja, egy tisztességes rab, ha talál valamit, azt ellopja. Ez világos. Ez is ki tudta a két gerenda közül venni, ez egy könyvszerűség volt, se fedőlapja, se hátlapja, betette a gatyakorcába. Ezt most nem értem meg, mert bennünket örökké motoztak. Örökké kutattak bennünket, a pufajkánkat szét kellett nyitni, megtapogatták, hogy nincs-e valami sugárhajtású repülőgép a hónunk alatt, vagy atombomba, szóval örökké motoztak. Hogy a fészkesbe tudta ez kihozni abból a sötétzárkából, háromezer kilométerre volt tőlünk, a vonaton, milliószor motozták, hogy a szöszbe tudta behozni? Nem értette egyetlen fogolytársam sem, ezt az Úristen produkálta, ezt én nem tudom, nem merem azt mondani, hogy csoda, de egyszerűen nem lehet megérteni. Odaadja nekem, és tetszik tudni mi volt? 1930-as Szent István társulati kiadású, egy pengős Újszövetségi Szentírás. Fedőlap és hátlap nélkül. Máté első sorától a Jelölések Könyve utolsó soráig. De akkor én már kilenc esztendeje nem láttam magyar betűt. A többiek is nyolc meg hét esztendeje már nem láttak. Cirillben mi láttuk a reklámokat, de magyar betűt nem láttunk. Szétszedtük, ez 42 ívből volt, ívekre szedtük széjjel. Szétosztottuk és olvastuk olyan szomjas lélekkel, nem volt ott hívő vagy hitetlen, protestáns vagy katolikus, olvastuk, mert magyar szó. Aztán azt mondtuk, hogy háromnaponként cseréljük. Nem lehetett, mert 16 lap egy ilyen ív, nem tudtuk elolvasni. Ezt el kellett mindig ásni, vagy a szalmazsákba tenni, szóval nem volt az olyan gyerekjáték, hogy ne vegyék el. Volt olyan ív, amit elvettek. De háromnaponként nem sikerült cserélni, akkor azt mondtuk, hogy hetenként cseréljük. De, akkor így mondtuk, ott voltunk mi olyan huszonnyolcan, harmincan magyarok a lágerben, azt mondtuk, hogy egy hétig mindenkinél van az az ív, idézeteket keres az első túlélési szabályra. Következő héten idézeteket keres a második túlélési szabályra, aztán a harmadikra, aztán a negyedikre, és arról beszélgetünk napközben. Így kellett értelmesnek tartani, mert nagyon fontos hogy az agyunkat is használjuk abba a nyomorba, ami ott volt. Ott aztán ténylegesen semmi sem volt, de azt, hogy mi – erdőirtó láger volt – az hogy az erdőben mentünk, és az erdőt, a fákat kifűrészeltük, nem volt mindegy, agyilag is kellett gondolkodnunk, úgyhogy itt rengeteget jelentett ez. Csak egyet mondok, az első szabály az, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni. Az egyik fogolytársam, nem teológiait végzett, egy egyszerű fogolytársam azt mondja: érdekes, Jézus mondta, hogy a madaraknak van fészkük, a rókáknak van odújuk, az emberfiának nincs hova lehajtani a fejét. Ezt mondta, de sohasem panaszkodott. És én ezt a teológiában sohasem hallottam, hogy ténylegesen Jézus sose panaszkodott. Pedig mind a négy Evangéliumot végig lehet olvasni. Ne felejtsük azt, hogy a keresztfán azt mondta: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Az egy zsoltár volt. Az nem az ő panasza volt. Szóval ilyen dolgok voltak ott, és ez rengeteget jelentett. Ezt kellett nekem ott csinálnom, hogy valóban, de egyet mondhattam, Csapnál átjöttünk aztán a határon, akkor azt mondtam a fogolytársaimnak, hogy gyerekek, vessetek magatokra, ha nem használtatok eléggé ki, mert ezentúl csak a templomban a szószéken fogjátok hallani a kisuvickolt, kifésült, elegáns pap bácsikat, de itt huszonnégy órát lehettetek egy pappal együtt. Együtt ültünk a latrinán stb., ha nem használtatok ki, magatokra vegyétek. Vagy mondjak még egy példát? Az utolsó nyolc évben éjszaka kettő és három óra között miséztem. Pedig a mi kenyerünk nem volt jó, szójababos volt, azzal nem lehetett misézni, és bort ott nem is ismertek. Én Mordoviában voltam Moszkvától olyan 850 km-re keletre, ott júniusban még hó volt, és szeptemberben már hó volt. Ott szőlőt nem lehetett termelni. Bort nem is ismerték. Vodkájuk volt, a szovjet embernek a vodka a minden, krumpliból, répából, még tán homokból is tudnak vodkát csinálni, de vodkával nem lehet misézni. Most jön az Úristen. Odavezényelt az én lágerembe egy olasz jezsuitát, Pate Leonit, most Kanadában van, mikor én mondom neki, hogy szeretnék misézni, de itt bort nem lehet szerezni, azt mondja, miért? Ti azt nem hallottátok, hogy XII. Pius pápa 42-ben kiadott egy rendeletet, hogy ilyen rendkívüli körülmények között, a szentmisénél nem szükséges kiérlelt bornak lennie, csak szőlőlé legyen. Megoldódott minden.

A kaukázusiaknak mindig volt egy-két fürt szőlőjük, napi adag kenyérrel volt úgy hogy két fürt szőlőt, egy szemet kinyomni, két-három csepp szőlőlé. Ezt nem a mi számunkra adta ezt a rendeletet, hanem 1942-ben tért át Szaúd-Arábia, Jemen, Kuvait, Szudán az iszlám törvényekre. Az iszlám törvények az alkoholt azt egyszerűen bűncselekménynek minősítették, tehát hogyha megtaláltak valahol egy üveg bort, akkor letartóztatták, akár pap volt vagy sekrestyés vagy micsoda. Tehát ilyen helyen. Na de az én helyzetem is ilyesféle volt. Na most, kell még ostya is. A kenyér nem jó. Találtam egy olyan – az egyik brigádtagom (ez csak egy alkalommal volt, sok mindent tudok erről beszélni) egy nagydarab moszkvai ember az egyik reggel nem fogadja el a káposztaleves mellé a 400 gramm kenyeret, mert az volt nekünk a napi normánk. Másik nap sem fogadja el. Mikor harmadik nap sem fogadja el, mondom, föllázadt a lelkiismeretem, beszélek ezzel az őrülttel, ez öngyilkos akar lenni? Káposztalevesből és zabkásával nem lehetett megélni. Nekünk a kenyér az életfontosságú volt. Mondom neki, hogy te meg vagy őrülve? Öngyilkos akarsz lenni? Nem, én hithű zsidó vagyok, én a moszkvai izraelita hitközségtől kapok maceszt, és mi a Jóm kippur ünnepe előtt hat héttel kovászos kenyeret nem eszünk. Úgyhogy én ezzel a macesszel táplálkozom. Mondom pajtás, nem tudnál írni a hitközségnek, nekem is szükségem volna maceszre. Írt. Két kiló maceszt kaptam a moszkvai izraelita hitközségtől. Az Úrjézus az utolsó vacsorán a kovásztalan kenyér húsvéti ünnepén ő is egy ilyen laskaszerű maceszt változtatott át a saját testévé az utolsó vacsorán. Ha az Úrjézusnak jó volt, akkor én ne finnyáskodjak. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió politikai fogságában a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézik. Nem olyan egyszerű ez a mondat. Még azt is hadd mondjam el, ezt kettő és három között lehet éjszaka, mindig a fölső priccsen helyezkedtem el, hogy ne vegyenek észre, soha nem vettek észre. Csak ébresztőórám nem volt, mit lehetett csinálni, este megittam két pohár vizet, és akkor éjszaka fölébredtem, és akkor ki kellett menni a latrinára, visszajöttem, és akkor miséztem. Mindennek megvolt a maga csodálatos lehetősége. És én nem tudtam másképp, minthogy a Jóisten a csodáknak a tömegével segített, ami odáig jutott, hogy huszonhat ezren meghaltak, én meg itt vagyok.

– Arra szeretném kérni, hogy térjünk most kicsit vissza időben, menjünk vissza az Andrássy út 60-ba. A kihallgatásoknak mi volt a koncepciója? A kihallgató tisztek mit akarta k magából kiszedni? Szembesítették tanúkkal?

– Nézze, a stílus ott az, hogy mindig azt kérdezik az embertől, hogy tudja nagyon jól, hogy miért hívták be? Tegyen most vallomást. Mindig az volt, hogy, na erre egy példát mondok. Nem az Andrássy út 60-ról, hanem amikor már hazajöttem. Mosodás voltam, már Isten tudja, 15 esztendeje, és akkor egyszer behívtak ide a rendőrségre, és azzal kezdte az alezredes, hogy ön most nem a rendőrségen van, hanem a belügyminisztérium biztonsági szolgálta előtt ül. Tudomásul vettem. Egész két és fél óráig beszéltek velem, kihallgattak. Soha nem mondták meg, hogy mit akarnak. Kérdeztek mindent, még azt is megkérdezték, hogyan tartom meg a szerzetesi fogadalmaimat? Engedelmesség, szegénység és tisztaság fogadalma. Hogyan tartom meg? Mondom, nem tudom mennyiben érdekli önöket, ez nem államtitok, megmondom. Tízpercenként cseréltem, hogy megtudjam magamban, hogy most mit akarnak velem. És a két és fél óra után még mindig nem tudtam, hogy mit akarnak velem. Az volt a furcsa, hogy a kihallgatás végén az alezredes kezet nyújtott, és kezet fogtunk, mert ezt nem szokták csinálni. Nem tudtam. És ő azt mondta, szóval marad a mosodában. Jó. De olyasmit is mondtak, hogy miért nem ment Nyugatra 56-ban, ott különb mosodákat kapott volna mind itt. Mondom, ha én Nyugatra mentem volna, én nem mosodáról álmodoztam volna, ez nekem itt kenyérkereset. Szóval, nem tudtam, hogy mi. Ez volt június 6-án. Szeptember közepén kapok Pannonhalmáról egy levelet, hogy egy hétvégén pici kis idő van, menjek le Pannonhalmára, kaptak Nyugat-Németországból egy 30 kilós mosó-csavaró gépet, és azt be akarják a mosodába állítani, én szakember vagyok, nekem huszonkilenc munkatársam volt, kórházban voltam mosoda-vezető, hogy ott a vizet, gőzt, mindent hogyan állítsák be. Fölmentem Pannonhalmára és akkor tudtam meg, hogy mit akartak velem. Volt Pannonhalmán egy filozófia tanár, aki a kispapoknak tanította a filozófiát, az kiment egy kongresszusra Rómába, azt elfelejtett hazajönni. Kint maradt. Akkor a főapát arra gondolt, énnekem szakmám, én magyar-német bölcselet szakos vagyok, nekem tanári diplomám van, a bölcselet vonalán és ebben csak egyetlen egy voltam akkor, és ezt abban az időben az államegyházi hivatal nélkül nem lehetett megcsinálni. Úgyhogy őneki kellett az államegyházi hivatalhoz kérést benyújtani, hogy lévén, hogy a filozófia tanárom hát nincs már itt, erre az emberre számítanánk, hogy engedélyt adnak, hogy a mosodából oda főiskolai tanárnak kinevezzenek Pannonhalmára. Nem adtak rá választ az államegyházi hivatalban, hanem átszóltak a szomszéd fellegvárnak, a biztonsági szolgálatnak, hogy mérjék be ezt az embert, hogy ez az ember mit ad azért, hogy mosodásból főiskolai tanárrá kiemelik, ilyen engedményt ad az állam, ennek ára van. És mikor látták, hogy én milyen primitív vagyok, például mikor kérdezték, hogy a szegénységi fogadalmamat hogyan, mondom: nézze 12 évvel ezelőtt voltam utoljára moziban, egyszerűen élek, és azt is mondhatom, soha nem kértem fizetésemelést. Ezt ők úgy értékelték ki, hogy ilyen primitív emberrel nem lehet mit kezdeni. Ez nem fog nekünk semmit se csinálni, úgyhogy nem kaptam meg az engedélyt. Nekik arra lett volna szükségük, hogy ott Pannonhalmán legyen egy emberük, volt emberük egész biztos több is, de azt a többet is ellenőrizzék. Erre még egyet hadd szabadjon mondanom. Mikor 55 novemberében átjöttünk Csapon, akkor át kellett állítani bennünket a magyar vagonba, és Nyíregyházán a nyíregyházi lovassági laktanyában helyeztek el, ott vett át bennünket a kormánybiztossági rendőr őrnagy részére és akkor, ez délután volt, 1300-an voltunk abban a szerelvényben, és annyi lehetőség nem volt, két részre osztották, én az első részben voltam, bevittek az ebédlőbe, könyörgöm, egyszerűen tíz év nyomor után fehér abrosz, tányér, kés, villa, egy szelet fehér kenyér, egy jonatán alma, egy fél pohár bor, hát azt hittük ez a siralomház és visznek kivégezni bennünket. Nem lehetett másra gondolni. Olyan udvariasak voltak, jó, azt nekem mondták, hogy Pannonhalmára nem mehetek, de udvariasak voltak. Amikor megkaptam a papíromat, rendőri riadó kocsival vittek ki az állomásra, nem úgy egyszerűen. Csak később tudtuk meg, tetszik tudni miért, el nem tudták képzelni a magyar rendőri hatóságok, hogy tíz esztendő után a Szovjetunióból lehet hazajönni anélkül, hogy valami feladatot ne kaptunk volna. Ők attól féltek, hogy mi fogjuk most őket ellenőrizni, mert mi be vagyunk szervezve a Szovjetunióba. Állítom, hogy erről szó sem volt, de egyszerűen ők nem tudtak másképp ítélni. Ezek nagyon nehéz dolgok. Ők maguk biztosak voltak abban, hogy mi feladattal jöttünk haza. Ezek nagyon nehéz dolgok. Azért nem lehet olyan egyszerűen, hogyha a fogolytársakkal beszélünk, mi két mondatból többet értünk, mint hogyha nem ilyen fogolytársainkkal beszélünk, mert ezeket nem lehet elképzelni. Még egyet hadd mondjak el, hogy az Úristennek milyen csodálatos gondolata volt. Akkor, amikor 1955. november 25-én jöttem haza, este negyed 11-kor futott be a vonatunk a Nyugati pályaudvarra, én akkor úgy gondoltam – még akkor metró nem volt, valamikor a 49-es járt Kelenföldre, uram bocsá, a 49-es volt három kocsival, utolsó peronra felszálltam, hatan voltunk, de ketten leszálltak a Rákóczi úton, ketten a Kálvin téren, az utolsó leszállt a Gellért téren, egyedül maradtam. Nekem a Móricz Zsigmond körtérig kellett jönnöm. És inamba szállt a bátorság, édesanyám akkor már túl volt a 75. évén, szívbajos volt, nem tudott arról semmit, hogy én megjöttem, nem merek hazamenni. Mert ha becsöngetek, az édesanyám meglát, az ott fog összeesni. Ez november 25-én volt, eléggé hűvös, szeles idő volt. Megalszom egy padon a Móricz Zsigmond körtéren, de ez se jó, mert az őrszobán nem szeretnék első éjszaka fölébredni. A Gárdonyi szobornál minden bátorságomat összeszedtem. Volt ott a hátsó peronon egy ballonkabátos fiatalember, odamentem hozzá és nagyon szépen megkértem, hogy ha van egy kis jó szíve és megszán engem, és van egy pici kis ideje, arra gondoltam, tíz évig a Szovjetunióban voltam, most jöttem haza, nem merek hazamenni, arra gondoltam, hogyha fölmenne és az édesanyámnak mondaná, találkozott a fiával, jól van, egészséges, rövidesen hazajön, hogy valami kis átmenet legyen. Most jön a Jóisten, nyújtja a kezét, Sághegyi György vagyok, hét évet voltam a Szovjetunióban. Ugyanott volt, ahol én voltam, csak ő Sztálin halála után 53-ba jött haza, én meg 55-ben jöttem haza. Az olyan tökéletesen teljesítette a feladatát. Nem szóltunk mi, összeölelkeztünk: Tökéletesen teljesítette a feladatát. Azóta sem találkoztam vele, alighanem 56-ban disszidált Nyugatra, mert azóta sem jön a fogolytársak közé. Ilyen csodálatos valamik voltak az életünkben. Csak ezt tudom mondani.

– Még mindig az Andrássy útnál tartottunk, hogy próbáljuk meg időrendben követni az eseményeket, hogy az Andrássy útról átadták az oroszoknak.

– Az Andrássy útról én a Markó utcai fogházba kerültem, ott megint más volt, ott nem volt kihallgatás, csak voltunk. Ott nekem egyszer elvittek a parancsoksághoz, mutattak egy fényképet, hogy ismerem-e azt a fiatalembert. Én nem ismertem, nem hitték el. Édes jó Istenkém, minekünk nem volt ám, egyszerűen mi ott nem voltunk emberek. Még ezt is hadd szabadjon mondani. Nagyon nehéz válaszolni a magácska kérdéseire, mert a Szovjetunióban is, mi nem voltunk emberek, mi munkaerő voltunk, akibe az rúgott belénk, aki akart. Én voltam a „kráguároda voszjemgyeszjáty seszty” (oroszul) a 876-os népellensége, ellenség narod nép. 876-os. Mikor a katona a pufajkámra tette ezt a 876-os számot, az ilyen furnérból kifaragott számok voltak, klórmész oldatba mártotta, és az kifehérítette a pufajkánkat. Mikor a hátamra teszi ezt a 876-ot, azt mondja keresetlen közvetlenséggel, maga szerencsés ember. Bevallom őszintén, hogy végignéztem a rongyaimon, nem válaszoltam, de erősen gondoltam, hogy ennél szerencsésebbet én el tudok képzelni. De látta, hogy milyen buta vagyok, nem értettem, rögtön megmagyarázta. Szovjet ember mindent meg tud magyarázni. Most már mi is meg tudunk mindent magyarázni. Azt mondta zacskó, azt se értettem. De már nem maradhattam ott, mert a következőre tette a számot. Bántotta a csőrömet, hogy mit jelenthet ez a zacskó. Megkérdeztem a szovjet fogolytársaimat. Elmosolyodtak, azt mondták, az egy népies elnevezése egy kártyajátéknak. Melyiknek? Hát a huszonegyesnek. Mert 8+7+6 az huszonegy. Nagy kártyások voltak. Akinek a kezében van a nyolcas, a hetes meg a hatos az mindent üt. Nézze, mi nem voltunk ott emberek, mi csak munkaerő voltunk. Nagyon-nagyon nehéz ezt megmagyarázni olyan valakinek, aki nem volt ott még.

– Igen, de végül is folytattak egy eljárást, egy büntetőeljárást. Ez hogy zajlott le. Nem szembesítették például tanúkkal? Mivel vádolták?

– Vádolni engem a magyar hatóságok még nem vádoltak semmivel se. Engem átpasszoltak a szovjetekhez, én a szovjet hadbíróság előtt voltam. A szovjet hadbíróság előtt pedig vádoltak evvel a három ponttal, az 58-as paragrafus három pontjával.

– Mi volt az?

– A 11-es, az első a kettes volt az antibolsevista propaganda, a 8-as volt a terrorcselekmény, a 11-es volt az összeesküvés. Három diákom volt a tizenkettes csoportba, akivel együtt voltunk, németre tanítottam azt a három diákot. Erre az indoklásban az van, hogy az összeesküvés magasiskolája, amikor nem ismerik egymást. Mert az utolsó szó jogán azt mondtam, én nem ismerem ezeket az embereket, akik itt vannak. Szóval mindent meg tudnak magyarázni. A vád az csak ott volt, addig én nem tudtam mivel vádolnak.

– Arra kérném, hogy most mondja el pontosan, hogy ezt az eljárást hogy folytatták le.

– A hadbírósági eljárást?

– Igen.

– Nézze, bennünket bevittek oda, padokba ültettek, tizenketten voltunk együtt. Négy géppisztolyos volt körülöttünk, akkor bevonult a bíróság, egy alezredes volt Rosszickijnak hívták, volt ott egy tizedes, meg egy őrmester, ott volt a két tanú, volt egy vádló, egy jegyző az egy hadnagy volt, és volt egy kárpátaljai hirtelenszőke annak még a nevét is tudom, Kovács vagy valamilyen Eszter, egy meg nem keresztelt fiatal hölgy, aki tudott valamit oroszul és magyarul.

– Az volt a tolmács?

– Az volt a tolmács. Én női ajkakról olyan hosszú káromkodásokat nem hallottam, mint akkor őtőle. Úgyhogy háromszor rászólt a Rosszickij nevű alezredes, hogy próbálja azt fordítani, amit mondanak neki és ne a saját véleményét.

– A tárgyalás hol zajlott le?

– A Konti utcában, ott, ahol most a rendőrség van, hogy az hányas szám, azt nem tudom. Most nem Konti utcának hívják, hanem Fehér Lajos utca vagy milyen.

– És a vádlott-társait egyáltalán nem is ismerte?

– Azt a három diákot ismertem, a többit nem ismertem.

– És kik voltak még vádlottak?

– Mind a tizenhármat nem tudom felsorolni.

– Tizenhárman voltak?

– Tizenketten vagy tizenhárman már nem tudom. Kettőt halálra ítéltek, annyit tudok. Az egyik az a másodéves joghallgató volt, aki kérdezte tőlem, tudniillik ezt azért kérdezte, mert ő gyilkolt meg egy oroszt. Hogy aztán ez igaz-e vagy nem igaz, ezt senki nem tudja, de őt kivégezték. Mellette volt egy műszaki, az akkori Műegyetemnek egy hallgatója azt is, azok ketten kaptak halálbüntetést.

– A nevükre nem emlékszik?

– Dehogyisnem. Umdel Miklós és Dici László. Ott vannak a márványtáblán a főiskolai iskolában. Én azt állítom, hogy ő gyilkos volt, de ott van a márványtáblán. Nem gyerekjáték ez. Pláne neveket fölírni. Magácska nem kihallgatóm.

– Nem, ez történelem, oral history.

– Dehogy történelem, ez még az élet. Nézze, a Medgyessy elvtárs is ugyanezt csinálta. Az se történelem.

– Nem, hát a Medgyessy operatív tiszt volt a hetveses években. Ez pedig egy interjú, ami a személyes élettörténetét dolgozza fel.

– Tudom, de hogyha ebből esetleg csinálnak valami esetet, akkor engem elkezdenek idehívni, odahívni, amoda hívni.

– Nem, nem, sehova sem fogják hívni.

– Akkor most mondhatom tovább. Kettő kapott halálos ítéletet, akkor öten kaptunk tíz esztendőt, abba volt például a Vági József, jezsuita. Azt se ismertem azelőtt. Ő a Műegyetemnek volt a lelkésze, egyetemi lelkész volt. Jezsuita volt, egy zseniális teremtés, aki aztán hamarabb hazajött, mint én. Őt Moszkvába vitték, kapacitálták, hogy maradjon ott egyetemi tanárnak, roppant bölcs ember volt, fogalmam sem volt. Utána, amikor hazajött saját szememmel láttam az igazolványát, Sztálinvárosban a Vaskohászatnak az ellenőre volt. Aztán szegény 58-ban meghalt. De ő előbb jött haza, mint én. Pedig ugyanúgy ő is tíz évet kapott, meg én is tíz évet kaptam. A tanítványaim azok nyolc évet kaptak. Azok közül egy meghalt odakint, egy kinn van Németországban, egy meg teljesen beteg már, az valahol Békéscsabán vagy hol van, teljesen beteg. A többieket is mind megismertem, egyetemi hallgatók voltak, valami röpcédulát csináltak. A röpcédulát is az én nyakamba varrták, hogy azt én szövegeztem meg. Sose, eszembe se volt. Aztán a fejemhez vágták, hogy a gyilkos az meggyónta a gyilkosságát, csak én azt sose fogom megvallani, hát én abszolúte nem ismertem azt az Umber Miklóst. Ezek itt nem olyan egyszerű dolgok. Ott akkor a hatalom, az erőszak, az tudott mindent. De hozzáteszem azt, hogy még ezt az ítéletünket mosolyogva fogadtuk. Mi annyira naivak voltunk. A halálos ítéletet kapottak is. Oh, hát ez nem komoly, majd a bíró leüli azt a tíz évet. Mi egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy az komoly lesz. Más idők voltak akkor. Negyven esztendő kommunizmusban az emberek megtudták, hogy mi az. Akkor mi nem tudtuk. Úgyhogy egész vidámak voltunk az ítélet után, az ítélet az 46. szeptember 8.-án volt.

– A maga ítélete tíz év?

– Tíz év. Én becsülettel leültem. Ezt is hadd szabadjon mondani. Négy és fél évet én ledolgoztam. Tudniillik, egy rabnak a szovjetunió törvényei szerint, hogy ha 100%-on fölül dolgozik, akkor az a napja nem 24 órás, hanem mondjuk 26 órás vagy 28 órás, esetleg 32 órást. Úgyhogy én a 9 és háromnegyed év alatt ledolgoztam azt, én még 6 hetet ajándékoztam is a Szovjetuniónak. Becsülettel elítéltek, becsülettel letöltöttem, kvittek vagyunk, nincsen semmi panaszom. Ilyen figura volt.

– És például az ügyésznek a vádjaira emlékszik?

– Hogyan?

– Az ügyész vádbeszédjére emlékszik?

– Nem volt ott ügyész. Volt a Rosszickij, volt a két ülnök, a jegyző és a tolmács. És fölolvasták a vádat, azt a jegyző olvasta föl. Az én vádam az 58-as paragrafus kettő, nyolc és tizenegyes volt. Ott aztán abszolút nem volt szó, hogy én prédikáltam vagy lelkigyakorlatot tartottam, meg arról sem volt különösebben szó, hogy pap vagyok. Nem. Pedig érdekes, az ottani figurák. Én Oloffson Károly vagyok születés, keresztnevem szerint, a Placid az a szerzetesnév. Szovjetunióban én Oloffson Placid voltam. Mert így tartóztattak le, pedig hát a Marx Károly, a Károlyt ők könnyebben tudták volna mondani, a Placid az előttük teljesen ismeretlen volt. De az úgy volt, amikor szólták az embernek a nevét, tehát Oloffson, akkor nekem rá kellett válaszolnom, hogy Placid Gusztavovics – az édesapám volt Gusztáv, tehát Gusztáv fia Placid, „pjatyszaty voszjem gyeszity”, tehát 58-as paragrafus, tíz év. – Ezt így kellett nekünk csinálni mindig.

– A tárgyalást megelőzően nem hallgatták ki az oroszok?

– Dehogyis nem! Az oroszok teljesen elölről kezdték. És őnekik ez volt a legnagyobb problémájuk, hogy én antibolsevista propagandát fejtettem ki, én ezt mondtam ennek az egyetemi hallgatónak, és összeesküvés tagja voltam, meg röpcédulák.

– Milyen bizonyítékokat hoztak fel? Mivel bizonyították ezeket a vádakat?

– Én nem láttam bizonyítékot.

– Tanúkkal nem szembesítették?

– Nem. Ezzel az egyetemi hallgatóval, ezzel szembesítettek, még a magyar hatóságok. Szovjetunióban már nem. Annak a jegyzőkönyvei átmentek őhozzájuk.

– Az Andrássy úton szembesítették?

– Az Andrássy úton szembesítettek az Umben Miklóssal.

– És az Umben Miklós mit vallott?

– Azt vallotta, hogy én azt mondtam, hogy egy szovjet katona meggyilkolása nem dönti meg a kommunizmust. Hogy ez nem eszköz a kommunizmus leküzdésére. És én ezt vállaltam. Nem akartam szembeállni vele. Az is egy ember, ha ezt mondja, hát igaza van. Jó, én nem emlékezem rá. Nem emlékeztem, hát Istenem. Ha csak öt kérdés volt, és én naponként három-négy helyen voltam, az 150 kérdés, ki tudja azt megjegyezni?

– Az Andrássy út 60-ban csak az Umben Miklóssal szembesítették? Mással nem?

– Mással nem.

– Arra nincs semmilyen elképzelése, hogy került egyáltalán a rendőrség látókörébe?

– Állítólag az Umben Miklóst letartóztatták, mert megtalálták a géppisztolyát a cserépkályhában. Egy karika már rá volt festve, hogy egyet már kinyírt. Állítólag, de ezt se tudom, ezt mondták.

– Ezt a rendőrök mondták?

– Igen. Állítólag az Umben Miklós akkor harminhat nevet bemondott. Nem énnekem, hanem egyik fogolytársamnak egyik séta alkalmával, amikor körbevittek a Markó utcában, akkor mondta azt, hogy ő azért mondott be többet, mert akkor egy emberre sokkal kevesebb büntetés esik. Ez egy hülyeség. Én ezt így hallottam, hogy ezt mondta, nem mondta, ki tudja? Állítólag akkor ez volt a vélemény, hogy ő mondta be a nevünket, és ezen harminchatot tartóztattak le. Ennyit tudok.

– Eredetileg ezt az Umben Miklóst honnan ismerte?

– Ott találkoztam vele.

– Azelőtt nem ismerte?

– Nem. Jó, hát ott a választási harcban, ő kérdezte, de hát Istenem, a tömegből kérdez valaki, én ezt utána tudtam meg, hogy egy másodéves joghallgató volt.

– Ezt lenne érdekes tudni, hogy egyáltalán hogyan keveredett gyanúba.

– Kicsoda?

– Ön. Hogy szemelte ki magát a rendőrség?

– Édes jó Istenkém. Akkor tömegével tartóztatták le az embereket. Nem lehet a mostani gondolattal visszamenni abba a 45-ös 46-os, akkor fölborult ott minden. Ellenem az újságok írtak, hogy demokráciaellenes vagyok. A csepeli MADISZ-ba tartottam lelkigyakorlatot és ott mondtam, akármilyen körülmények között, roppant nehéz körülmények között, éheztünk, és az utcákon a romok voltak, nem volt az gyerekjáték. És ott voltam – mondom – a lehető legnehezebb körülmények között is tudunk becsületes emberek élni, mert ezt így mondtam, tudunk szentül élni. Elmondtam egy olyan példát nekik, hogy a római keresztényüldözés idején az egyik püspököt mindenképpen el akarták fogni, ezt meghallotta, és pontosan az ő lakásában volt, amikor jöttek a katonák, és nem tudott sehova sem menni. Az ő közvetlen kísérete, vagy akik ott voltak, azok a háznak a végébe a baromfiudvar és a nem tudom én esetleg nagyobb állatok is voltak, ott volt a szemétdomb, ott egy kis gödröt ástak, és oda ültették bele a püspököt, és hát nem találták meg. Utána, mikor elmentek a katonák, akkor bocsánatot kértek, hogy nem tudtak mást csinálni, minthogy ezt csinálták. És akkor a püspök azt mondta, hogy nincs semmi baj, az SZ. A. R.-ben is lehet szentnek lenni. És én ezt a KISZ-ben elmondtam. És magukra értették. Tudja mi az a SZ. A. R?

– Nem.

– Szar. Hogy a szarban is lehet szentnek lenni. Én Csepelen ezt prédikáltam, és ezt saját magukra értették. Én pedig csak az akkori nehéz életre, hogy bármilyen nyomorúságban vagyunk, ebben a nyomorúságban is lehet ténylegesen tisztességes emberi módon élni. Ezért volt a lelkigyakorlat. Nem olyan egyszerű ez.

– Engem csak az érdekelt volna, hogy hogyan jött létre a koncepció? Mert ez egy tipikus koncepciós eljárás.

– Az őtőlük kérdezze meg. Ezt ne éntőlem kérdezze meg. De már mind meghaltak. A Péter Gábor is meghalt. Én a Péter Gáborral nem találkoztam különben. Én sokkal kisebb emberke voltam.

– Tehát kihirdették az ítéletet.

– Az a Szovjetunióban, a hadbírósági ítéletet ünnepélyesen kihirdették. Utána elvezettek bennünket a cellába, mi akkor kinevettük az egész ítéletet. Nem vettük komolyan.

– Miért?

– Mert azt mondtuk, hogy majd a bíróság leüli. Mi nem vettük komolyan akkor a Szovjetuniót. Nem hittük azt el, hogy mi negyven évig szovjet fennhatóság alatt leszünk.

– Az nem tűnt fel, hogy magyar állampolgárokat szovjet katonai bíróság ítél el?

– Nemcsak magyar állampolgárokat, hanem ott világ proletárjai egyesültek. Ott mindenféle náció volt.

– De ez már önmagában véve törvénytelen volt. Nem volt törvénytelen?

– Dehogyisnem. Az ő szempontjukból ők a törvényességet iparkodtak megtartani. Szovjet büntető törvénykönyv ilyen és ilyen pontjai alapján elítéltek bennünket.

– De hát önök nem a szovjet törvényeket sértették meg. Azzal, hogy lelkigyakorlatot tartott Csepelen, vagy itt, vagy ott, vagy amott, és a különböző kijelentéseit félre tudták magyarázni, ezzel nem sértette meg a Szovjetunió törvényeit.

– Dehogyisnem.

– Miért?

– Antibolsevista propaganda, ez a kettes pont. Azt a törvényt megsértettem. Engem nem érintett a szovjet büntető törvénykönyv, a magyar büntető törvénykönyvben viszont ez nem volt büntetendő. Én magyar állampolgár voltam. Abban az időben nem volt ez olyan egyszerű. Magácska a mostani fölfogásával akar visszamenni.

– Engem az döbbent meg, hogy a Péter Gábor-féle rendőrség átadta magukat az oroszoknak.

– Mert ezt a Dálnoki Miklós Béla aláírta, hogy akiket az oroszok akarnak elítélni, azokat a magyar hatóságok átadják. Hogy aztán ők mit gondoltak közben, nem kötötték az orrunkra. Mi akkor nem voltunk emberek, bennünket oda tettek, ahova vittek.

– És ez után mi történt?

– Milyen ez után?

– Megtörtént az ítélethirdetés, az ítéletet nem vették komolyan, és akkor az egész társaságot továbbszállították. Merre?

– Ez volt szeptember nyolcadikán. Ugyanakkor december elején vittek bennünket Sopronkőhidára. Ott voltunk. Onnan viszont úgy vittek tovább, már hozzá kell tennem azt, hogy én Sopronban másfél évig voltam tanár a bencés gimnáziumban. Akkor, amikor vasárnap délelőtt olyan 11 óra tájban bennünket a városon, a várkerülten keresztülhajtottak Sopronkőhidára, a tanítványaim ott mentek a járdán. Azok észrevették, reverendában voltam, egyetlen egy ember voltam, meg lehetett ismerni. Ez nagyon érdekes volt, de akkor Sopronkőhidára kellett menni. Onnan aztán bennünket január végén vittek tovább. Február elején kerültünk ki. Akkor már nem álltunk meg, talán tíz napos utazás volt, Sopronkőhidáról Budapesten keresztül, Munkácson keresztül, Lembergen keresztül, egészen a potymai lágerig, ami 850 km-re, 900 km-re volt Moszkvától keletre. A kujbisevszkij kráj, az a Moldvin Autonóm Köztársaságnak egy területe. A brianszki erdőnek a legkeletibb része, erdőirtás volt. Négy kategóriába osztottak bennünket Lembergben. A legelső kategória volt a legegészségesebbek, azok mentek Magadámba az aranymosásra, vagy … (ismét ugrott a szalag) mi bennünket ezt még nyugodtan, Jávász, ez volt a város, ez volt a pocsmai lágerkörzet, pocsmai, Potyma. Ez erdőirtás volt. Én ebbe a kategóriába voltam. A negyedik csak gyári munkások voltak valahol. Én persze az erdőben nemigen jártam, mert nem voltam olyan erős, mert ott azért, hogyan mondjam? Moziban mi láttunk elektropilárt is, villanyfűrészt, de ott csak ilyen három méteres szalagfűrésszel dolgoztak és fejszével. De nyírfaerdő volt, nyírfát termeltünk ki. De ne olyan nyírfára gondoljon, ami idehaza van. Olyan nyírfára, hogy hárman nem tudtuk átfogni, akkora nyírfák, azokat termelték ki. Nyugodtan mondhatok ilyesfélét, hogy fiszméterre mérték egy méterszer egyméteres ilyen kupacokba mérték a kitermelt fát. Mondjuk 1200 fiszméter fát termeltek ki a brigádok egy nap, amikor hazafele jöttek, akkor a parancsnokoknak egy-két gerendát ledobtak, a lágerben egy-két gerendát ledobtak, és mire a könyvelésbe került, ezernégyszáz fiszméter lett. Így csinálták a statisztikát.

– Gondolom vagonokba terelték az embereket.

– Azt is elmondjam, hogy hogyan?

– Igen.

– Egy G kocsi egy ilyen marhavagon. Két oldala kettébe volt osztva. Nyolc ember volt fönn, nyolc ember volt lenn, egy kis vaskályha középen, a négy katona az ott volt a vaskályha mellett. Én alul voltam. Én télen, december és január voltunk, én oda a vasszögekhez majdnem odafagytam, ugyanakkor fönn megőrültek a melegtől. A vaskályhának a melege oda fölment, és cirkulálási lehetőség nem volt. Szörnyűség volt. Nem tudtunk fölállni, csak ott kuporogtunk, és 12 napig utaztunk odáig.

– Lembergig vagy Lembergből?

– Lembergig, de Lembergbe értünk Karácsony másnapján. Szenteste a harangszót én Munkácson hallottam a vagonból.

– Lembergből utaztak még 12 napon keresztül?

– Igen, az volt az elosztó. Lembergben, viszont, a komikum kedvéért mondom, amikor az egyik barakkból vittek a másik barakkba, a másik barakkból a harmadik és negyedik barakkba is vittek embereket. Megláttam az én szőke szépségemet, az én tolmácsomat, aki akkorákat káromkodott. Aztán mondom, mi van? Ő is tíz évet kapott. Ez a Szovjetunió. Ott a Szovjetunióban azt mondták, hogy háromféle ember van. Aki volt börtönben, aki van börtönben, és aki lesz börtönben.

– Ez Magyarországon is így volt.

– Azért mondom, mi is aztán szépen átalakultunk. 46-ban mi ezt el nem tudtuk képzelni. El nem tudtuk képzelni. Azért mondtam azt, hogy én az Andrássy út 60-ban képes voltam azt mondani, hogy engedjen ki, hogy misézzek. Fogalmam sem volt, hogy micsoda helyzet volt. Ugyanakkor az Andrássy út 60-ról is mondok valamit. Magánzárkában voltam. Háromszor kaptam azon a kukucskáló cédulán újságpapírban ilyen kocka szalonnát. A rendőr belökte, a feleségem küldi. Andrássy út 60-ban. 1946-ban még ott is tisztességes emberek voltak, nem merte azt mondani, hogy ő hozta nekem. Hogy mit jelentett az a darab szalonna, valami fantasztikus nagy dolog volt. Háromszor kaptam szalonnát. Ott, az Andrássy út 60-ban. Most a Terror Háza lett. Mert a Terror Házában a Gulag-szobában tudja mi van? Ott a középső kiállító, ilyen kúp a hegyire, kúpon abba vannak, ott van reflektorral megvilágítva, ez van odaírva: feszület, kehely, oltárterítő és doboza, dr. Oloffson Placid atyától a Gulagból. Ezt haza sikerült hoznom. Meg tudom mutatni a fényképét ennek. Egy darabból, nemcsak kereszt, feszület, a Krisztus teste is rajta van, egy darab mardóviai fából. De ez egy műremek. Nyugodtan merem állítani. Egy Kecskemét melletti tanyáról származó analfabéta református fiatalember faragta, talált egy ekkora vasdarabot. Azt három hónapig csiszálta kövön, hogy kése legyen. Kés az nem lehetett, mindent elvettek. Utána több mint három hónapig faragta, mert azt örökké élesíteni kellett azt a vasdarabot, de úgy, hogy ne vegyék észre a barakknak a sarkában, vagy a barakk mögött. Műremek, nyugodtan merem állítani. Ott van kiállítva.

– Marhavagonokban kellett megtenni ezt a hosszú utat. Lembergből hova kerültek?

– Lembergből vittek ki a mardóviai lágerbe. Onnan már egyenesen. Az is napokig tartott.

– Moldáviában?

– Nem. Mordóvia. Mordovszkaja ASzSzR. Mordovszkja Autonomija Szovjetszkaja Szajuza. Autonóm köztársaság. Mordvinföld.

– Milyen volt az élelmezés a vagonokban?

– Már azt sem tudom. Kenyeret mindig kaptunk. Szovjetunióban, a materialista világban az étkezés az szent dolog. Úgyhogy az étkezésben nem volt olyan nagy, éhen nem lehetett halni. Nézze, a káposzta az eléggé sok minden vitaminnal, egyébbel, káposztaleves volt, zabkása volt, burizs volt, ilyesféle volt. Húst nem láttunk a 10 esztendő alatt sohasem. Csak hogyha egy lónak el tudtuk dobni a lábát, akkor a lónak a belső részeiből kaptunk a pájslijából, a tüdejéből, de húst nem kaptunk. 40 gramm, tehát 4 deka, ott minden grammra megy, a Szovjetunióban nem lehetett egy kiló kenyeret még az üzletben sem venni, csak ezer gramm kenyeret, egy kiló az a kapitalistáknál van, nekik ezer gramm, sokkal több. Mi is negyven gramm halat kaptunk naponként, ilyen picike kis pomszár, szőröstül, bőröstül az marinírozva volt, azt úgy három ujjal rátették a kenyerünkre. Azért nem szeretem a halat most már. De meg kellett enni, mert sose tudtuk, hogy mi fog bennünket életben tartani, hogy tovább bírjuk. Aztán ilyeneket csináltunk, hogy csalánt szereztek az erdőből, de én nem szerettem a csalánt. Abból főztek valami levest, só nem volt. Azért só nélkül a csalán, az nem. Én 42 kilóra lementem, fogaimat kiverték, ilyenek azért voltak. Saját fogaim kifizettem.

– Hogyhogy kiverték?

– Össze-vissza vertek. Azt is elmagyarázhatom. Nekem egy tornatanár volt a kihallgatóm, az asztalon ott volt a gumicső, a revolver, meg ilyen kemény szerszám, de leginkább gumicsővel verték az embert, mert annak nem maradt nyoma.

– Ez hol volt?

– Ez a Szovjetunióban volt, a szovjet hatóságnál. Ott is ott volt ez a szőke szépség, a tolmács, és egyszer odajött és nem tudom micsoda ököllel, mire leestem a székről, elveszítettem az eszméletemet. Aztán nem tudom én a cellában találtam magam, oda levittek vagy micsoda. Én akkor még mindig nem tudtam semmit sem, mert úgy 6 naponként kivittek a folyosóra csaphoz, derékig levettük az ingünket és akkor ott mosakodhattunk. Amikor levettem az ingemet, akkor mondják, hogy ilyen patkó alakú dolgok vannak rajtam. Ennek a szőke szépségnek akkor ilyen üvegsarkú cipője volt, abban az időben ez divat volt, magas üveg sarkú, annak a nyoma volt rajtam. Akkor, amikor leestem táncolt rajtam vagy mi, mi a szösz csinált, fogalmam sincs. Aztán egy másik alkalommal. Ezt elmondom. Még a Vilma királynő úton volt még az ítélet előtt. Vasárnap sose volt kihallgatás, mert akkor a szovjet kihallgató tisztek a Balatonra mentek – ez nyáron volt. Egy fiatal katona ott volt. 1946. augusztus 1-én jött be a forint, a millpengők és micsodák után. Vasárnap délelőtt kinyílik az ajtó, bejött az a szépen dekorált egyszerű, talán tizedes lehetett, bejött és hozott a tenyerében forintokat, apró fémpénzeket, és mutatta, hogy ez most Magyarországon a pénz. Aztán kiment. Ott eléggé sokan voltunk, valami tízen abban a pinceszobában, az nem cella volt, hanem a Vilma királynő úton az egyik háznak a pincéje. Alá is volt dúcolva, bombatalált is érte. Ezek után megmutatta nekünk a forintot, kiment, bezárta az ajtót. És én még a fogolytársaimnak mondom, hogy milyen kár, hogy ez egy szovjet katona, milyen stramm kalot-legény lett volna belőle. Ténylegesen egy olyan, abban az időben mindenki tudta, mi az hogy kalot-legény. Ahogyan én ezt mondom, megint csak zörög a kulcscsomó, és kinyitja ez a katona a mi ajtónkat és az én nevemet mondja. Azt mondta Oloffson, nekem válaszolnom kellett hogy Placid Gusztavovics, „pjatyszaty voszem gyészity” 58-as paragrafus alapján tíz évem van. Ez volt nekünk mindig a szabály. Kihívott, kimentem, és akkor már tudtam azt a szabályt, hogy addig ameddig nem mondja a katona, hogy sagom mars, tehát lépésben indulj, addig az embernek ott állni kell. Ez bezárta azzal az istentelen nagy kulcscsomóval azt a helyiséget és nem szólt semmit sem. Én ostoba, visszanéztem, hogy most mi lesz. Ahogyan én visszanéztem, azt a kulcscsomót úgy vágta a szemem közé, hogy csodálatos volt hogy a szemem megmaradt. Elkezdtem vérezni, minden, és akkor elkezdődött a pankráció. Egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogy most mi baja van velem. Ez egy vasárnap délelőtti szórakozás volt, vagy micsoda. Ő ütött rúgott, mindent csinált, és én az egyik ilyen aládúcolt micsodának estem, a folyosó végéig, onnan aztán visszafele jöttünk, és utána megint kinyitotta az ajtót, és én persze reverendában voltam, nem volt más ruhám, szóval szörnyűség volt, belökött a szobába és a kübli mellett – ott volt a szobában a kisebbik meg a nagyobbik – az edény mellett le kellett térdelnem, összetett kézzel kellett imádkoznom. Ez volt az ő kívánsága. Nem lehetett ezek után ellent állni. Aztán amit én kaptam a társaimtól, hogy kellett neked kalot-legény. Nem tudtam kitalálni, hogy mi volt a panasza velem szemben. Állítólag összetévesztett a Kizmann Ottóval, akinek előtte a válltömésében találtak egy pisztolyt. Ezt halottuk, őt aztán kivégezték szerencsétlent. Ilyen szempontból nem volt különösebb aggályosságuk, hogy ütötték-verték az embert, azért az úgy ment. Én egyszer azt meséltem, hogy a kihallgatáson egyszer egy hét múlva vettem észre, hogy a tolmácsnőnek az üvegsarka a nyomai megvannak rajtam, az rajtam táncolhatott, de azt nem tudtam, ezek ilyen véraláfutások voltak. Ilyen apróságok azért történtek.

Na de, most ha szabadna egy olyasfélére kitérnem, sokkal később volt, de roppant jellemző volt a mi életünkre. Azt említettem, hogy mi tulajdonképpen nem voltunk emberek. Mi egyszerűen munkaerő voltunk, erdőirtásnál. Ha szabad akkor ezt, – nem szoktam elmesélni – elmondanám, hogy ez már később volt valamikor az ötvenes éveknek a legelején ott abba a lágerkörzetbe, a hármas kategóriába tartoztam. Az első az volt a legerősebb, azok az aranymosáson meg a kénbányában voltak. A második kategória a szénfejtés, a harmadik kategória erdőirtás. Ez nyírfaerdő volt és azt termeltük ki. Ez egy csodálatos, a brianszki erdőnek a legkeletibb része, 600 esztendős nyírfák. Valami óriásiak. Volt olyan nyírfa, hogy hárman nem tudtuk átölelni. Azt kellett kitermelni. Én azért az erdőirtáson nem sokszor voltam, mert ott azért erősebb embernek kellett lennie, de az kétségtelen, hogy előfordult az, hogy ott lévő leventekorú fiatalok körülálltak és beszélgettünk. Ezt észrevették a katonák, nem voltunk kétségbe esve, mert a büntetőtáborban is 24 óra egy nap, tehát dupla katona, dupla kutya, farkaskutya, lezárják a barakkot, szóval csak ilyen kényelmetlenségek voltak, de akkor azon az alkalommal a 36 lágert körülfutotta a vonat, ilyen iparvágány volt mindenütt és a főt is iparvágányon szállították. Jó negyvenen voltunk már, mire odaértünk a 19-es lágerre, ahol volt egy közönséges zóna, és volt a büntetőzóna. Ott bennünket kiemeltek a kocsiból, kijöttünk, – megmondom őszintén én azért az ilyen helyzetben nem szoktam nagyon tolakodni, úgyhogy a sor végén voltam, ez volt a vesztem. Ott volt egy magas főhadnagy, a táborparancsnok. A táborparancsnokok élet és halál urai voltak. Odaintett magához és azt kérdezte kák professzia? Hogy mi az én foglalkozásom? Mit mondjak neki, teológus vagyok? Tanári diplomám van? Doktorátusom van? Ezzel ő nem megy semmire sem. Én nem válaszoltam rá. Mellettem volt az a lengyel, aki látta azt, az előző táborban, ott ilyen rádióládákat kellett rakodni, vacsora nélkül nem túlságosan tud talpra állni, én akkor ügyeskedtem, mert az ukránok kaptak csomagot, meg kaptak levelet és a levélen szöveg volt, hogy élek és egészséges vagyok, ilyen sablon szöveg volt és mindig volt tiszta fehér papír. Én tudtam valahol lopni egy kis ceruzát, akkor én rajzolgattam egy kicsit, könyörgöm, bevallom őszintén 5 éves koromban gyermekrajz pályázatot nyertem, ilyen zseni vagyok. Ezek a jó ukránok, foto kartocski, foto kartocski, és küldték haza az ő képüket, és nekem (ők csomagot kaptak) aznap az ő káposztalevesüket odaadták nekem. Én nem kaptam, ugye a 100%-ot nem tudtam megcsinálni, én nem kaptam vacsorát, hát megszolgáltam. Édes jó Istenkém, az élet azért az olyasmi, hogy az ember mindenre hajlandó, és én ott akkor így rajzolgattam. A lengyel ezt látta. Azt mondja ennek a táborparancsnoknak, hogy xydozsnyik. Festő. Megkérdezte a táborparancsnokot, hogy lehet-e a falra festeni. Azért én a nyugati nyelvekben egy kicsikét tájékozottabb vagyok, a nyugati nyelvekben is van ilyen szó, hogy portré, és azt mondtam neki, hogy portrét csinálok neki. Úgyhogy egy kézlegyintéssel – mondom élet és halál ura volt – egy kézlegyintéssel, a többiek mentek a büntetőzónába, engem a közönséges zónába vezényelt be, egyedül. Egy pillanatig nem voltam a büntetőzónában.

– Egyébként a büntetőzóna miben különbözött a normáltól?

– Mondom, le voltak zárva a barakkok, kübli volt, tehát nem lehetett kimenni a latrinára. Dupla katona kísérte az embert és dupla kutya, dupla farkaskutya. Huzatot kaptál, szóval nem volt az azért olyan vészes. Ez nem sötétzárka. A sötétzárka az volt a büntetés, az minden lágerben volt, az mondjuk keserves volt, mert a háromnapos sötétzárka: másnap kapott egy levest, harmadik nap kapott egy darab kenyeret, le kellett földre feküdni, koromsötétség. Keserves volt.

– Teljes sötétség?

– Teljes sötétség. Az egy pici kis házikó volt, ablak nélkül. Mikor az ajtó becsukódott, nem tudta az ember reggel van, vagy este, van vagy éjszaka van. Ez egy ilyen kellemetlen valami. A 14 napos sötétzárka az egy másikfajta büntetés volt. De oda már bevihették a szalmazsákot, és ott azért minden harmadik nap kaptak rendes kenyeret, rendes reggelit. De 14 nap alatt onnan is úgy jöttek ki, mint az őszi legyek. Éppen hogy csak léteztek. Csúnya dolgok voltak. S ez mindenütt így volt.

– Mit kellett ahhoz elkövetni, hogy valaki sötétzárkát kapjon.

– Valami engedetlenség, vagy megsértette valamelyik katonát, valamit, ami a tábornak a rendjét zavarta volna. Vagy szimulált valami betegséget és nem ment ki munkába. Mindenféle ilyen apróságok. Ott is azért volt olyasmi, az egyik Baranovnak nevezték a szerencsétlent, az roppant goromba. Aki neki nem tetszett rögtön sötétzárkába zavarta az embert. Úgyhogy mi nem szerettük őt. Gazdasági irodában dolgozott, kapott egészen véletlenségből hazulról csomagot. Közölte a címét a rokonságával. Ugye a gazdasági barátság volt vagy micsoda, ez nem akarta egyszerűen feladni a vele jótevő teremtést, és azt mondta, hogy a Baranov volt. Nekünk roppant jól esett az, hogy valamiképpen a Baranovot meg tudtuk bosszulni ilyen módon. Aztán elhelyezték onnan.

Visszatérek oda, hogy én nem voltam a büntetőzónában, hanem bekerültem a közönséges zónába. Igen ám, de a Szovjetunióban csak brigádban lehet létezni. És én nem voltam brigádban és a vezető, vagy micsoda, intézte a belső dolgokat. Odamegyek hozzá, az is egy fogolytárs volt, de egy orosz, egy szovjet, hogy hova menjek. Valamelyik barakknak a sarkába kutyorogjak le, aztán majd meglátjuk, hogy mikor jön valami utasítás rólam. Mert a táborparancsnok egyszerűen beküldött engem oda. Ennek az a következménye, hogy nem kaptam vacsorát, és megmondom a szovjet katonának, hogy én teljes jogú szovjet rab vagyok, én kérek enni. Egyedül vagyok, engem ide beküldtek, az evés a Szovjetunióban az egy nagyon fontos dolog, a barakk között az úton fölállni, ha valaki az ebédlőben evett, az nyugodtan ehetett tovább, azt ott számolták meg. Szóval az evésről egy ilyen – a materializmus – és egy katona jött értem, az első pillanatra jött velem, odament a konyhához, – a konyhában volt ilyen kiadó ablak, ahol ilyen cserpákkal, a kanállal merték a kondérból, adatott nekem egy reggelit, a kenyérvágóból pedig adatott nekem egy kenyéradagot, egy négyszáz grammos kenyéradagot. Ez így rendben volt. Aztán volt egy délben, akkor is elmentem a katonához, akkor is elhozta, sőt jobban jártam, mert tisztességesebb adagot adtak, mert nem tudták, hogy én miniszter vagyok vagy főpárttitkár, a katona jön velem, én rongyos ruhában voltam, mint a többiek, de ott voltak miniszterek is. Én 17 miniszterrel éltem együtt. A Kremlnek a rendőrigazgatójával együtt voltam, aki a Szovjetunió minisztere. Nem tartott sokáig, mert másnap vagy talán harmad nap délután egyszerűen jön be a táborparancsnok, még vezető fegyelemfőnök, pékség vezetője, raktáros, ilyen szabad vezérekkel, valami néggyel, hívat engem, és hozott egy dobozkában 10 tubus olajfestéket, hozott egy cipőskatulya-fedelet, az ilyen papundekliből volt, – nem tudom látott-e cipős skatulyát valamikor, nem ilyen zacskóban adták, hanem kemény papírból volt doboz – annak fedelét hozta, és kijelentette, hogy ő most modellt fog ülni és én őt fessem le. Hát teljesen kétségbe voltam esve. Először is én soha életemben még olajjal nem dolgoztam. Jó, édesapám festett képeket, én láttam, hogyan csinálják, de ezt ott nem lehetett mást, el kellett kezdeni. Van egy olyan közmondás, hogy aki időt nyert, az életet nyer. Én is rámegyek, pacni lesz, meg kellene alapozni. Kérdezi a táborparancsnok, mivel? Olajjal! Kizavarta az egyik katonát, hozzon egy fél pohár olajat, hozott is gyapotolajat – az a legolcsóbb. Én azzal elkezdtem bemaszatolni ezt a papundeklit, időt nyertem. Akkor aztán a festéket elővettem, mondom: nincsen palettám, valahova ezeket a festékeket ki kell nyomni. Nagyon ügyesen – a szovjet ember hihetetlen találékony – egy eltörött ablaküveget kiemeltek, és egy ablaküvegre kezdtem kinyomni a fehér, a sárga, a narancs, a piros, stb. egymás után. Ez roppantul tetszett nekik. Ők is elkezdik, össze-vissza maszatolták saját magukat, de én időt nyertem vele. Már múlt az idő, de édes jó Istenkém, hát ecset is kell. Jóindulatú volt a táborparancsnok, csak buta a végletekig. Azt mondja, neki ott az irodájában van egy ragasztó üveg, aminek a dugóján van egy olyan ecset. Egy olyan söprűszerűség. Akkor még a Szovjetunióban nem volt tubusban ragasztó, hanem csak üvegben. Mondom, azzal nem lehet festeni. Hát mi kellene? Előtte való nap én tanultam egy orosz szót, most már nem tudom, borz az a pici kis állat, gondoltam, hogy én most borzszőrt fogok kérni tőle, hogy nekem borzszőrből kell ecsetet csinálnom. Hátha nincs neki borzszőre. Nem is volt. De megoldotta a dolgot, a katonával hozatott egy – mit tudom én – kecskének a farkát kitépték és hoztak egy ilyen micsodát, úgyhogy én elkezdtem ecsetet csinálni. De azzal is az idő múlt, és ezek ott voltak körülöttem. Keserves, borzasztó keserves volt. De egy bizonyos idő után nem lehetett tartani, már ecsetem volt, elkezdtem. Rajzoltam fehérrel, két fület meg két szemet, édes jó Istenkém, nem vagyok az átlagnál ostobább, de hát kétsége voltam esve. Akkor egy bizonyos idő után rádöbbentem, hogy – könyörgöm – itt vannak ezek a hallatlan nagy urak, és én dirigálok, a senki, a rab. Úgyhogy a végén azt mondtam, hogyha nem oda néz a sarokba, nem tudok dolgozni. Az önbizalmam egy kicsikét megjött és már mertem. Szörnyűség volt, amit produkáltam, na, azt mondta, hogy ne katonaruhában. Jöttem át a galeri, és amikor a szemétnek csináltam ezek azt mondták, hogy kak pohols, kak pohols, hogy hasonlít. Akkor már egy órája ült ez a szerencsétlen ember, annak már így pörgött a szeme a fáradtságtól, nem látta az már hogy mit csinálok, de kétségbeejtő dolgokat csináltam. Próbáltam javítani, minden, kértem másnap is jöjjön modellt ülni. Nem ő jött, hanem a feleségét küldte be. Annak meg csináltam olyan fülbevalókat, meg olyan brosst, hogy ő az életében nem látott, azt is lefestettem. Na csak egyszerűen mondva,  egy teljes esztendeig voltam festő. Mégis más volt ott festeni egész nap, mint az erdőn dolgozni a fejszével meg a fűrésszel. Úgyhogy én egy kicsikét magamhoz jöttem és csináltam, csináltam, minden az ég egy adta világon. Aztán majd később elmesélem. Lágerben kétségtelen, hogy én mindig benn voltam a zónában és dolgoztam. Egyik képet csináltam a másik után. De aztán másoltam is ilyen levelezőlapokra, Répin Éliásnak például A vadászok az erdő szélén című képét is lefestettem, az egyiket ott úgy hívták: Zsurik. Olyan rab volt, mint mi. De ezek a fölső tízezer, valamiképpen a fegyőrökkel is kapcsolatban voltak, ezek sose dolgoztak. Ez, aki mellettem ült, ez egy huszonháromszoros gyilkos volt. Aki az utolsó 6 gyilkosságát már a lágerben követte el. A lágerben egy politikai foglyot megölni az nem számított a Szovjetunióban emberölésnek. A Szovjetunióban nagyon könnyű volt egy politikai bűntényt elkövetni.

– Na de nem úgy működtek ezek a köztörvényesek, mint a kápók?

– A német koncentrációs táborokban volt kápó. A szovjet Gulagban nem volt kápó. A mienk, a politikusok, politikai vétkesek, mi szigorítottba mentünk. Másfél évig együtt voltunk a közbűntényesekkel. De aztán azok mentek az enyhítettbe, és mi mentünk a szigorítottba. A raboknak a brigadérosuknak épp olyan politikai bűnösök voltak, mint mi.

– Na most, miután a rabok szabadon ölhettek, ilyen esetek gyakran fordultak elő?

– Nem olyan sűrűn. Én erről a szerencsétlen teremtésről azt hallottam, hogy ő már hatot meggyilkolt. Egyet a szemem láttára, kb. másfél méterre tőlem. Az úgy történt, hogy kapta az illető 16 ezer kilométertől az utasítást, hogy ezt a Csukláncon nevezetűt, – ott a konyhafőnök volt, rab volt, ugyanolyan, mint mi, a konyhának a főnöke, – hogy ezt agyon kell ütni. Ő akkor egy ilyen trikó-nadrág-szerűségbe beletett egy tégladarabot, azt megcsomózta, és megpörgette a feje fölött, és úgy vágta fejbe ezt az embert. Ott mellettem másfél méterre. A vére fölfröccsent a falra, na szóval akkor ezt elvitték. Ott az volt a kétségbeejtő, hogy engem kihallgattak, ott voltam mellette, nem lehetett nem látni. Nekem mondanom kellett, igen ez bejött és hát, na. Elvitték őt a másik lágerbe. Talán három hónap múlva engem is abba a lágerbe vittek, és majdnem a szomszédos ágyban feküdtem ezzel. Én akkor úgy reszkettem, mint a kocsonya, hogy most mi lesz velem? A következő én leszek, akit agyon fog ütni. Ellene vallottam, mit csináljak mást. Aztán elvitték.

– Azt szeretném megkérdezni, hogy ezeket a gyilkosságokat mi motiválta? Ezek egyszerű haragosok voltak?

– Én erről, csak erről tudok, valamilyen bosszú, – én így hallottam – 16 ezer kilométerre tőlünk valahol a Vorkutában vagy hol, Alaszka felé. Ott a lágerben volt egy lány, akinek volt valami személyes panasza ez ellen a Csuklancon ellen. Lehet, hogy együtt voltak, és akkor mit tudom én, hát valami baj volt közöttük, és ez ki akarta nyírni. És üzent a pajtásának, hogy pajtás nyírd ki. Ez a Szovjetunióban volt a Fekete Macska kapcsolat, lelőtték az illetőt. Furcsa ez a Fekete Macska, vagy micsoda, huszonháromszoros gyilkos. Egyszer hozza az ő státusz szimbólumát. Ezek a fölső tízezrek, ezek a zsulikok minden lágerben voltak, nyolcan-tízen, maximum tizenketten, zsulik.

– Hogy választódtak ki?

– Ezt csak mi neveztük így. Nálunk is vannak, hogy hívják ezeket h-val kezdődik, játszanak a fegyőrökkel… Na mindegy.

A státusz szimbólumuk volt ez a kis tükör. Ez akkor még tükör volt, csak azóta így beütött, nem velencei tükör ez, szovjet tükör. Ez volt a státusz szimbólum. Ennek van egy másik fele. És nekem odaadja ezt a státusz szimbólumot, hogy a másik oldalára fessek valamit. Én egy gyáva kukac vagyok, én egy huszonháromszoros gyilkosnak nem tudom megtagadni. Éjszaka csináltam. Akkor már belejöttem a dologba. S nézze, éjszaka én ilyesmit festettem rá. Aztán, hogy őneki is meg neki csináljak, úgyhogy valami tízet vagy tizenkettőt csináltam. Tulajdonképpen a csillagot letagadja az égről. Na, most én mit csináljak? Senkinek nem volt vízfestékje sem. Senkinek nem volt ecsetje. Nekem ezeket a faliújságokat is kellett díszítenem akkor. Nemcsak portrékat festettem olajjal, hanem vízfestékkel díszítettem ezeket, elkezdtem kapálódzni, hogy ne, én nem hamisítottam soha életemben pénzt, itt vagyok rákényszerítve erre a kis miniatűr munkára, nem hamisítottam pénzt. Úgyhogy nem kellett pénzt hamisítani, ki mint él, úgy ítél. Na de még ezekkel a képekkel kapcsolatban pontosan ez a huszonháromszoros gyilkos, abban is van emberség, és ezekben is van érdekes, ilyen gazember becsület vagy hogy mondják ezt. Mikor odaadtam neki, tetszett neki, és azt mondja, hogy szeretné valamiképpen megköszönni, de egyet mondok, ha téged valaki bántani akar, szólj nekem. Ha egy huszonháromszoros gyilkosnak az ember szól, ugye? Jobban meg voltam védve, mint a négy őrtoronyban a golyószóró és a katonával. Ilyen is volt. Ezt még azt hiszem, nem meséltem el sohasem. Ez is hozzá tartozik az ottani életbe. Más mintákat kellett nekem krétával rárajzolnom. Erre az én rajzomat rátették, és a rajz alapján elektropilával, villanyfűrésszel, kifűrészelték az egyes darabokat és az ment a szalagra. Mert 2500 garnitúrát termeltünk naponként. Az egy óriási. Vattakabát, vattanadrág, vattaköpeny. 2500, de éjszaka és nappal is volt munka. Minden nap hozták oda vonattal, minden nap vitték el a készárut. Aztán jött egy rendelkezés, hogy a lágert föl kell oszlatni, el kell onnan vinni a férfiakat, mert női rabok jobban tudják csinálni ezt a varró munkát.

– Ez a láger hol volt helyileg?

– Moszkvától kb. 850 km-re keletre. Kujbisevszki Kráj. Kráj az vidék vagy tartomány, Kujbisev azt meg biztos, hogy hallotta. Kujbisevszki Kráj. Mellettünk volt ez a Mordvin Autonóm Köztáraság, tőlünk egypár kilométerre volt Szaranszk, az a fővárosa, Szaranszk. A lágercsoportnak – ezt is nyugodtan fölírhatja – a neve volt Javaszi láger, a vasútállamosa volt Potyma. Javasz, és az állomás volt Potyma. Egymás után jöttek oda a női rabok, és engem nem vittek el. Barakkban harmincnégyen voltunk. A laboratórium, ahol én is dolgoztam ezzel a rajzzal, aztán műszak, hozzá kell tennem, hogy 1900 Zinger varrógépek voltak, talán halotta ezt a szót.

– Igen.

– Ez volt 54-ben is. A gombokat viszont, a sarló és kalapácsos gombokat Amerika gyártotta. Ez a Terror Házában ki van állítva ez a doboz, amiben én haza tudtam hozni a feszületemet, a kelyhet meg a picike kis meg ezt is. 1954-ben még az amerikai gombokkal, pedig könyörgöm, 2500-at tessék beszorozni, csak egy köpenyen volt harminckét gomb. Amikor már olyan 1200—1300 női rab volt a lágerben, mi harmincnégyen voltunk a műszaki brigád, és laboratórium. Mert nem rajzoltam, hanem terveztem a szabásmintákat, ezt ők úgy mondták, hogy inzsenior. Egy 17 méteres asztalon. És ottan ha sikerült az anyagot, csak egy fél milliméterrel, ezt is beszorozva 2500-al, szóval az anyaggazdálkodás az én kezemben volt. Akkor tisztességesen megbecsültek, persze rab voltam, de mondjuk nem veszekedtek velem, úgyhogy dolgozhattam tisztességesen. Ez egy érdekes figura volt, ezt most akkor ténylegesen kicsikét részletesen hadd meséljem el, el tudtam volna képzelni. Hatan jöttek az északi Jeges-tengerre, de itt aztán egyetemi hallgatók voltak zömével.

– Mi történt?

– Azt én csak hallomásból tudom. Ezt pontosan tudom: november végén kezdett el üzemelni a női rabokkal ez a láger, és mi is átmentünk, teljesen el voltunk szakítva, de a szabászathoz hozzá csatlakozott a laboratórium és mi a laboratóriumban dolgoztunk, onnan vitték ezeket a rajzokat át a szabászatra, és a szabászatról ment a szalagra. Hazajöttünk, mi férfiak jöttünk legkésőbb mindig haza. Először a női brigádok jöttek a gyárból, egy ilyen korridor vitt a zónába, a lakászónába. Ahogyan én hazaérek, nyakamba borul egy férfi, a nevét is megmondta, Fatán Jánosnak nevezik, munkácsi tiszti főorvos volt. Tiszti főorvos volt, viszont ott nősült meg, saját bevallási szerint annyira szerette, annyira imádta, hogy a tízparancsolat minden parancsolatát megszegte, de akkor ő hihetetlen rossz állapotban volt, ő volt a munkácsi harcos ateista szövetség titkára. De, nem sok vizet zavart. Tudta azt, hogy a felesége, akit ő ténylegesen imádott, elvált tőle, mert egy politikai fogolytól el lehetett válni, anélkül, hogy az tud róla. Feleségül ment az ő egyik legjobb barátjához, a sebész főorvoshoz. Ugyanakkor csomagot küld neki is, és csomagot kapott mindig. Ezen borzalmasan föl voltam háborodva, éppen meg kell érteni ezt is, azt is, amazt is, úgyhogy azért lehetett vele tisztességesen beszélgetni, és én felhasználtam arra, hogy ez minden áldott nap bement a női zónába, a női zóna betegbarakkjába, mert őt azért küldték ide, ő olyan 6–8 napig lehetett volna ott nálunk, mert ő volt az egyetlen orvosi diplomával rendelkező. Én csak a rabok között láttam talán három orvosi diplomával rendelkező embert. A Szovjetunióban csak felcserek voltak. Nem orvosok, de vakbélműtétet, meg sérvműtétet csinálnak ezek a felcserek is. Ő viszont a Budapesti Orvostudományi Egyetemen volt orvos. Mert akkor hívtak egy orvost. Szemvizsgálatra jött, volt neki néhány üvegje is, pici kis dobozkája, azért hogy a gomblyukvarrógépet meg kellet nézni, hiába ütik-verik, nem lát tisztességesen, nem tud azon a gépen dolgozni, ennek tisztességesen menni kellett ennek a gyárnak. Őt ezért hozták. Mindig vitték ide-oda-amoda, szemvizsgálatra, ha szükség volt. Viszont, roppant érdekes dolog volt, itt felejtették december 15-től április 30-ig. Ez minden áldott nap átment a női zónába. Itt felejtették ezt az embert, mert örültek, hogy van egy orvos közöttük. És ő mindennap átment és megszervezte a gyónást. Ukrán volt, és katolikus volt. Jöttem a gyárból, ott volt egy fa, a fa mellett álltak, akik a szent gyónásukat el akarták végezni, én akkor bementem a barakkba és jöttem ki oda a palánk mellé, nem láttam én őket, de én annyi feloldozást adtam, ahányat ottan láttam. És másnap reggel a Fatán János doktor vitte papírba, mint ahogy az orvosságos porokat szokták, a Mária nővérnek az oltári szentséget, amit én éjszaka a szent misén konszekráltam, (felszenteltem), és áldoztatott. Ez valami csodálatos dolog volt. Nekünk, férfiaknak a lágerekben mindig voltak püspökök, papok, stb., az ember a szent gyónását el tudta végezni, hogyha valamelyik nap sikerült misézni, akkor még áldozni is tudtak, de a nők még csak álmodni sem mertek ilyesféléről. Úgyhogy végtelen boldogok voltak, és az, hogy ő ténylegesen több mint 4 hónapig minden nap átment, ez valami óriási dolog volt. Csak hogy tovább mondjam, április 30-án elvitték, és ezzel befejeződött ez a lehetőség.

– Ez melyik évben volt?

– Ez 52-ben volt. 12-én jött valami tizenkét vagy tizennégy hölgy. Tőlünk hatezer kilométerre voltak, de ugyanolyan vattakabát, vattanadrág, vattaköpeny volt rajtuk. Csak azoknak az anyaggazdálkodásuk gyengébb volt, mint a mienk. És ezek tapasztalatcserére jöttek oda. Én is kaptam egy fiatal hölgyet, oda az én asztalomhoz hogy én hogyan csinálom, és megbeszéltük. És én akkor szólok neki, hogy egy levelet elvinne-e, már hogy ismeri-e ott a betegbarakkban a Mária-nővért, és elvinne-e egy levelet? Ugye a rabok egymásnak mindent megcsinálnak. Hát megeszi, egy levelet meg lehet enni, akkor aztán próbáljon a katona valamit csinálni. Másnap jön, tudom ám hogy mi volt, mert egy férfi meg egy nő között csak szerelmes-levél lehet, ő erre gondolt, de a Mária nővér aztán felvilágosította, akkor én nem küldtem még szent ostyát, csak érdeklődtem, küldhetem-e ezekkel a tapasztalatcserés hölgyekkel, akikkel én találkoztam, küldhetem-e, és arra kaptam a választ: igen. Ezek ott maradtak több mint két hétig. Úgyhogy két hétig megint volt nekem egy ilyen lehetőségem, egy belorusz hölgy volt, huszonegy éves, nem volt megkeresztelve, de aztán mondta, hogy tudom mit csináltam, mindig vitte, és nem vették észre. Aztán utána megint nem volt lehetőség. Most még csak elmondom a végét, augusztus 11-én én elkerültem abból a lágerből. De én akkor benn dolgoztam még a gyárban. Úgyhogy én nem tudtam. De a női lágernak a raktárosa, a raktáros asszony megkapta azt a tizenegy férfi dolgozó nevét, hogy azok fognak másnap szállítmányra menni, keresse elő a papírosaikat, mert le kellett adnunk a szalmazsákot, a pokrócot, a törölközőt, amit ott kaptunk. Sőt ott még ez a hölgy hamarabb tudta meg, hogy én másnap elkerülök onnan. Én este tudtam meg, amikor bejövök a gyárból, akkor szóltak, hogy fél órán belül az összes cuccomat leadni, jó, mit csináljak. Egyszerűen összepakoltam, és az intézte ezt az ügyet, akivel én egészen jóban lettem, mert az ilyen műkedvelő festő volt. Tájképeket festett, de kétségbeejtő módon, mert a távlatról semmit se tudott. Mondtam neki, volt egy-két festékem is, festéket is adtam neki és ezzel egy kicsit beszédesebb viszonyban voltam ezzel a Hastasinával, ez egy olyan zászlós vagy főtörzsőrmester rang volt, stasina, ez volt ott az őr. Amikor kilépek, a raktáros nő odaszól, hogy a fal mellett, akik állnak mind gyónni akarnak. Te jóságos, húszan álltak ott, én is hazudtam neki egy nagyot, mondtam neki, ne haragudjon, ott vannak a honfitársaim, azt mondta ő ezt nem engedheti meg, és odébb ment. Mennem kellett, le kellett adnom, akkor harmadszor rakták össze az én vackomat, amit le kellett adnom. Mikor odamegyek, akkor még a raktáros, kisült, hogy az meg egy lengyel volt, az is a szent gyónását el akarta végezni, azt is föloldoztam, és nem tudtunk egymással beszélni. Ez roppant érdekes pszichikailag. A rabok nem tudnak egymással beszélni, de mindegyik tudja, hogy valami lesz. Én is tudtam, hogy valami lesz, ők is tudták, hogy valami lesz, én éjszaka miséztem, és amennyit lehetett reggel, amikor – 6 órakor volt az ébresztő, bennünket ötkor ébresztettek – odavittek, a belső katonák átszámoltak bennünket, és onnan a piros parolis külső katonák vittek át bennünket, amikor szállítmányra mentünk. Én ebbe a senki földjébe vagyok, az ilyen tyúkketrec ráccsal volt elkerítve, és látom ám, hogy a Mária nővér, meg a szabászatnak a brigadéros főnöke megy ám oda – egy órával az ébresztő előtt a katonáknak az őrségére, ott azok valamit csinálnak és legyintettek, és jönnek felém. Nem volt ez megbeszélve. Azt kérték, hogy hadd adják ezt a monogramos zsebkendőt. Ugyanott a rácson keresztül odaadják nekem ezt a két zsebkendőt, – megvan még mindig – akkor én át tudtam adni az oltári szentséget. Ők is tudták hogy lesz valami, én is tudtam, hogy lesz valami, és ez így klappolt.

Akkor még ehhez hozzáfűzzük, a szent miséhez ostya, kenyér kell, de bor is kell. És ott azon a vidéken Moszkvától 850–900 kilométerre, keletre ott júniusban még hó volt, szeptemberben már hó volt. Ott szőlőt termelni nem lehet. A bort nem nagyon ismerték. Vodka az volt nekik, mert az ottani embernek krumpliból, répából mindenből készítenek, de vodkával nem lehet misézni. Bajban voltam, hogy fogok tudni misézni. Jött az Úristen egy csodálatos ötlettel, mert egy olasz jezsuitát odavezényelt abba a lágerba, ahol voltam, Pate Leoninak hívták, most Kanadában él, a Római Kollégium Russzikumot végezte, gyönyörűen beszélt oroszul, és ő volt a Fekete-tengeri olasz matrózkolóniának a lelkésze. Aztán valami rossz fát tett tűzre ő is, ő is tíz évet kapott, és odajött abba a lágerba, ahol voltam. Mondtam neki, hogy ostyám már volna, de borom nincsen a szent miséhez, és akkor mondta, hogy: miért, mi ott Magyarországon 1942-ben nem hallottunk arról, hogy XII. Pius pápa egy rendeletet adott ki, hogy ilyen rendkívüli körülmények között a szent miséhez nem szükséges kiérlelt bor, csak szőlőlé legyen. Ezzel minden meg volt oldva. A kaukázusi fogolytársaim, a grúzok, az azerbajdzsánok, az örmények, a tadzsikok azok mindig kaptak – ezek szovjet állampolgárok voltak, ezek havonként kaphattak – csomagot és abban mindig volt egy-egy fürt szőlő, azoknak nemzeti eledelük a szőlő. Hatalmas nagy szőlőszemek. Egyet kinyomtam, kijött belőle 2-3 csepp szőlőlé, azzal lehetett misézni. Persze a Szentatya, a XII. Pius, nem a mi kedvünkért hozta ezt meg, 42-ben lett állami törvény Szaúd-Arábiában is, Kuvaitban is, Jemenben is, sőt Szudánban is, az iszlám törvény lett állami törvény, és aszerint alkohol, tilos az alkoholfogyasztás, tehát állami törvény is büntette azt, akinél találtak egy üveg bort. Nem lehetett bort tárolni még a sekrestyében sem.

Hogyha a szőlőlé elegendő, akkor tudok misézni, mert ostyám van, a kaukázusi fogolytársaimtól a kenyeremért tudtam szerezni egy fürt szőlőt, és azzal én napokig el tudtam misézni, illetőleg éjszakánként miséztem. Úgyhogy ez egy óriási ajándék volt a Jóistentől. Azt hozzá kell tennem még, hogy nemcsak nekem volt ajándék, hanem a fogolytársaimnak is, mert hiszen reggel nagy titokban tudtam áldoztatni azokat, akik előtte való délután megkértek erre. Viszont az a helyzet, hogy egyetlen egyszer se vettek észre az ellenőrző fegyőrök, katonák, soha, de soha emiatt bajom nem volt. Ez egy óriási ajándéka a Jóistennek. Tulajdonképpen nem tudom elmondani, mit jelentett az, hogy mennyire adott erőt az ottani nehézségek elviselésére, az ottani bizonytalanságok és megalázásoknak a túlélésére. Rengeteget jelentett. Ha szabad, akkor még egy érdekességet elmesélek, hogy nemcsak énnekem volt ott egészen érdekes élményem, hanem másnak is. Ez eléggé régen volt, 1996-ban kaptam egy levelet Moszkvából. Mégpedig egy Moszkvában élő fogolytársamtól, szovjet, orosz fogolytársamtól, belorusz fogolytársamtól, azt írta, kezdte oroszul, aztán folytatta németül a hosszú levelet, azt írta, most tudta meg a címemet, Pannonhalmát és onnan küldték nekem oda, de mindenképpen negyvenegy év után úgy érzi, hogy meg kell neki köszönni azt, amit én az ő emberi kibontakozáshoz hozzá adtam, nyújtottam. Meg voltam döbbenve, mert az, hogy egy szovjet ember, egy fogolytársam negyvenegy év után képes levelet írni, hogy megköszönje azt, hogy akkor ott nem tudom én mit segítettem neki, ez valami óriási dolog.

– Ki volt ez a fogolytárs?

– Ennek története van, ezt részletesen muszáj elmondanom, mert másképpen nem lehet megérteni. Ez akkor egy húszegynéhány esztendős fiatalember volt. Úgy jött oda hozzám.

– A nevére nem emlékszik?

– Lev Szergejevics Lebegyev. Úgy keveredtem össze vele, hogy egyszer megszólított ott a lágerben, hogy ő látja azt, hogy én sokat beszélgetek a fogolytársaimmal, a fiatalabbak körülvesznek és hallgatnak. Neki volna egy kérése. Nem tudnék neki is mondani valamit a diplomácia történetéről? Hát erre nagyot néztem. Mondom neki: én nem vagyok, és soha nem voltam diplomata, én a diplomácia történetével nem foglalkoztam, de tulajdonképpen mit akar, meg itt a lágerben a diplomácia történetével nem sokra megyünk. Erre azt mondta, hogy akkor őneki el kell mondania az élete történetét.

Akkor elkezdte mondani, hogy ő tulajdonképpen a régi lengyel határtól három kilométerre lévő városkában, ez egy belorusz, fehérorosz városka, Magilov, ott volt az édesapja a tizenkét osztályos iskolának az igazgatója. Természetesen nagy pártember. De akkor, amikor a történet kezdődik, akkor az édesapja Leningrádban volt egy fejtágítón, egy tapasztalatcserén, nem volt odahaza, csak ő volt. Akkor tizenhat éves, a 11. osztály tanulója és az édesanyja volt ott, meg két kis testvére egy kilenc éves húga, aki heine medin-es volt, gyermekbénulásos volt, beteg volt és egy kis öccse, aki egészséges volt. 1943. június 22-én a német tankok megindultak a lengyel határnál, 3 km egy német tanknak semmi, úgyhogy 9 órára Magirov városát a németek elfoglalták. A férfiak elmenekültek a hegyekbe, az erdőkbe, így lettek a partizánok, csak őneki volt egy nagy tragédiája, az édesanyja kapott egy aknatalálatot, és ömlött belőle a vér. Tudni kell azt, hogy az édesapja nagy kommunista volt, őneki egy panasza volt, hogy még csak Komszomol lehet, mert nem vették föl a pártba. Az volt a keserve, hogy korhiány miatt nem vették föl a pártba. Ő Lenin művein tanult meg olvasni. Nagy-nagy hithű kommunista volt, tudta azt, hogy a németeknek kecskelábuk van, meg lópatájuk van, kellőképpen gyűlölte őket, mindent, de akkor amikor elfoglalták Magirov városát és az édesanyja ott van, nagyon-nagyon súlyos sebesüléssel, rohant a kórházba, nem talált senkit sem, kínjában elment a német parancsnokságra és ott talált egy nagyon jóindulatú német katonaorvost, aki még oxigénpalackot is vitt az édesanyjához, hogy megmentse, de nem sikerült megmenteni. Akkor ott maradt ő, a 16 évével, a két kis testvérével, családfönntartó egyedül. Ugyanakkor a német parancsnokság úgy – hogyan mondjam – jól esett neki, hogy tudott valakivel, egy ottani emberrel, legalábbis kicsit németül pötyögni, mert az iskolában a 10. osztályban kellett németül tanulnia. Ott a lengyel határ melletti iskolában. Ő valamiképpen beszélt, és akkor azt mondta a német parancsnokság, hogy maradjon ott tolmácsnak. Ő tudta, hogy a németek milyen szörnyetegek, de valahogyan éppen az, hogy neki a két kis testvéréről is gondoskodni kell, meg kenyeret, konzervet, lekvárt talán jobban tud szerezni, úgyhogy vállalta azt, hogy tolmácskodik a német parancsnokságnak. Kicsit rövidebben fogom mondani, négy évig volt német megszállás alatt Magilov városa, és az első évben, nemcsak hogy a német nyelvben tökéletesítette magát, állandóan németül kellett ott beszélni és a németekkel találkozott, de azt is észrevette, hogy a kommunizmusban is vannak bizonyos lyukak, és nem minden tökéletes a kommunizmusban se. A németeknek sincs tulajdonképpen kecskelábuk, lópatájuk. Egy kicsikét másképp kezdett gondolkodni. A második év végére ő szervezte a Hitler Jugendet az egész tartományban. Tehát a ménkű nagy kommunista átbillent ménkű nagy nemzetiszocialistának. Ez előfordulhat, egy 16-17 esztendős teremtésnél. Tudta is a két kis testvérét ellátni, ő majdnem tökéletesen megtanult németül, és csinálta ezt ténylegesen már nem egészen a kommunizmus, hanem a nemzetiszocializmus vonalán. Igen ám, csakhogy a negyedik esztendő végén a vörös hadsereg közeledett. A németek dicsőségesen visszavonultak, akkor ezt így kellett mondani, ő akkor már húszéves volt. Ezt azért határozottan érezte, hogy ha őt a vörös hadsereg elkapja, akkor ő hazaáruló és bírósági tárgyalás nélkül agyonlövik. Ezt nem akarta. Akkor már egy SS alakulatba föl lehetett vétetni magát, – az SS alakulatba nemcsak németek voltak, hanem mások is – és húszesztendős korban ő már beöltözött, és ebben a fegyveres alakulatba ő is csatlakozott a dicsőségesen visszavonuló német csapatokhoz. A kistestvérei is négy évvel idősebbek lettek, a szomszédokra bízta, és ment a németekkel. Nem sokáig, mert Észtország területén a vörös hadseregnek egyik alakulata elfogta őket, lefegyverezte őket, felvitte egy dombra, és ott egy német tiszt kereken megmondta, hogy tudjuk, hogy itt vannak hazaáruló kutyák, azok lépjenek ki, kettő ki is lépett, ott a helyszínen tarkón lőtték, ő nem akarta tarkón lövetni magát, és értelmes teremtés volt, abból következik, hogy ő egyszerűen nem lépett ki, hanem kiadta magát németnek. Az, hogy volt egy kis akcentusa, azt mondta, hogy ő szudéta német, tehát ő Csehszlovákiában élt, egy újságból kivágott egy leányfejet, hogy az az ő szudéta menyasszonya, és nagyon iparkodott német hadifogolyként kerülni a fogolylágerbe. Még azt is megcsinálta, hogy tört oroszsággal tolmácsolt a németeknek az orosz parancsnokság felé. Azt mondta, hogy azon rimánkodott mindig, hogy éjszaka nehogy elkezdjen beszélni, mert akkor oroszul fog beszélni, vagy hogyha énekelni elkezd éjszaka, mert nincs meg a kontroll. De nem történt ilyesmi, viszont ott a fogolytáborban megint egy kicsit másképp kezdett el gondolkodni. Mert ott a németek sem voltak olyan ménkű nagy nemzetiszocialisták és a fogolytáborban már mondjuk egy ezredes már nem úgy beszélt a közlegénnyel, mint ahogyan a szabadban. Ott is kiütköztek a németeknek a hibái, úgyhogy kezdett egy picikét kiábrándulni a nemzetiszocializmusból is. De nem sokáig tehette, mert egy gyárba kellett akkor valamit csinálnia, és akkor találkozott egy osztálytársával. Az osztálytársa felismerte, rögtön följelentette, őt rögtön letartóztatták, és teljesen tiszta volt a sor, hogy kivégzik, mint hazaárulót. Most jön a Jóisten. Ez pontosan akkor volt, amikor San Franciscóban kezdték megszervezni az ENSZ-et, és akkor oda tagállamnak csak olyanokat vettek föl, amelyik államnak a büntető törvénykönyvében nem szerepel a halálbüntetés. A szovjet büntető törvénykönyvben szerepelt. Na de ez a Szovjetunióban nem probléma, ők felfüggesztették a halálbüntetést, és tagállamok lettek, aztán három hónap múlva újra volt halálbüntetés. A dolog megy simán. De ennek a fiatalembernek a tárgyalása akkor volt, amikor ez a három hónapos halálos ítélet tilalom volt, úgyhogy ezért kapott huszonöt százalékot. Neki tulajdonképpen a diplomácia története az volt, hogy azt tudta, hogy a kapitalizmus az egy kizsákmányoló rossz rendszer. A kommunizmus az nagyon jó, de vannak azért lyukak, annál talán jobb a nemzetiszocializmus, de az sem igazán, abból is kiábrándult. Akkor hogyan tovább? Akkor én elkezdtem neki mondani, hogy nézze a kapitalizmus meg a kommunizmus, meg a nemzetiszocializmus a fasizmus mellett van ám még egy másik is, a keresztény világnézet. És én annak a keresztény világnézetnek vagyok a szolgája, mert én egy felszentelt katolikus pap vagyok. Akkor elkezdtünk beszélgetni. Minden vacsora után legalább egy félórát vagy háromnegyed órát beszélgettünk és – itt volt a nagy előnye, hogy ő németül tudott egészen tökéletesen, mert azért én ilyen témákat oroszul nem tudtam olyan túlságosan. Én a szovjet fegyőreimtől káromkodni hamarabb tanultam meg, mint olyan szavakat, hogy megigazulás, vagy kegyelem, vagy szentség, ezt ők sose használták. Nekem nagyon-nagy könnyebbség volt az, hogy németül tudtam vele beszélni. Nagyon-nagyon értelmes volt, szinte komoly feladatokat adott, mert kérdezett és nekem szinte egész nap azon kellett gondolkoznom, hogy hogyan fogom este folytatni szervesen, hogy kibontakoztassam a keresztény világnézetet, a krisztusi megváltást, a mi egész hitünket. Semmit az ég világán nem tudott róla, ez természetes, de nagyon nyitott lélekkel fogadta, olyannyira, hogy olyan három, három és fél hónap múlva arra gondoltam, hogy én ezt a jóembert megkeresztelem, mert ez már úgy elsajátította a krisztusi világnézetnek a lényegét, hogy meg lehet őt keresztelni. De akkor engem egy szállítmánnyal elvittek, s attól kezdve én nem találkoztam vele. Negyvenegy év után jött ez a levél. Ő szabadult, megnősült, nehézfémipari mérnöki diplomát szerzett, két gyereke van, az egyiknél már két unokája is van. Nem Moszkva belvárosában, hanem ilyen periférián lakik, nagyon hívott, hogy menjek, ő mindent megcsinál. Szóval ezt köszönte meg, hogy az ő emberségébe én ennyit besegítettem ezzel. Azt is írta, hogy azóta megkeresztelkedett, természetesen ortodoxra, de azt mondja, hogy nem is olyan messze van tőlük a lakásától egy ortodox templom oda szokott vasárnaponként menni, nem minden vasárnap – ezt írta – mert bottal jár. Három levélváltásunk volt. Én aztán válaszoltam, egyik levelet, másik levelet megkapta, a harmadik levelemre azóta nem jött válasz, nem tudom él-e, hal-e, mi történt vele. De minden esetre ez nem olyan gyerekjáték mert negyven év után, egy teljesen idegen valaki képes hatalmas nagy három ívlapos leveleket írt, ez egy nagyon-nagyon nagy dolog. És nekem nagyon-nagyon jól esett. Itt is próbáltam azt érteni, hogy Úristen azért sok mindent fel tud használni, még azoknak a lágeri okoknak a kínlódási is, hogy ajándékozzon az embernek. Őneki is meg nekem is olyan kegyelmeket, amiket esetleg máshol nem tudtunk volna megkapni. Ezt szerettem volna elmondani. Ez nagyon-nagyon érdekes volt. Sajnos nem tudom pillanatnyilat megmutatni ezeket a leveleket, valahol van itt nálam, de hogy hova tehettem, nem tudom.

Az, aki ezt a levelet írta. Ő volt tulajdonképpen abban a lágerben, ahol először férfiak voltak ott 1200—1300-an, utána kicserélték a férfiakat női rabokra, és ott volt egy ruhagyár. Egy katonai ruhagyár. Vattakabátot, vattanadrágot, vattaköpenyt gyártottunk.

– Hol volt ez a láger helyileg?

– Ott abba a lágerkörzetbe, Moszkvától olyan 850 km-re, ott 36 láger volt. Ez volt a javaszi lágerkörzet. Azt már egyszer mondtam, hogy Javasz vagy Potyma. Ez az egyik, fakitermelés volt, meg bútorgyár volt, de ruhagyár is volt.

– Milyenek voltak ott a körülmények ebben a körzetben?

– Milyen körülmények?

– Életkörülmények. A lágerben az életkörülmények milyenek voltak?

– Azok egyformák voltak mindenütt. Hogyan mondjam? Barakkokban voltunk, ott egy kicsit furcsa volt a föld, mert ott egy 30 cm-re leástunk, vagy lekapartunk, ott már víz volt. Nagyon nedves volt a talaj, de a víz az olyan volt, mint a feketekávé. Nekünk mindig csak forralt vizet volt szabad innunk. Mindig volt forralt víz. De tulajdonképpen a lágereknek megvolt a maga egyforma vezetése. Megkaptuk mindig a reggeli káposztalevesünkhöz a 400 gramm kenyeret, az volt a napi normánk, ha 100%-on felül dolgoztunk, akkor kaptunk rá pótlékot, 200 grammot, vagy 100 grammot, vagy 150 grammot, aszerint hogy mennyire tudott. Ott minden százalékra ment. A Szovjetunióban minden úgy ment. A tervteljesítés az volt a lényeg. De a ruházattal nehéz volt, mert a kezdet kezdetén rongyokban voltunk, kaptunk kiszuperált katonai ruhákat, ott azért vattakabát kellett, de volt olyan vattakabát, hogy ténylegesen megállt magában, mert olyan megázott a vatta és kiszáradt. Ez úgy változott. A tíz esztendő alatt annyit változott, hogy énnekem a végén már nemezcsizmám volt, ami egy egészen jó valami volt. Persze kapcát tettünk alája, de például a nagy hidegben, amikor 25-30 fok mínusz hideg volt, akkor például nem egy megcsinálta azt, hogy belelépett egy vödör vízbe, és a csizma külsejére ráfagyott a víz, és akkor nagyon meleg volt a csizma. Sok mindent kitaláltunk. Szalmazsákok voltak, hol volt szalma, hol nem volt szalma. Aztán pokrócot kaptunk egyet-egyet. Amúgy eléggé egyszerűen voltunk. De nagy volt a tíz esztendő alatt a fejlődés is. Csak egyet mondok. 36 láger volt ott 1946-ban is. De akkor 2 db lágerben volt villanyvilágítás, mindegyiknek saját villanyfejlesztője volt, amikor eljöttem, 55-ben, akkor mind a 35-nek volt villanya. A többiek ilyen fenyőgallyal, lutyinkival világítottak, az eléggé keserves volt. Keserves volt még az őröknek is, mert hiszen az őrtornyokban nem volt reflektor, a végén mindenhol reflektorfénnyel világítottak, akkor könnyebb volt. De nagyon sokszor rakétákat lőttek ki, ha úgy valami bizonytalanság volt. Mondom, a tíz esztendő alatt óriási fejlődés volt ilyen szempontból. Az élelmezésben nem túlságosan, mi húst soha nem kaptunk. 40 gramm hal volt a normánk, picike kis halakt kaptunk, azok marinírozottak voltak, de azt szőröstül-bőröstül meg kellett enni. Ha nagyobb halat kaptunk, az olyan hófehér volt, tüllzsákban megpárolták, szóval elég nagy dolog, – hogyan mondjam – 1200-1300 embernek főzni sem volt olyan egyszerű. Óriási kondérokban főzték, mindennek meg volt a maga szabálya, hogy a kenyeret behozták este, éjszaka vágták porciókra, hogy reggel megkaphassuk a 400 grammos porciónkat. Azt eléggé becsülettel csinálták. Az étkezés fontos volt, nehogy részrehajló legyen, kis pálcikákkal pici kis darabokat erősítettek a fölvágott nagy kenyérre, hogyha a mérlegem valamivel kisebb súlya volt, szóval azt akkurátusan csinálták, erre ők nagyon büszkék voltak, hogy a szocialista igazságosság mennyire fontos. A levest azt pedig olyan kanállal kaptuk, cserpáknak nevezték, aminek pontosan 500 gramm volt az űrtartalma, vagy 750 gramm volt az űrtartalma. Mert reggelire 750 gr káposztalevest kaptunk, délben meg vacsorára 500 gr káposztalevest kaptunk. Ilyenek voltak. A táborban volt mindig egy parancsnok, az volt az élet és halál ura. Volt fegyelemfőnök, volt raktáros, volt gazdasági főnök. Tulajdonképpen egy 1200-1300 fős lágerhez több mint ezer fegyőr tartozott családostul együtt. Mert azok ott éltek. Parancsnokok, vezetők.

– Az mit jelent, hogy az élet és halál ura volt a parancsnok?

– Az, hogy minden őtőle függött.

– Ő meg is ölhetett embereket?

– Nem, legalábbis megölni nem. Az, amikor valaki meghalt, a kapuban annak a szívét átszúrták, ez még a cári időből egy szovjet vagy orosz praktika, nehogy egy élő kiszökjön így abban a ládában a holttest helyett. A szívét átszúrták, de ez nem megölés volt tulajdonképpen.

– Milyen mértékű volt a halálozás ezekben a lágerekben?

– Húha. Egyet tudok mondani. Amikor hazafele jöttünk, akkor próbáltuk összeállítani, hogy hányan voltunk, hogyan voltunk, Nyíregyházán összeírtam több mint 600 nevet, akikről tudtuk, hogy kinn meghaltak, sőt volt, akit hivatalosan az özvegyet sikerült özvegyi nyugdíjhoz juttatni ezzel, hogy igazoltuk, hogy meghalt odakinn a férje. Akkor volt olyan, hogy volt olyan láger, ahol voltunk 1946–47-ben, kilencvenketten magyarok, abból jöttünk haza heten.

– Többiek mind meghaltak?

– A többiek meghaltak. Az első időben rengetegen haltak meg.

– Mitől haltak meg?

– Részben attól, hogy káposztalevesen meg zabkásán nem mindenki tudott megélni. Alkalmazkodni kellett ahhoz a világhoz. Láttam, amikor mezítelenre vetkőztek, olyan szerencsétlen kövér emberek, akiken a bőr úgy össze volt ráncosodva, hogy szörnyű volt ránézni. A pocakján teljesen ráncos volt a bőr. Ilyen volt. De akik az első időkben hozzá alkalmazkodtak, akklimatizálódtak, azok azért bírták. Összességében, hadd szabadjon azt mondani, mi úgy tudjuk, úgy beszélgettük meg, hogy kb. 30–31 ezren legfeljebb 32 ezren lehettünk hadbíróság által magyarok elítélve. Abból mi hazajöttünk olyan 7600-an.

– Ez döbbenetes.

– Döbbenetes. Azért van a Honvéd téren az a Gulag emlékmű. Ott van egy ilyen emléktábla, 26 ezernél több fogolytársunk, aki kinn maradt.

– Mi a véleménye arról, hogy ez koncepciós dolog volt a szovjetek részéről, hogy ők szánt szándékkal építették fel a lágereket, és úgy teremtettek olyan körülményeket, hogy minél többen elpusztuljanak, vagy pedig ezt a döbbenetes halálozási arányt maguk a körülmények hozták úgy magukkal. Mi a véleménye?

– Erre csak azt tudom mondani, hogy mi magyarok soha, de soha nem fogjuk megérteni az orosz embert.

– Sztálin el akarta ezeket az embereket pusztítani?

– Nem, nem. Őneki munkaerőre volt szüksége. Én csak egyet mondok. Egészen Sztálin haláláig, Sztálin halála után történt a változás, nekünk pihenőnapunk nem volt, napi 9 vagy 10 órát dolgoztunk, ameddig bírtunk. Ha már teljesen nem bírta az ember, – erre nagyon érdekes, mert én ott orvosokkal nem találkoztam a 10 év alatt nem találkoztam szovjet orvossal, felcserek voltak, meg ilyen egészségügyi főnökök, de olyan csalhatatlan megoldásuk volt, mezítelenünk kellett elvonulnunk és belecsíptek a fenekünkbe. Hogyha az ujja benn maradt a fenekünkben, akkor ez mehet dögrovásra, mert ez nem bír dolgozni, addig ameddig az nem volt, addig dolgozni kellett. Amikor nem bírt az ember dolgozni, akkor elvitték egy külön lágerbe. Minden ilyen lágercsoportba volt egy külön láger, aszovini pitánia, különleges ez a láger, ennek a neve volt OP láger, aszovini pitánia, különleges kosztja volt, dupla normát kaptunk, délelőtt kellett aludni, délután kellett aludni, de 6 héten belül újra munkaerővé kellett változni. Ez a munkaerő-tenyészet. Nem emberi dolog, de ez a munkaerő-tenyészet.

– Azt tetszett mondani, hogy Sztálinnak, illetve a szovjet rezsimnek szüksége volt munkaerőre.

– Igen.

– De ilyen körülmények között, ilyen élelmezéssel, ennek a munkának a hatékonysága igencsak alacsony színvonalú lehetett.

– Azért a százalékok megvoltak. Én azt már említettem, hogy azért a 100%-ig is szélhámosságok voltak, meg a Sztahanovista 400%-os napi munka az is szélhámosság. De a százalékok voltak, és azt meg kellett csinálni, ahogyan csak bírtuk. Nem volt szünnap, ez volt a legkeservesebb. Sztálin halál után 8 órára csökkent a munkaidőnk és havonként 4 pihenőnapot kaptunk. De ez Sztálin halála után, 1953 augusztusától volt. Ezt nehéz megérteni nekünk, de ez pontosan így volt mindenütt. Csak egyet tudok mondani, együtt voltam egy huszonhat esztendeje lágerben élő szovjet emberrel. Akit ha ostorral kergettek volna ki, akkor sem ment volna ki. Azt mondja, én huszonhat esztendeje megszoktam, hogy itt megvan a fedél fölöttem, megvan a betevő falatom, megvan a ruhám, dolgozni meg úgyse igen tudok, hát nekem itt jobb a helyzetem, mintha kinn lennék a kolhozban, ahol minden nap a munkára vernek. Nem volt hajlandó hazamenni.

– De miért nem kellett neki dolgozni?

– Mert gyenge volt. Huszonhat esztendeje, aki kibírta ezt, az olyan gyenge volt, az már nem tudott dolgozni. Ilyen belső munkára esetleg. Viszont pontosan ennél, hadd szabadjon valamit mondani, amikor valahonnét tudott szerezni teát, grúz teát, akkor egy 3 dekás grúz teát addig főzött forró vízben, ami az szinte keserű lett, azt itta, s attól be lehetett csípni. Még énekelni is tudott. Fogalmam sem volt azelőtt, hogy teától is be lehet rúgni. Azok már nem is voltak egészen emberek. A Szovjetunióban erre nagyon könnyen rá lehetett szokni, hogy igen, egy ilyen munkaerő vagyok. Éhen halni nem lehetett. Káposztaleves, zabkásától meg 400 gramm kenyértől éhen halni nem lehetett. Csak én például sosem voltam olyan erős, hogy tudtam volna fűrészelés, fejszével dolgozni az erdőben, mert ilyen erdőirtás volt. Nekem mindig belülről, hol szabó voltam, tehát a varrodában dolgoztam, meg ilyen belső munkákon voltam. Fizikailag nem voltam olyan erős. Csak egy adatot hadd mondjak. Egy igazgatójával ültem együtt a moszkvai statisztikai hivatal (több igazgatója volt, ez az egyik igazgató) nagyúr volt, az azt mondta 52-ben, hogy ő tudomásuk szerint, tehát a moszkvai statisztikai hivatal tudomása szerint, akkor a Szovjetunió területén több mint három és fél millió politikai rab volt. Ilyen gulagos politikai rab volt, mégpedig 16 ezer táborban. Ezt így mondta.

– Szolzsenyicin 40 ezer Gulágról írt.

– Igen, lehet. Én Szolzsenyicinnek a könyvét láttam oroszul is meg németül is, rengeteg adatot tud, hogy honnét szerezte ezt a rengeteg adatot, fogalmam sincs. Én is csak azért mondom, mert én ezt így hallottam attól az igazgatótól. Hogy aztán mi volt ebből az igaz? Nézze, 16 ezer láger is roppant nagy, az is nagyon sok. Azt hogy 40 ezer nem tudom, de honnét szedte a Szolzsenyicin? Én egy icike-picikét a Szolzsenyicint megkérdőjelezem. Mert nem vagyok hajlandó egészen egyenlőségjelet tenni közte, mert ő azért kommunista volt. Ő a vörös hadseregnek a századosa volt. A vörös hadsereg századosa csak kommunista lehetett. Ő nem volt sztálinista. És az Iván Gyeniszovics egy napja, abban pedig benne van, az hogy ő kommunista volt, csak ő a sztálini személyi kultuszt nem bírta. Az ellen ő mindenképpen ellene volt, és ezért került oda. Ő is a Gulagon volt ugyanolyan helyen, én nem találkoztam vele, de van olyan fogolytársam, aki találkozott vele.

– A Rózsás.

– A Rózsás például. Én nem. Azon a részen, ahol én voltam, azon a részen ő nem volt. De ezek egyformák voltak mindenütt, persze aszerint, hogy milyen fizikai állapotban voltak. Azt említettem, hogy négy kategória volt. Első kategória az Magadámban az aranymosás, vagy Narénszkban a kénbányák, ezek voltak a legerősebbek. A második kategória a szénbánya. A harmadik kategória az erdőirtás, a negyedik kategória az pedig ilyen ilyeneket tudok csak mondani. Szénbányában is kétféle volt, a fölszíni szénfejtés az északi Jeges-tengernél volt, a mély szénbánya az a karagandai az volt az egyik ilyen legveszedelmesebb. A ruhagyárban az én élményem, ami könyvekben nincsen meg, de ezt én nagyon ajánlom, hogy szerezze meg, mert ebben vannak az adatok, és ezek azért hivatalosan elismert adatok. Itt a Schmidt Máriának vannak kutatásai, ezek egyetemi tanároknak a dolgai. Magyarok az orosz büntető törvénykönyv 58. paragrafus és kényszermunka árnyékában.

El szeretném mondani, hogy ez a Lev Szergejevics Lebegyev volt annak a brigádnak a vezetője, amiben én is voltam ebben a ruhagyárban. Úgynevezett laboratóriumban volt, ahol a szabásmintákat készítettük. Én előtte festőként dolgoztam, és azért keveredtem ide. Én rajzoltam a szabásmintákat egy anyagra fehér krétával, a ruhagyárba úgy mentek a kiszabott darabok, hogy annak volt mindig kartonlapja, s azokat a kartonlapokat kellett nekem körberajzolni, és az én rajzomat vitték át a szabászatra. Ott úgy csinálták, hogy az asztalon leterítettek 25-30 réteg ruhát, a tetejére tették a rajzot, és akkor villanyfűrésszel szétfűrészelték. Ezek az egyes darabok mentek aztán a gyárnak a szalagjára. Mi 2500 garnitúrát dobtunk ki naponként. Az egy óriási gyár volt. Két szalagon ment a munka, éjszaka is és nappal is. Rengeteg vatta kellett hozzá, rengeteget kellett elszállítani, úgyhogy naponként jött és naponként ment a termelés. Én ott rajzoltam. Aztán akkor, amikor női láger lett, harmincnégyen maradtunk ott férfiak, a laboratóriumnak a munkásai, tehát a Lev Szergejevicsnek a brigádja, és a műszaki brigád, aki a gépeket tudta kezelni és javítani, karbantartani. Többi munkát a nők végezték. A szabászaton is nők voltak. A szabászat női brigádjának a női brigadérosával volt ez a Lev Szergejevics Lebegyev kapcsolatban, mert annak vitte át a rajzokat. Ezeket a szabásminta rajzokat ő vitte át, s adta át a szabászat brigadérosának. Innen ismertem meg a szabászat brigadérosnőjét. Erről hadd mondjak valamit, mert ez nagyon érdekes. Az egy olyan 30 év körüli hölgy volt, moszkvai származású, az édesanyja valamilyen kalapgyárban dolgozott Moszkvában, de az édesanyja nagyon komolyan régi vágású ortodox hívő volt. Ezt a lányát is megtanította a Bibliának bizonyos részeire, és nagyon keményen nevelte a leányát. A leánya Komszomol volt annak idején, iskolás volt még a 12. osztályba járt, amikor a háború kitört. De hazafias lelkesedésből jelentkezett megszesztrának, tehát ilyen betegápolónak az egészségügyi alakulathoz, végig csinálta a hatesztendős háborút. Katonai beosztásban, mint megszesztra. Utána, mikor hazaérkezett, akkor ez egy érdekes figura volt a szovjeteknél, hogy számon kérték mindazoktól, akik akárcsak egy órára német fogságba kerültek, hogy ott mit csináltak. Ez a leányka egy hétig volt németek fogságában, aztán kiszabadították. Na és hogy ő mit csinált az alatt a hét alatt, – alighanem semmit se – de egy hadnagynak a kihallgatásakor, az a hadnagy közölte vele, hogy ő bármely pillanatban szabadlábra helyezkedik, de tíz esztendőt is kaphat, akkor, ahogyan ővele viselkedik, ő 10 esztendőt kapott. Ez egy fölkínálás volt. Ez nem félreérthető. Ő tíz esztendőt kapott. Ezt a 10 esztendejét csinálta, kicsit iparkodott, ő lett a brigadérosa ennek a szabászatnak. De – ezt ő maga mesélte el –, hogy – mert azért valamit tudtak beszélni a Lev Szergejeviccsel én sose beszéltem vele, de azért tudott rólam is – az édesanyja aggódott, hogyha ő most brigadéros ennek bizonyára ára lehet, és akkor az ő lánya eladta magát, vagy valami. Akkor az volt a kérése ennek a fiatal hölgynek, 30 év körüli, hogy vigyék a központi kórházba, kórház lágerbe és vizsgálják meg, és küldjék a bizonylatot, hogy ő érintetlen, az édesanyjának. Ehhez én csak annyit tudok mondani, nem tudom, hogy 6 esztendős láger vagy tábori élet után a német hadseregben merte volna-e ezt valaki kérni utána. Nem szabad egyszerűen, anblokk elítélni a szovjeteket, ott is vannak egész hősök, és én személy szerint nagyon hálás vagyok ennek a 30 esztendős szovjet hölgynek, mert pontosan a Lev Szergejevics kérésére ő nekem leírta oroszul a tízparancsolatot, a miatyánkot, a Korinthusi levél 13. fejezetéből az úgynevezett szeretet himnuszát, mert ezt az édesanyja neki megtanította kívülről. A Szovjetunióban nem volt Bibliakiadás. Aki vallásos akart lenni, ott megtanulták kívülről azokat a részleteket, és az édesanyja is sokat tudott kívülről, ezt ő is tudta, nekem ez roppant sokat jelentett, hogy oroszul megvolt nekem, leírta. Ilyen lehetőségek persze voltak, ez mind titokban ment. Hozzá kell tenni azt, hogy a Lev Szergejevicsnek az ezzel a hölgyikével való levelezését – az egy szerelmes levelezés volt – azokat azt közösen szövegeztük meg mindig. Nem volt az bántó, csak – Istenem – érthető, hogy ez a Lev Szergejevics egy értelmes hölggyel együtt társalogtak, nagyon szeretett néha-néha egy-egy levelet oda becsempészni és azt közösen megszövegeztük, hogy abba semmi olyan merész dolog nem volt. Csak mondjuk az ő hozzáállása a dologhoz kicsit emberibb volt, még ott a lágernek az embertelen légkörében is. Ennyit tudtam mondani.

Amit aztán a női lágerrel kapcsolatban szeretnék elmesélni, az, hogy november végén indult ez a női rabokkal a gyárnak a munkája, és december elején december 10-én, amikor visszajövök a gyári zónából a lakózónába, akkor ott – mert mi el voltunk kerítve, nekünk volt egy barakkunk, el voltunk kerítve a női raboktól teljesen, palánk volt ott – a mi barakkunknak a kapujában egy számomra ismeretlen valaki, amikor megtudta, hogy én magyar vagyok, megölelt, és kisült, hogy ő is magyar. Mégpedig a nevét is megmondhatom, meghalt már szegénykém, Dr. Fatán János volt, a Budapesti Orvostudományi Egyetemen tanult, orvosi diplomája volt. Mondtam azt, hogy nem láttam szovjet orvost, ott felcserek voltak, de ezt megbecsülték, hogy orvosi diplomája volt és azért küldték oda a lágerbe, hogy megvizsgálja a női raboknak a szemét, hogy lehet-e gomblyukvarrógépre állítani, vagy gombvarrógépre. Voltak kényesebb gépek, amikre jó szem kellett. Neki szemvizsgálatot kellett tartania. Volt egy picike kis doboz, amiben volt talán húsz szemre ilyen lencse, azzal ő vizsgálta a nőket. Ezért helyezték oda. Ő általában 6–8 napig volt egy-egy lágerben, a mi lágerünkben ottfelejtették, december elejétől április 30-ig. Ami egy óriási nagy ajándék volt, mert először is, ez a jóember akkor, amikor énvelem találkozott, akkor lelkileg nagyon mélyponton volt. Akkor tudta meg, hogy az a felesége, aki miatt ő maradt Szovjetunióban, mert ő akkor, amikor Kárpátalja Magyarországhoz tartozott, akkor őt oda kiküldték Munkácsra tiszti főorvosnak. Ő méltóságos úr volt tulajdonképpen. Tiszti főorvosa volt annak az egész tartománynak. Akkor ő ott beleszeretett egy kárpátaljai hölgybe, és elvette feleségül. Saját bevallása szerint a tízparancsolat minden parancsolatát megszegte a felesége kedvéért.

Lelkileg nagyon megviselte őt, hogy akkor tudta meg, a feleségétől kapott rendszeresen csomagot Kárpátaljáról, de akkor tudta meg, hogy a felesége elvált tőle, amint egy politikai fogolytól meg lehetett csinálni a Szovjetunióban anélkül, hogy a fogoly tudott volna róla. Elválasztották tőle, és hozzáment az egyik legjobb barátjához, az egyik sebész főorvoshoz. Ezen ő annyira fölháborodott, hogy igen-igen nehéz állapotban volt. De, hogy Kárpátalján ne legyen neki baja, azért mert a magyar érában tiszti főorvos volt, ő vállalta a kárpátaljai harcos ateista szövetség titkári méltóságát. Ő volt a titkára a harcos ateista szövetségnek. Nem sok vizet zavart benne, csak úgy érdekes volt. Egész éjszaka beszélgettünk, a munkácsi harcos ateista szövetség titkára, meg egy katolikus pap. Ez eléggé érdekes volt. Ő akkor elmesélte az egész életét. Akkor nagyon iparkodtunk, hogyan lehetne rendbe hozni lelkileg, olyannyira, hogy – ez volt december elején – én karácsonyra, karácsonyi ajándékképp feloldoztam, és megáldoztattam, mert akkor én már éjszaka tudtam misézni. Ő volt az, aki minden áldott nap átment a női táborba a betegbarakkba, mert ott rendelt, ott vizsgálta meg a nőket. Ő úgy jött oda, hogy 6–8 napig lesz ott, de aztán a kutya se törődött vele. A parancsnokság persze nem jelentkezett, hogy vigyék el, mert örültek annak, hogy van itt egy ténylegesen orvosi diplomával rendelkező ember, akit aztán kihívtak a fegyőröknek a családjaihoz, és ő ténylegesen orvosi munkát végzett, ahogyan bírta. Minden áldott nap átment a női lágerbe, mert ott volt egy betegbarakk. Nálunk nem volt semmi sem. Akkor megpróbáltam az ő segítségével megszervezni azt, hogy hogyan tudom én a női rabokat áldoztatni. A helyzet az volt, hogy így volt a női zóna, itt oldalt volt a mi barakkunk elkerítve teljesen, és itt volt a kapu, ott volt egy korridor, és ott volt a ruhagyár. A ruhagyárból mikor mi bejöttünk a korridoron, a kaputól lehetett látni a női lágerben egy fát. Ott is ott voltak aztán a barakkok. Abba állapodtunk meg, aki el akarja végezni a szent gyónását, és másnap áldozni akar, a női rabok közül, álljanak ott a fa mellett, mert bennünket, férfiakat hoztak a gyárból legutoljára, a mi brigádunkat, a műszakiakat meg a laboratóriumba lévőket, mi jöttünk legutoljára. Akkor már a nők ott voltak és ahányan ott álltak a fa mellett, azt én bemértem, és az volt a megállapodás, hogy én leveszem a sapkámat, megsimogatom a hajamat, ez volt a jel, akkor én bemértem, hogy hányan vannak ott, akik a szent gyónásukat el akarják végezni. Ezt észrevették és nehezményezték, hogy olyan mínusz 10 fokos hidegben én ne emelgessem a sapkámat, de mást aztán nem tudtak. Akkor a férfiak mind mentek az ebédlőbe, és vacsoráztak. Én odamentem a palánknak a másik oldalára, itt voltak a nők, én a másik oldalán. A másik oldalán én hangosan elmondtam a feloldozásnak a szavait latinul, persze, és akkor én az éjszakai szent misémbe, annyi picinyke kis ostyát készítettem, mégpedig úgy, ahogyan a pororvosságokat papírba szokták tenni, az a Szovjetunióban még divatos volt akkor. Egy ilyen kis gyógyszeres papírba bele tettem a kis ostyákat, és az én Jánoskám vitte át a női láger betegbarakkjába. Annak egy kárpátaljai bazilita nővér volt az ápolónője, az áldoztatta meg a női rabokat. Ez egy olyan szervezet volt, amit nem egyik napról a másikra sikerült megoldani, hanem egy bizonyos idő kellett, de ezt nagyszerűen megcsinálta a János. Úgyhogy azt kell mondani, óriási kincset jelentett a női raboknak. Mert azok között aztán igazán nem volt senki sem, ha vallásosak se, voltak lengyelek, akik ténylegesen katolikusak voltak, ukránok, akik szintén katolikusok voltak, de még álmodni sem mertek abban, hogy ők a szent gyónásukat, szent áldozásukat el tudják végezni. Ez egy óriási valami volt. Az, hogy ez áprilisig ment, az egy kifejezett ajándéka volt a Jóistennek. Április 30-án aztán ez befejeződött. És utána ilyesmi nem volt.

Megint csak az Úristennek volt egy csodálatos ötlete, május közepén, talán 14-én, 15-én, tehát két hétre rá, hogy a János doktor elment, tízegynéhányan jöttek 6000 kilométerről, szállítmányba, mert ott is volt ugyancsak női rabokkal egy ugyanolyan katonai ruhagyár – vattanadrág, vattakabát, vattaköpeny –, mint a mienk volt. De a mi anyaggazdálkodásunk jobb volt, mint az övéké. Ott a laboratóriumban is női rabok dolgoztak, úgyhogy az ottani laboratórium ottani dolgozóit áthozták hozzánk tapasztalatcserére, hogy mi hogyan csináljuk. Tudniillik ezeknél a szabásmintáknál az volt a helyzet, hogy a szovjet ruhagyárak ahány ruhagyár volt, annyiféleképpen csinálták ezeket a szöveteket, volt 140 cm széles, volt 141 cm széles, volt 143 cm széles anyag, ezek szerint kellett, mert ha szélesebb volt az anyag, akkor kisebb területre kellet, mert négyzetcentiméterre volt az anyaggazdálkodás. Az anyaggazdálkodás a mi kezünkben volt, úgyhogy ide bennünket a laboratóriumba – mert én, amikor a női rabok volt, akkor a rajzolóból átkerültem tervezőmérnöknek, és akkor én terveztem a szabásmintákat. Odahoztak tízegynéhány női rabot, és persze katona jött velük, és megnézték, hogyan csinálnak. Nekem volt egy 17 méteres asztalom, és én azon rakosgattam ezeket a darabokat, hogy minél kisebb területen tudjuk, minél kevesebb levágott rész legyen abból az anyagból. Amikor én megkaptam azt a két hölgyet, aki ott az ő lágerükben ugyanezt csinálta, az egyik húszegynéhány esztendős belorusz hölgyike volt, megkérdeztem, hogy ismeri-e a Máriát a betegbarakkban, azt mondja, ismeri. Elvinne-e egy levelet tőlem? Hát világos hogy elvinne, egy rab a másiknak mindent megcsinál. De hogyha elveszik, akkor megeszi. Világos hogy megeszi a levelet. Akkor nem tudnak vele mit csinálni. Ez gyakorlat volt. Én abban megírtam a nővérnek, hogy most én ezekkel át tudok küldeni újra szent ostyát, szervezze ott meg az esti gyóntatást és az áldoztatást. Másnap jön ez a kis hölgyike, aki nem volt megkeresztelve, belorusz volt, azt mondja: tudom ám hogy mit vittem, azt hitte egy szerelmes levelet vitt, egy férfi meg egy nő között csak szerelmes levél lehetett, de akkor megtudta, hogy nem az volt, hanem – én az első alkalommal nem küldtem oltári szentséget, a második alkalommal már küldtem, megvolt állapodva, hogy a hölgy, ha a katona megtalálja, akkor abban a pillanatban megeszi. Nincs vita. Nagyon szépen csinálta, több mint 14 napig ott voltak, és azalatt a 14 nap alatt megint lehetett nekem küldeni szent áldozást a női raboknak. Ez valami óriási volt.

Még azt kell elmondanom, ennek a dátumát is tudom, hogy ez mondjuk május hónapban volt, utána megint nem lehetett, augusztus 11-én én még nem tudtam, de a női lágernek a raktáros nője megkapta a listát, hogy azt a tíz férfi rabot, aki másnap reggel szállítmányba megy, annak a papírjait vegye elő. Mi kaptunk szalmazsákot, pokrócot, törülközőt, legutóbb már kanalt is kaptunk, ezt nekünk le kellett adnunk. Erre volt egy papíros, és ezeket a papírosokat keresse ki. Ő már megkapta ezt délután. Én akkor a lágerben voltam. Én még nem tudtam, de ő már tudta, a raktáros nő. Mikor este bejöttem, akkor én is megtudtam, hogy félórán belül az összes cuccot át kell adni, mégpedig átmenni a mi kapunkon a női lágerbe, ott egy asztalt tettek és a raktáros átvette a mi holminkat, tíz emberről. Jó, én is összeszedtem a holmijaimat, és ott álltam, – hozzá kell tenni azt, hogy egy sztarsina volt akkor ott a fegyőröknek a vezetője, és ezt a műveletet ő ellenőrizte. Én ezzel a sztarsinával – egy olyan, nem zászlós, tiszthelyettes szerűség volt –, ezzel eléggé jóban voltam, mert ő ilyen amatőr festő volt. Szeretett festegetni, egy-két képét nekem mutogatta, elképesztő volt, mert fogalma sem volt a távlatról. Ha az ember egy tájképet csinált, azok akkor az utak úgy összemennek, azt nem lehet így festeni. Én aztán mondtam neki egy-két apróságot, nálam is volt a régi festék, azt odaadtam neki, úgyhogy én jóban voltam ezzel a fegyőrrel. Ő volt ott akkor, amikor én viszem a kis holmijaimat, tized magammal, akkor ez a raktáros nő odaszól hozzám, hogy ott a fa mellett azok mind gyónni akarnak. Ott voltak vagy tizenöten. Hú, mondok. Odamegyek ehhez a sztasinához, – hogyan mondjam – nem szabad elítélni, ez egy füllentés volt, de én teológiailag eléggé képzett vagyok ahhoz, hogy én tudok füllenteni bűn nélkül is, azt mondom ennek, hogy nézze, ott vannak a honfitársaim, szeretnék tőlük elbúcsúzni, engedje meg. Erre azt mondja, hogy ő ezt nem engedheti meg, és elfordult, és elment. Na, mondom, értem én a választ. Abba a pillanatban hogy odamentem a csoport kinyílott, bezárult, senki sem látta, hogy ott vagyok, én nyugodtan mertem mondani, hogy ezek a honfitársaim, mert a mennyországban a honfitársaim. Azért mondtam, hogy engedjen oda. Ott viszont mondtam, hogy nem tudok mindenkinek feloldozást adni, közösen megadom a feloldozást. Közben onnan vissza kellett jönnöm, a többiek adták le a holmijukat. Az én holmimat már másodszor rakták össze, hajtogatták össze, mert még mindig ott voltam, akkor aztán visszajöttem, erre a raktáros nő – aki kisült, hogy lengyel – ő is azt mondta, hogy ő is szeretné elvégezni a szent gyónását, ott még egy feloldozást adtam. Leadtuk a holmit, de én nem tudtam semmit se mondani, hogy mi lesz a továbbiakban. Itt van, ez egy roppant érdekes dolog. A rabok, az egy külön szakszervezetek. Ott beszéd nélkül értjük egymást. Ők is tudták, hogy én valamit csinálok, én is tudtam, hogy ők valamit csinálnak, de fogalmunk sem volt, hogy mi lesz. Én az éjszaka miséztem, és amennyi kis ostyát be tudtam csomagolni egy ilyen kis papírosba, amit még a doktortól sikerült megszereznem, ilyen gyógyszeres papíros, azt bele tettem, és gondoltam valamiképpen ezt el kell oda küldeni a női lágerbe, de hogyan erre fogalmam sem volt. Hat órakor volt az ébresztő mindig, bennünket ötkor ébresztettek, mert szállítmányra vittek, ezt mindig úgy volt, hogy volt egy külső kapu, meg egy belső kapu. A belső kapu és a külső kapu között volt a senki földje, persze ráccsal elkerítve, mert belül a kék parolis katonák voltak az őreink, kívül a piros parolis katonák voltak. A kék parolisoknak át kellett bennünket adni a piros parolisoknak. Bennünket bevezényeltek ebbe a senki földjébe, és akkor látom ám, hogy a betegbarakknak a nővére, meg a sebészetnek a brigadéros hölgyikéje mennek, öt órakor az őrséghez, és valamit azokkal trafikálnak. Azok aztán valamit ráztak, legyintettek, és közelednek hozzám. Ott én el voltam kerítve. A következő történt: éjszaka amilyen kis rongyot sikerült kimosniuk vagy micsoda, megmonogramozták OP-nek, (Oloffson Placid a nevem) OP-monogrammal, zsebkendőt csináltak nekem emlékbe. Még meg tudnám mutatni azt is, itt van. Ezt mondták, hogy ők ezt nekem emlékül csinálták, hadd adják át, megrázták, hogy nincs benne atombomba, és nekem átadták. S ahogyan a rácson átadták, én át tudtam adni az oltári szentséget. Ezek olyan csodálatos dolgok, amik adott pillanatban valami óriási ajándékot jelentettek nekünk, hogy az Úristen velünk van, még abban a nyomorúságban is. Ezek az apró picike dolgok tartottak bennünket életben.

Engem akkor azzal vigasztaltak 53-ban, Sztálin halála után, nagy csoport jött haza, közel háromezren voltak, akik hazajöhettek. Abból a lágerből hatvannégyen jöttek haza. Negyvenhatan ott maradtunk. Én is ott maradtam, én csak 55-ben jöttem haza. Bevallom férfiasan, ez nem volt túlságosan jó érzés, hogy most ezek hazamehetnek, nekünk úgy látszik becsukódott a kapu, itt most már tovább nem lesz semmi sem. Akkor egy ukrán, egy fiatal ukrán brigádtársam, akivel én nagyon-nagyon sokat beszélgettem, nem volt megkeresztelve, fiatal diákgyerek volt, de úgy el volt keseredve, nagyon sokat kellett támogatni, tehetséges kis teremtés volt. Az próbált engem vigasztalni, mikor látta azt, hogy egy kicsit elszontyolodtam azért, hogy én itt maradtam. Azt mondja miért, ha a 10 esztendőt leülöm, akkor esetleg kivisznek Szibériába, ott is emberek vannak, Magyarországon is emberekkel lettem volna, lelkipásztorkodni, ott is emberek vannak, ott is lelkipásztorkodhatok. Ez őneki egy nagy vigasztalás volt. Én nekem nem volt olyan nagy vigasztalásom. De erről hivatalosan nem volt szó. Ezt csak a szovjetek gondolták így, hogyha sikerül ezt a büntetést letölteni, akkor majd valahova küldik őket. A Szovjetunióban nagyon sokszor előfordult, hogy a feleség itt dolgozott, a férj meg tízezer kilométerrel odébb dolgozott. Ezzel ott a Szovjetunióban nem törődtek. Ez se írásban nem volt, sem hivatalosan nem mondták, hogy mi utána csak oda mehetünk. De nem is igen törődött senki sem. Először is, mi a legelején nem tudtuk elképzelni, hogy a tíz évet vagy a huszonöt évet letöltjük, pláne a huszonöt évet. Huszonöt éves büntetés Magyarországon nem volt. Magyarországon az életfogytiglan is tizenkét évet jelentett abban az időben. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni az milyen, mi lesz. De ezt így nem mondták. A szovjet állampolgárok azok ezt határozottan így tudták, hogy utána úgyis elküldik valahova messzire.

– Ezekben a lágerekben a férfiak és a nők tudtak egymással érintkezni?

– A legelején elég vegyes volt a helyzet, mert a fürdőkben meg a kórházban ott női rabok is voltak, a férfilágerekben, de ez csak a legelső évben volt. Utána teljesen szétválasztották, teljesen külön voltak a női lágerek, teljesen külön voltak férfilágerek. Mi például abszolút nem érintkeztünk. Mi el voltunk zárva egy külön barakkba. Egy érintkezést azt hadd szabadjon mondani. Lévén, hogy a fölső ruhaanyagnak az anyaggazdálkodása az én kezemben volt, és az előnyös volt az ő véleményük szerint. Én kaptam 1953-ban jutalmul egy lehetőséget, hogy a női barakkban egy filmet mutattak be, és két katona engem átvitt a női lágerbe, az első sorba ültettek le, de én nem tudtam beszélni a nőkkel, arról szó sem volt.

– A lágerekben filmvetítés is volt?

– Néha-néha, ez a vége fele volt. Ez május elsején volt, a nők kapták ezt ajándékba, a filmnek a címe volt, hogy Vengerszkije v melod. Magyar melódiák. Ez egy ukrán feliratos film volt, magyarul szólt, én magyarul értettem. Én nem olvastam az ukrán föliratot. Ez volt az a film, amit az ötvenes években úgy készítettek Magyarországon, hogy abba minden valamirevaló színész benne volt. Ez volt a Déryné-film. Azóta tudtam meg, hogy Déryné, persze ezt nem lehetett ilyen orosz címet adni, azért lett Vengerszkije v Melodi, magyar melódiák. Ott a Gyurkovics Mária énekelt, a tolnai Klári játszotta a Dérynét, de benne volt a Somlay Artúr, az Uray Tivadar, a Gábor Miklós, a Latabárok, szóval mindenki az égvilágán. Ez nekem egy óriási valami volt, hogy magyar filmet láttam, tapsolni tudtam volna örömömben. Ezekkel a filmekkel úgy volt, hogy a katonáknak hoztak időnként filmet. Hogyha a táborparancsnoknak olyan kedve volt, akkor esetleg a lágerben is megmutatták egy este. Így volt az május elsején, ezzel ünnepelt a női láger, és engem oda bevittek.

Nekünk, férfi lágerben roppant érdekes, nem ebben, hanem egy másik lágerben volt, egy mérnök, aki a berlini Ufa városban volt mérnök. Ismerte ezeket a filmvetítő gépeket, egyáltalán a film vonalán mindent ismert. Az egész környékről odahozták az elromlott vetítőket, ezek nagy pörgetős micsodák voltak abban az időben, nagy szalagok. Odahozták ezeket az elromlott szerkentyűket. Az ott megjavította, de azt mondta, ő ezt csak úgy tudja megjavítani, ha ki tudja próbálni. Hozzanak be neki egy filmet, egy tekercset, akkor tudja ő ezt megjavítani. Így mi ott ennek a kedvéért nem egyszer láttunk, nekem két film-élményem volt. Az egyik az egy csodálatos film, egy indus film volt, branyagi, kalandorok vagy micsoda, indus film volt, Radzs Kapur volt a rendezője, Hollywood-i film volt persze, egy óriási film, Magyarországon is játszották, de én itt nem láttam, ezt ott láttam kinn. Aztán még egy filmet láttam, a Kaméliás hölgyet a Gréta Garboval. De ezt csak úgy kaptuk, hogy ez a mérnök az kérte, adjanak neki valami tekercset, hogy ő azon tudja a vetítőgépet megjavítani. Ilyen apróságok azért voltak. Rendszeresen mi filmeket nem láttunk. Egyszer a táborparancsnoknak volt jó kedve, hogy egy kint lejátszott film, de az is aranyos volt, volt az egyik lágerben, ahol én festőként dolgoztam, a pékségnek a vezetője, vagy a raktárnak a vezetője, volt egy érdekes teremtés, irtózatosan gyűlölt bennünket, magyarokat. A jobb kezét hagyta itt a Gellért téren. Háború, miért jött ide, gondoltam magamban, de ő sem jószántából jött. Ő volt az egész tartománynak a legjobb vadásza, balkézzel vadászott. Valami csudálatos teremtés volt. Volt neki egy tizenhat esztendős kislánya, azt ő imádta. Egy nyári felhőszakadás viharban a kislány ott ült a rádió, vezetés rádió volt, bevágott a villám és a kislány meghalt. Teljesen kétségbe volt esve. Nekem hozta az ő személyigazolványi képét, hogy én arról fessek neki egy képet, tudta, hogy magyar vagyok, engem azért nem gyűlölt olyan nagyon, sőt megcsinálta azt a finomságot, amit nyugodtan merek mondani: amikor éjszaka készítettem a képet, nagyon szép képet csináltam abból a borzasztó kis fényképből, ő pedig akkor ügyeletes volt éjszaka, nem jött be oda a szobába, hanem kilehelte az ablakon a jégvirágokat, és ott a hidegből nézte, hogy én hogyan dolgozom. Volt benne azért érdekes ilyen finomság is. Pedig borzasztó mód gyűlölt. A szellemi nívóját hadd mondjam. Egyszer mi láttuk, hogy a villanyfejlesztő dolgozik a zónán kívül. Másnap, amikor megnézte a képemet, megkérdeztem, hogy mi volt odakinn tegnap a katonáknak? Hát azt mondja, valami zenész, valami muzsikusról, valami Mazáról szólt a film. Ez az a híres Mozart-film volt. Az őneki egy Mazar volt. Ilyen is volt. A katonáknak többször, mondom, akkor, amikor villany nem volt, nem lehetett, de hoztak mindig gépkocsin ilyen generátort, azzal aztán próbáltak ügyködni. A szovjet ember sokkal közelebb van a természethez, mint mi budapestiek. És ők az egyszerű dolgokból olyan csodálatosat tudnak csinálni. Például a lágerekben ezek a villanyfejlesztők ezek ilyen kiszuperált sztalinesz traktorok voltak. Azt állították be. És annak dolgozni kellett. Szuszogni kellett és villanyt fejlesztett. A villany kellett az őrtornyok reflektorainak, és a barakkoknak.

Három injekciós tűvel ezerkétszáz ember. Befertőzött. Akkora daganat lett a hátamon,

– Hogy volt ez pontosan, nem értem?

– Malária ellen, így mondták, malária ellen beoltottak. Hátba kaptuk az oltást. Injekciós tű volt összesen három. Azzal oltottak ezerkétszáz embert.

– Nem fertőtlenítették az injekciós tűket?

– Arra nem volt idő. A jó ég tudja, hogy hogyan volt. Mindenestre én befertőztem, más is befertőzött. Nekem a hátamon egy jó nagy alma nagyságú daganat keletkezett, ilyen kelés-szerűség, amire azt mondták, hogy fel kell vágni. Fájdalomcsillapító nem volt, az egyik fegyőrnek a leánya ápolónőnek készült, azt mondták, hogy az vágja föl. Nekem oda kellett menni, az jött és próbálta. Nem volt annyi ereje, hogy fel tudja vágni. Az a kelés eléggé kemény valami volt. Irtóztatóra fájt, de nem lehetett mit csinálni. Ő ott próbálta, próbálta, de nem sikerült. Akkor az egészségügyi főnök odahívott egy grúz felcsert, az sokkal talpraesettebb volt, az aztán felvágta, kieresztette a gennyet belőle, az aztán ügyesen csinálta, hát Istenem idő volt, egy pár nap múlva rendbe jöttem. Ilyesmi volt.

Volt az egyik lágerben, hogy rádióládákat kellett csiszolnunk, smirgliznünk, mert akkor még műanyag rádiódobozok nem voltak. Hanem kilencszeres furnérból csinálták, istentelen nehezek voltak ezek a nagy rádiószekrények, hogy egy bikát lehetett volna agyoncsapni vele. Azt az asztalosok összeragasztották, és reggel mi mentünk, – én abba a brigádba voltam, amelyik ezeknek a ragasztásnak a különböző gyatraságait úgy kellett lecsiszolnunk, hogy azt lakkozni lehessen. Ez egy komoly munka volt. Budafoki smirglipapírost kaptunk. Budafokit. Kicsi a világ. Biztos ilyen zsákmány volt. De azt el tudtuk olvasni, budafoki smirglipapír és csináltuk, csináltuk. S én bevallom őszintén, sose tudtam megcsinálni a három ládának a készítése volt a 100%, sose tudtam a 100%-ot megcsinálni. S hogyha 100%-ot nem kaptunk, akkor vacsorát nem kaptunk. Ezek nehéz dolgok voltak. Én ott kezdtem a festőidőmet, mert kínomból, ukránoknak a csomagjából, pici kis papírosok voltak, vagy levelük, ha tudtam valahol egy kis ceruzát teremteni, akkor csináltam. Lerajzoltam ott valamelyiket. Két füle volt meg egy orra volt, foto kartocski, foto kartocski. Örültek neki. Mivel ők csomagot kaptak, az esti káposztalevest nekem adták. Akkor nem kaptam hivatalosan káposztalevest, de megdolgoztam. Az ember az életéért sok mindent próbál, megcsináltam és ebből lett az a félreértés, hogy festő vagyok. Majdnem egy teljes esztendeig portréfestőként ott ügyködtem. És belejöttem, hát Istenem! Az első 6–8 kép az szörnyűség volt, azután 37 portrét festettem. Végén már egészen tisztességes volt.

A megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága 1946. szeptember 8-án tíz esztendőre ítélt. Ezt a tíz esztendőt először a Konti utcai szovjet börtönben voltam, utána onnan elszállítottak Sopronkőhidára, ott voltam másfél hónapig, aztán 1946. december végén vittek át Lembergbe. Lembergbe volt az elosztó. Onnan január végén vittek tovább Moszkvától 850–870 km-re keletre a kujbisevi tartományba. Ott volt nekik a potymai javaszi lágerkörzetük. Ebbe 36 láger volt, azt mondták, hogy 52 ezren voltunk ott foglyok, ezt mind csak úgy számítgattuk, és ott a 36 láger közül egyikből a másikba, általában egy esztendőnél tovább nem voltunk egy lágerbe sehol sem. Ott a lényeg az volt, hogy erdőkitermelés. A brianszki nyírfaerdőnek a legkeletibb része és azt a lágerek azt termelték ki, ez volt a zöme. De volt bútorgyár is, mert a kitermelt fát szárították és a szárított fából bútorokat készítettek. Volt kórház láger is, ahol a betegek voltak. Volt olyan láger, ahol fölerősítették az embert. Külön láger volt, ahol vattakabátot, vattanadrágot, vattaköpenyt gyártottunk. Ott azért többféle volt, de én máshova nem kerültem. 1955 szeptemberében megtudtam, hogy hazajöhetek, akkor az egyik lágerbe gyűjtöttek bennünket össze magyarokat. Ott volt egy kis gikszer, mert előbb a németeket vitték, bennünket akartak elvinni, de aztán a németek ügyesebbek voltak. Azokat elvitték, akkor nekünk ott kellett maradni, egészen november 12-ig. November 12-én vagoníroztak be ott abba a lágerkörzetbe. Tizenkét napig jöttünk. November végén értünk Csaphoz, a határállomáshoz, akkor átkerültünk Nyíregyházára, Nyíregyházán vett át bennünket a magyar kormánybiztosság, ott nyomozták le, hogy ki hol lakik, hova mehet. Engem Pannonhalmára nem engedtek, nem kaptam lakhatási engedélyt Pannonhalmán.

– Ez már 55-ben volt?

– Ez már 55. november végén. Édesanyám akkor még élt itt Budapesten, ide kaptam lakhatási engedélyt. Ide érkeztem meg 1955. november 25-én este. Ezt elmeséltem, amikor elérkeztem ide és hogyan volt.

– Nem, nem.

– Nem mondtam el? Akkor elmondhatom, hogy Nyíregyházán velünk nagyon elegánsan bántak, amikor eljöttünk a Szovjetunióból már a vonaton tulajdonképpen csak egy főhadnagy vonatparancsnok volt, két tizedes katonával. Nem féltettek bennünket, hogy arról a vonatról megszökünk. Mikor már a vonatot készítették, összeállították a szerelvényt a láger mellett, akkor én – én voltam a bűnös benne – kiadtam a jelszót, nem vagyunk méltók, hogy a hazánk földjére lépjünk, hogyha tele vagyunk gyűlölettel, tele vagyunk bosszúvággyal. Mert nekünk fogalmunk sincs, hogy mi van Magyarországon, de nekünk egy új életet kell elkezdenünk. Itt aztán két részre oszlott a társaság, nem mondom, a nagyobbik rész a velem volt, de a kisebbik rész az bizony azzal jött, hogy de bizony csak legyen még egyszer géppisztoly a kezemben, a csecsemőnek sem könyörülök. A másik tábor vezetője képes volt ilyesmit mondani. Persze amikor már a szerelvényben voltunk, újra barátságban voltunk, semmi ellentét nem volt közöttünk. Egy érdekes esemény történt. Lembergben a vonatparancsnok rossz helyzetben volt, mert neki darabszám szerint kellett leadni az embereket Csapon és az egyik fogolytársunk belázasodott, csúnya magas lázat kapott, nem merte tovább vinni, úgyhogy alá kellett neki írni, hogy ő egyet leadott ott Lembergben. A katonai kórházból kihívatta a sebszállító autót, ott el kellett búcsúznunk ettől a fogolytársunktól, s eggyel kevesebbet tudott csak átadni Csapon. Ez volt a géppisztolyos. Ez egy olyan élmény volt számunkra, hogy igenis nem lehet gyűlölettel, nem lehet bosszúvággyal a hazánk földjére lépni. Amikor átkerültünk a kisebb nyomtávú magyar marhavagonba, kocsiba akkor ott egy kicsit megdöbbentünk, mert lezárták, becsukták, lelakatolták a kocsikat. Mi a Szovjetunióban nem lelakatolt kocsiban jöttünk, ott szabadabbak voltunk, mint a saját hazánkban. Ezen megbotránkoztak a fogolytársaink. De később rájöttünk, hogy azért a rendőrségnek volt igaza. Mert hogyha megtudták volna, hogy most ezerkétszáz ember jön egy szerelvényen a Szovjetunióból, akkor Nyíregyházán minket tömegek vártak volna, a szülők a gyereküket, a feleségek a férjüket, a testvér a testvérét, hogy Szovjetunióból, akik eltüntet a háború után, de így beloptak bennünket a lovassági laktanyába. Kicsikét furcsa volt, két részre osztottak, mert az ebédlőbe nem fértünk mindannyian, ott egy “U” alakú asztal volt, asztalterítővel, tányérral, mindennel, pincérek voltak körben. Egyszerűen azt hittük, hogy ez most a siralomház, innen visznek bennünket kivégezni. Mi tíz esztendeig nem láttunk tányért, nem láttunk fehér kenyeret, nem láttunk villát és kést meg kanalat. Volt egy fél pohár bor, volt egy jonatán alma, szóval akkor azt hittük, hogy ez a siralomház. De nem az volt. Hanem meg kellett tapasztalnunk azt, hogy aránylag egészen udvariasan bántak velünk a magyar hatóságok. Amire később rájöttünk, hogy mi volt a háttere, szentül meg voltak győződve, hogy tíz évig nem lehet valaki kinn a Szovjetunióban, hogy valaki ne feladattal jött volna haza. Azt hitték, hogy mi őket fogjuk ellenőrizni. Hogy mi valamilyen feladattal jövünk, csínján kellett bánni velünk. Rendőri riadó kocsival vittek ki az állomásra, a stafírungunk a következő volt: egy papíros a tüdőszűrőre, egy papiros a vasúti jegy helyett, amit le kellett pecsételtetnünk, egy zsemlét kaptunk kettévágva, benne egy vékony szelet parizer, egy doboz munkás cigarettát, és egy húsz forintos bankót. Ez volt a hozományunk, amivel mi elkezdtük az életet.

Az elkezdés nem volt olyan könnyű, mert mikor elbúcsúztunk a rendőröktől, a riadóautó vezetőjétől, odamentünk a pénztárhoz, hogy lepecsételtessük a vasúti jegyünket, akkor döbbentünk meg, hogy lehet így élni, se géppisztolyos katona, se farkaskutya nincs mellettünk. Pucérnak éreztük magunkat. Mind a tíz esztendőnek a nyoma azért megvolt. Azt mondtuk – hatan jöttünk akkor Pestre – egymásnak, beszéljünk inkább oroszul, nehogy bennünket örökké kérdezzenek, pufajkában voltunk mi, nem tudtuk, hogy akkor Magyarországon ismerik a pufajkát, de besötétedett közben, mert 3 óra tájban indult az a fapados szerelvény. Besötétedett, mire Debrecenbe értünk, azt mondtuk, mégiscsak beszéljünk mi magyarul, itt a sötétben egy büdös nagy pofont lekennek nekünk, de az nem nekünk szólt, hanem valakinek másnak, úgyhogy szépen negyed 11-re a nyugati pályaudvaron megérkeztünk hatan, és én emlékeztem rá, hogy tíz évvel ezelőtt onnan indult a 49-es villamos Kelenföld felé. Nekem Kelenföldre kellett mennem és uram bocsá, ott volt, ahol még a Metró nem épült meg, ott volt a 49-es, a harmadik kocsijának az utolsó peronjára fel mertünk szállni, mind a hatan. Bajban voltunk, mert vonaljegyet kellett vásárolni, és mindenkinek csak a húszforintosa volt. De én voltam annyira gavallér, hogy mind a hatnak kifizettem a jegyét. A baj ott kezdődött, hogy a Rákóczi úton leszállt kettő, az Üllői útnál leszállt egy, a többi leszállt a Gellért téren, egyedül maradtam a villamoson. Inamba szállt a bátorság, hogy – közbe már fél 11, háromnegyed 11 felé került – ha én most becsöngetek az édesanyámhoz, fölcsöngetem az első álmából, hát az ott fog összeesni, mert semmi sem tudott, hogy én hazajövök. Ez egy borzalmas nehéz dolog volt. Ott állt egy fiatalember a peronon, odamentem hozzá, mikor itt voltam már a Bartók Béla úton a Gárdonyi szobornál, odaszóltam neki, hogy ne haragudjon, valami kérésem van, tíz évig voltam a Szovjetunió fogságában és nem merek hazamenni az édesanyámhoz. Arra gondoltam, hogyha ő becsöngetne és mondaná, hogy találkozott a fiával, egészséges, rövidesen hazajön, kicsit átmenetet produkálna. Most jön a Jóistennek a csodálatos ötlete, nyújtja a kezét, hét évet voltam a Szovjetunióban. Ő 53-ból jött haza, pontosan ugyanolyan Gulagos volt, mint én. Tökéletesen megcsinálta a feladatát, átsegítette az édesanyámat a találkozásnak az első pillanatán.

Akkor hogy a továbbiakat mondjam röviden, akkor mikor az első dolgom volt a személyi igazolványnak az elkészítése, akkor is valami érdekesség volt, mert a születési anyakönyvi kivonatot kellett megszerezni, azt megszereztem. De a szovjet papirosomon úgy volt, hogy Dr. Oloffson Placid, a születési anyakönyvemben nem volt az, hogy doktor, és a rendőrségen azt mondták, hogy hozzam el az egyetemről a doktori diplomámat, és akkor úgy fogják beírni a személybe. Azt mondja a főtörzsőrmester, hogy ez nem nemesi előnév, ezért maga megdolgozott, ez magának jár. Ez egy olyan érdekes kis élményem volt. Mikor megvolt a személyi igazolványom, az első utam Pannonhalmára vezetett. Én pannonhalmi vagyok, én nekem a családom ott van, a főapátom dirigál, és ott tudtam meg azt, hogy most azért nem olyan egyszerű. Mert: a rendünknek volt akkor, amikor én kikerültem kb. 320 tagja, és mikor az iskolákat elvették, nekünk 9 gimnáziumunk volt, mikor a 9 gimnáziumot elvették, és amikor 2 megmaradt aztán mégis 1950-ben, akkor limitálták a rendtagoknak a számát 60-ban. Tehát a többinek vagy külföldre mentek, vagy pedig valamilyen más foglalkozást űztek. A főapátom azt mondta, ha én valamiképpen minden protekcióját igénybe véve, Pannonhalmára kerülhetnék, akkor megvan a veszedelme annak, hogy a kétfős szukresztenciát, két novíciust vehettek föl évenként, hogy akkor azt mondják, hogy eggyel többen vannak, csak egy novíciust vehetnek föl, ami nem előnyös a rend számára. Mivel nekem az édesanyám még élt, lakásom megvolt itt Pesten, erre a főapátom azt mondta, hogy álljak meg a saját lábamon. Úgyhogy én az engedelmesség fogadalma alapján, a saját lábamon kellett, hogy megálljak. Most jön az Úristen a csodálatos segítségével. Két nap alatt volt állásom, mégpedig egy villamoson szólított meg valaki, egy telepvezető Pesterzsébetről, hogy hát elmennék-e fűrészgépre. Azt mondták, hogy ilyen ember menjen vagy könyvtárba, vagy fordító irodába 4 órás munkára.

Itt az édesanyámnál lakhattam, három nap alatt állásom volt, mégpedig egy fűrészgépen, ahol hát, sosem dolgoztam fűrészgépen, de azért tisztességesen akartam dolgozni, hogy mindenki lássa, meg tudom tenni azt, amit más megtesz. Az elszedőnőm egy hatgyerekes családanya volt. És a férjét akkor százalékolták le, mert kicsit italos is volt, meg TB-s volt, és neki nagyon szüksége volt a pénzre. Én darabbéres voltam, természetesen ő is az én darabbér teljesítményre kapta a fizetését. Három hónap múlva megállapodtunk abban, hogy jó, majd azért kicsit ráverünk a munkára, akkor már kicsit megismertem annak a fűrészgépnek egy ilyen cirkulár volt, asztalos fűrészgép, és aláírtam a hat hónapos sztahanovista szerződést, ami az volt, hogy napi 200%-ot készítek. Ez egy szélhámosság. Mert a 100% is meg a sztahanovistaság is egy szélhámosság volt. De én aláírtam. Persze annyi eszem volt, hogy a művezetőm akkor végezte a 7. és 8. általános iskoláját és az orosz dolgozatait és a magyar dolgozatait, mert hát magyar tanár is vagyok közben, azt én csináltam, nem munkaidő alatt, hanem idehaza, és az én művezetőm sose kérdezte meg tőlem, hogy mennyi %-ot csináltam, mindig megvolt a 201, 204, 203, 205 %-om. Olyannyira, 1955 decemberében kezdtem a munkát, 56 márciusában vagy mikor írtam alá ezt a sztahanovista szerződést, és 56. november 7-én kaptam volna meg a vörös csillagot, a sztahanovista kitüntetést. De ugye október 23-án bejött a krach. Hat napom hiányzott, nem kaptam meg a vörös csillagot, hanem kaptam egy forradalmi bizottságtól kiemelt órabérre tettek, tehát nem darabbéres voltam, hanem kiemelt órabéres, meg sem merem mondani mennyi volt a kiemelt órabérem, 8 forint 60 fillér, 56-ban. Igen ám, de történtek a változások, és januárban újra darabbéres lettem, újra minden a régi, viszont az elszedőnőm még 6 gyerekes családanya volt, úgyhogy februárban újra aláírtam a sztahanovista szerződést 6 hónapra. Augusztus 1-én kaptam volna meg a vörös csillagot, de július 24-én levágtam az ujjamat. Kaptam egy fegyelmit, ami úgy szólt, hogy 6 hétre kivontam a munkaerőmet a népköztársaság munkaerő-gazdálkodásából. És ez fegyelmit jelentett, és fegyelmivel nem lehet vörös csillagot kapni. Úgyhogy nincsen a reverendámon vörös csillag máig se. De az SZTK-ban, ahol az ujjamat operálták, azt mondták, hogy azért erről a körfűrészről próbáljak megszabadulni, mert a többi ujjamat is levágom. Úgyhogy akkor megpróbáltam elkerülni.

Volt egy tanítványom, akit nem tudom én németre vagy latinra vagy oroszra tanítottam, és annak az édesapja fogász főorvos volt az ORFI-ban. A régi irgalmas kórházban. Ami Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet volt. S azt mondta ott a személyzetis pártitkárnő, egy ötven év körüli molettebb hölgy, azzal lehet beszélni, menjek oda és keressek állást. Be is mentem. Csak a folyosón találkoztam vele, be volt kötve még az ujjam. Mondtam, hogy bencés tanár vagyok, tíz évig a Szovjetunió börtöneiben voltam, most jöttem haza, fűrészgépen dolgoztam, levágtam az ujjamat, adjon állást. Azt mondja, ő még ilyen rövid életrajzot nem hallott. Mondom, tudom én hosszabban is mondani. Bementünk a gazdasági igazgatóhoz, az is nagy pártember volt. Tudtunk beszélgetni, mert ő is, meg a párttitkár is, meg a személyzetis brosúrákból ismerték a kommunizmust, én meg a gyakorlatból ismertem. Tudtunk beszélgetni. Föl is ajánlotta állásnak 600 Ft-ért a betegszállító állást, ha éjszaka is ügyeletet vállalok, még húsz forintot ráad. Na jó, de én, mint sztahanovista, akkor az 1200–1300 Ft-ot megkerestem, úgyhogy nem ájultam el ettől a 600 Ft-tól. Nem voltam túlságosan alkalmas erre. Közben a gazdasági igazgatónak mindig csöngött a telefonja, és az egyik ilyen telefonálás után kérdezi, hallottuk mit telefonált? Nem. Most a mosoda vezetőjét egy szövetkezet kikérte könyvelőnek, hogyha a mosodát vállalom, akkor ezer forintot ad havonként. Gondoltam magamban ez nem is olyan ütődött ember, öt percen belül 600 Ft-ról 1000 Ft-ra megy, majd a továbbit én srófolom. Hát vállaltam. És mondtam neki, hogy én annyi vizsgát tettem már le életemben, egy éven belül prezentálom az összes textiltisztító magyar papirosokat, meg is van a szakmunkás bizonyítványom, művezető bizonyítványom, még az Egészségügyi Minisztérium műszaki tanácsának is tagja lettem, a mosodai tanácsnak. Mert engem úgy tanítottak Pannonhalmán, hogyha valamit csinálunk, azt 100%-ig csináljuk. Én német szakkönyveket kezdtem tanulmányozni, úgyhogy ténylegesen próbáltam szakember lenni ezen a téren. Aminek volt egy nagyon érdekes következménye, mit akkor nem tudtam, és akkor kétségbe voltam esve, de később tudtam meg, hogy az Úristen mit akart, ezt hadd mondjam még el. Egyszer kapok, akkor már legalább négy vagy hat vagy öt esztendeje mosodavezető voltam, és az én mosodámnak akkor hét munkatársa volt, amikor eljöttem, akkor huszonkilenc. Ott azért a havi negyven mázsáról fölmentünk, fölsrófoltam a dolgot négyszázhatvan mázsára. Iparkodtam. Ezt azért díjazták az Egészségügyi Minisztériumban. Egyszer kaptam egy hivatalos iratot, hogy megbíznak a Kútvölgyi úti kórház mosodájának a revideálásával. Teljesen kétségbe voltam esve, mert akkor a Kútvölgyi úti kórház az kifejezetten pártkórház volt, a pártfunkcionáriusoknak a kórháza. Ez egy hétemeletes épület volt a János Kórház mellett. Mentem a gazdasági igazgatóhoz, hogy ezt én most nem tudom vállalni, ez egy olyan feladat, ami. Erre azt mondja, ezt nem lehet nem vállalni, ez a minisztériumból jött, ezt megkapta a Kútvölgyi úti kórház gazdasági igazgatója is, mindenképpen oda kell mennem jelentkezni, és próbáljak valahogyan majd ővele dűlőre jutni. Oda is mentem. Az ottani gazdasági igazgató szintén megkapta ezt a papirost, és akkor tudtam meg, hogy ott a mosodával bajok vannak, mert a pincében volt – az alagsorban – a mosoda, s azt mindenképpen át kellett alakítani, rekonstruálni kellett, mert két méter tíz cm-es magasságban ott a gőzös gépek voltak. Embertelen állapotban. A földszinttől fölfelé délszaki növények minden luxus, a földszinttől lefelé a mosoda szörnyű állapotban volt. Ennek kellett mégpedig abban az időben két millió deviza forintos lehetőséggel, ami abban az időben óriási összeg volt, egy javaslatot tenni, hogyan lehetne ott arra az ágylétszámra való szükségletre, tehát mosodás szükségletre, mosodát tisztességes formában beállítani. Mit kell hozzáépíteni, hogyan stb. Elkezdtem fölmérni a helyzetet, teljesen kétségbe voltam esve, én nem vagyok mérnök, mosodás vagyok, mosodai szükségleteket azért tudtam megcsinálni, segítségül hívtam egy Nyugat-német mosógépgyár mérnökét, és iparkodtam valóban megcsinálni, de nagyon-nagyon nehéz munka volt. Akkor a Jóisten jött a segítségemre. Akkor állapították meg, hogy az a hétemeletes épület bauxitbetonból épült annak idején, s a bauxit beton egy bizonyos idő után megromlik, úgyhogy le kellett bontani a hét emeletből négy emeletet és három emelet maradt meg. Most is három emeletes a Kútvölgyi úti Kórház. Ez természetesen az ágylétszámnak egy óriási csökkentését hozta magával, úgyhogy az én egész mosodai tervezésem illuzórikussá vált. Befejeződött az én munkám. Nagyon-nagyon hálát adtam a jó Istennek, hogy ezt megúsztam. Mert még nem tudtam a jelentésemet benyújtani, de nem volt rá szükség, befejeződött a munkám. Persze, nem egészen tudtam, hogy az Úristen mit akart ezzel, két év múlva tudtam meg. Ezt is hadd meséljem el. Kapok az egyik rendtársamtól, aki fertődi, a régi Esterháza, az lett Fertőd, az Esterházy birtoknak a középpontja, fertődi plébános írta, hogy a ottani nagy állami gazdaság, – az Esterházy birtok az állami gazdaság lett – az állami gazdaságnak az igazgatója Porpáczi igazgató egy nagyon-nagyon becsületes, rendes ember, de az most fölkerült – ötvennégy éves – a budapesti Kútvölgyi úti kórházba, és a rokonságába nem igen vannak tisztességes ember, úgyhogy ha tudok, akkor próbáljak oda bemenni, és próbáljak beszélni vele, gégerákja van, de nagyon-nagyon utolsó állapotban. Akkor mondtam, ja hát én a Kútvölgyi úti kórházba akkor megyek be, amikor én akarok, a gazdasági igazgatóval pertuban voltam. Úgyhogy odamentem ténylegesen, hívattam a gazdasági igazgatót, mondtam erre jártam, meg szeretném nézni, hogy vesződtök most ezzel a mosodával, és megmutatta a mosodát, hogy akkor mit csináltak, egy picikét nézelődtem. Utána mondom neki, itt van egy barátom a sebészeten, meglátogathatnám? Nem kérdés, gyere, fölmentünk. Persze hogy a gazdasági igazgató nem a nővérhez vitt, hanem a főorvoshoz, a főorvos meg félreértett, mert én fehér köpenyben voltam, mosodás köpenyben, azt mondja: hát kolléga úr, most nem lehet, mert beinjekcióztuk, bemorfiumoztuk most az igazgató urat, de délután nem tudja eljönni? Hát mondom, 4 óra után el tudok jönni. Jó, akkorra olyan állapotba hozzuk, az igazgató urat, hogy lehet vele beszélni. Én megyek is délután 4 órakor, a portán mondják, hogy bevitték a kötözőbe a Porpáci igazgatót, ott nyugodtan tudok vele beszélni. Hát ez egy csodálatos lehetőség volt, ténylegesen. Nálam ott volt már az oltári szentség is, és bemegyek, nagyon-nagyon örült. Én sosem láttam, csak mondtam, hogy az egyik rendtársamnak a jó barátját, akkor énnekem is jó barátom, kétségtelen. Ő meg már tudta azt, hogy őneki az utolsó napjai vannak. Egy férfiembernek az egész életét elmondta, ténylegesen olyan nagyon boldog volt, hogy a szent áldozást nyújtottam neki, betegek kenetét, én is boldog voltam, és akkor tudtam, hogy ez másképp akkor a pártkórházban nem lehetett, ő, mint állami gazdaság igazgatója, oda volt hivatalos, és nem volt különben párttag. De nagyon-nagyon szépen őszintén ő is örült, én is örültem neki. Négy nap múlva meghalt. Ez valami olyan óriási dolog volt, az Úristen előre gondoskodott, hogy ezt meg lehessen oldani. Ez csak egy ilyen epizód.

Én utána, akkor még az ORFI-ban voltam, az ORFI-ban a gazdasági igazgatót áttették a Korányi TBC-be, az a Budakeszi határában van, és akkor elkezdett kapacitálni, hogy menjek vele utána a Korányi TBC-be. Úgy látszik meg volt velem elégedve vagy micsoda. És akkor megcsináltam azt a merész húzást, hogy 200 Ft-tal alacsonyabb fizetésért átmentem a Korányi TBC-be. Na persze volt annyi eszem, hogy 30%-os veszélyességi pótlék volt a TBC kórház miatt és az utolsó öt évemet ott töltöttem. Onnan mentem nyugdíjba 1978 júniusában. Ott is volt egy olyan érdekesség, hogy mikor a 60. évemet betöltöttem, kértem a nyugdíjat. Mindent ígértek, hogy mindent megadnak nekem, csak maradjak, nem az én kiválóságom miatt, hanem a kórháznak lett volna tennivalója, hogy keressenek, meghirdetni, versenytárgyalás stb. a mosoda vezetésére, ettől ők ódzkodtak, azt mondták, mindent megadnak, csak maradjak. Ez nekem a foglalkozásom volt, nem a hivatásom. Én azért ragaszkodtam hozzá, hogy iparkodok elmenni. Mikor december végén jelentettem be, hogy nyugdíjba szeretnék menni, januárig nem történt semmi sem, akkor mondtam, hogy jó, én a négymillió forintos leltáromat egyszerűen a kulcsot odaadom, és elmegyek. Csináljanak valamit. Aztán valakit odahoztak, a leltárt átadtam, elengedtek. Tizenkét hetes felmondási időm volt, június elsejére kerültem nyugdíjba. De hozzá kell tennem, hogy az utolsó három évben volt a kórházaknál munkaintenzitási verseny. Külön a műtétes osztályok, külön a belosztályok, külön a laboratóriumok, és külön az összes többi műszaki csoport számára. Én a műszaki csoportoknál voltam benn a mosodámmal, és az utolsó 3 évben a munkaintenzitási versenyt mind a három esztendőben a mosodám nyerte meg. Úgyhogy megsúgta a párttitkár, megsúgta a szakszervezeti vezető, megsúgta a gazdasági igazgató, hogy miniszteri elismeréssel fogok nyugdíjba menni. Jó, túl fogom élni. Ez egy havi fizetéssel járt. Valamikor március elején behívtak, hogy anyagilag el szeretnék intézni, hogy addig ameddig a fölmondási idő volt addig a fizetésemet kaptam és aláírtam azt az egy havi többletet, tudtam, hogy ez a miniszteri elismerésért lesz. Nem mondtak semmit sem, koccintottunk ott a gazdasági igazgatóval, minden rendben volt. Én akkor még tulajdonképpen állományban voltam, tehát ott voltam az április 4-i ünnepségen. Gondoltam esetleg akkor adják át a miniszteri elismerést. Nem adták át. Utána jött a május elsejei ünnepség, azon is ott voltam, gondoltam, hátha akkor adják át az elismerést, akkor sem adták át. Akkor elröstelltem magam, ennyi tapintatot nem is vártam a kórház vezetésétől, hogy nekem mégse a vörös ünnepeken akarták átadni. Június 1-én a Semmelweis nap, az egészségügyieknek egy ilyen szakmai ünnepe, annak semmiféle kommunista jellege nincsen, biztos, hogy akkor fogják átadni, de akkor én már nyugdíjas voltam. A helyettesemnek mondtam, hogy vegye csak át a miniszteri elismerést, mert én már erre nem megyek el. De nem kaptam akkor se, de ennek a helyettesemnek, aki szakszervezeti bizalmi volt, bántotta a csőrét, hogy mi ennek a háttere. Kisült, hogy a személyzetis betévedt ide a templomba és délután a templomban kisegítettem, miséztem és prédikáltam, és ez neki szöget ütött a fejébe. Úgyhogy visszavonták a miniszteri elismerést, akkor, amikor én már az egy hónapi fizetést megkaptam. De az elismerést nem kaptam meg, de túléltem. Akkor mondta itt a Szent Imre városnak az akkor plébánosa, hogy nehogy valahol állást keressek, nyugdíjas állást, mert itt a templomban mindig van szükség emberekre. Amit csak tudtam – persze névtelenül, ismeretlenül – hétköznap is meg vasárnap is csinálgattam. Mikor 89-ben, 90-ben már egy kicsit változott a helyzet, akkor már a gyóntatószékembe a nevemet is ki lehetett írni, akkor már nyíltan kisegíthettem. Ami csak belefér. Kétségtelen, temetek, esketek, előkészítek felnőtt katekézis csoportokat, imacsoportokat vezetek, minden, ami csak van. De, akkor már megvolt a lehetőség, hogy Pannonhalmára menjek. Viszont a pannonhalmi főapát akkor azt mondta, hogy 80 felé közeledtem akkor, akkor azért ötvenegynehány esztendős iskolai kihagyás után az iskolában tanárként nemigen tudok működni. Azt hogy a turistákat kalauzoljam Pannonhalmán más is alkalmas, itt Pesten a lelkipásztorkodásban sokkal többet tudok tenni, úgyhogy én tulajdonképpen főapáti engedéllyel vagyok itt Pesten, és kisegítek. Ha vidékre hívnak lelkigyakorlatra, vagy tridumokra, vállalok, amit csak tudok. 86 esztendős koromban is iparkodok helytállni minden egyes alkalommal.

Akkor, amikor hazajöttem, az egy csütörtöki nap volt, november 25. Akkor pénteken sikerült elmennem Pannonhalmára és akkor tudtam meg, hogy a saját lábamon kell állni. Szombaton délelőtt valahova mentem, villamoson egyik fogolytársammal beszélgettünk, és ott megszólított egy ember, aki érdeklődött, hogy találkoztunk-e kinn a fogságban Mindszentyvel. Református ember volt, de nagyon tisztelte a Mindszentyt. Mondtuk, hogy a Mindszenty nem volt kin a Szovjetunióban, ő idehaza volt, ővele nem találkozhattunk. Én állást keresek, és akkor ez telepvezető volt egy ládagyárban Pesterzsébeten, s ő mondta, hogy őnáluk van egy fűrészgép most ellátatlanul, tehát nincsen fűrészgépes, arra a fűrészgépre ő biztos, hogy sikerül engem fölvétetni. Próbáljak menni. Nem kellett próbálnom, mert szombaton délután jött a statisztikus hogy hétfőn reggel 7 órakor jelentkezzem a ládagyárban, Pesterzsébeten. Hétfőn reggel 7 órakor, akkor nekem 6 órakor el kell indulni, egy kicsikét problémás volt, hogy fogok akkor misézni. Az Úristen csodálatosan megoldotta. Ahogyan én kiengedem ezt a statisztikust, aki hozta a hírt, hogy menjek hétfőn dolgozni, csöngetnek. Egy szociális testvér jön, akit én nem ismertem, hoz egy nagy csomagot, hogy meghallották, hogy itthon vagyok és nála volt a Szabó Pius tábori főesperesnek egy tábori kápolnája, még a háború óta, és ha ezt elfogadom, mégis nálam azért jobb helyen lesz, mint őnála, ha van házkutatás stb. Jó, én nagyon-nagyon megköszöntem, mert ezzel nekem mindenem volt, hogy én idehaza tudjak misézni. Az engedélyt megkaptam a főapátomtól is meg az esztergomi érsekségtől is, úgyhogy én idehaza miséztem édesanyám ágya mellett jóformán, a betegágya mellett. Ez megkönnyítette azt, hogy én reggel 5 órakor tudtam misézni, hol tudtam volna én egy templomot 5 órakor kinyittatni, hogy mehessek. Az egésznek még a poénja az, hogy annál a szociális testvérnél vasárnap délelőtt házkutatás volt. De már nem találták meg ott nála. Az egy ilyen koffer volt, amiben kehely, miseruha meg ilyesmik voltak. Ilyen érdekességek azért adódtak az életben.