Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Gusztáv Nagy (* 1953)

• 1953. május 23 Pusztaföldváron született .

• 1967 elkezdte a középiskolát, de hamar abbahagyta. Bejárta az országot.

• 1973–1975 katonai szolgálatot teljesített.

• 1975–1983 alkalmi munkákból élt, majd raktáros volt.

• 1983 Budapestre költözött.

• 1986–1990 a Romano Nyévipe munkatársa.

• 1991–1993 az Amaro Drom cigány folyóirat munkatársa.

• 1994 óta a Kalyi Jag Iskolában cigány (lovári) nyelvet tanít. És rendhagyó irodalom és történelem órákat tart más iskolákban is.

• 1994–1996 lefordította cigány nyelvre Madách Imre Az ember tragédiáját.

• 2007 megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztjét.

• 2013 a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.

Nagy Gusztáv

(1953), újságíró, költő, műfordító, tanár

Nagy Gusztáv egy Békés megyei kis faluban született 1953-ban. Szülei oláh cigányok voltak. Volt egy kis, döngölt padlós házuk a faluban, Medgyesegyházán, de tavasztól ősz végéig vándoroltak. Lovas kocsin járták a tanyavilágot, árulták a saját készítésű cigány fúrókat, amiknek abban az időben nagy keletje volt. Gusztáv már kisgyerekként megtanulta az állatok gondozását, játék helyett ezekkel foglalatoskodott. A vándorlás során különböző cigány családokkal találkoztak, és közöttük, tőlük sok mindent hallott, tapasztalt. Ezek az élmények meghatározó jelentőségűvé váltak későbbi élete során. „Nagyon érdekes, hogy olyan emlékek jönnek föl, hogy akkor minket mindenhol jó szívvel fogadtak. És nem csak fogadtak, hanem vártak! Vártak a paraszt bácsik. Mert édesapám és a nagybácsikám fúró készítő mesterek voltak. A kézi fúrónak nagyon nagy szerepe volt abban az időben. […] Így jártuk tehát a tanyákat, és találkoztunk az utakon különböző cigány bandákkal, és közöttük marha sok mindent hallottam és tapasztaltam.

Nyolcan voltak testvérek, és Gusztávot nagyon várták a szülei, hiszen öt lány után született. Ám apja bátyjának nem volt gyermeke, így ők Gusztávot szinte örökbe fogadták. A két család portája sokáig egymás mellett volt, Gusztáv mindkét családban otthon érzete magát. „Ilyen frankó életben éltem.” Két apja, két anyja volt. Később, amikor elvált, a két lányát is a nagybátyja felesége nevelte.

Az iskolakezdés problémákat okozott neki, hiszen nem tudott magyarul, csak cigányul, de rövid idő alatt felzárkózott társaihoz. A szülei analfabéták voltak, mégis támogatták a gyerekeiket abban, hogy tanuljanak. Sőt, apja nem engedte, hogy a kovácsműhelyben segítsen neki, mondván ne tanulja meg azt a szakmát, hiszen az nehéz, koszos munka, inkább tanuljon.

Szegénységben éltek, előfordult, hogy éheztek. A hatvanas évek elején könnyebb lett, a szülei, nővérei a téeszben tudtak dolgozni. A nagybátyja, aki nevelte, jobb körülmények között élt, hiszen a vasútnál dolgozott, szolgálati lakásban laktak, volt villany, volt padló a lakásban.

Az iskolában fedezte fel a magyar nyelv szépségét, már ekkor próbálkozott versírással. A nyolcadik elvégzése után nem kapott segítséget a pályaválasztáshoz, és bár elkezdte a gimnáziumot, igen hamar otthagyta. A falubeli cigányokkal „lógott”, és „elszaladt vele a csikó”. Majd elszökött otthonról, a nővéréhez ment, mert kíváncsi volt a városra. „Mindent az ismeretszerzés és a kaland miatt csináltam.” Az ott szerzett tapasztalatai (összetartás, egymás segítése, az idősek gondozása) a mai napig visszaköszönnek az írásaiban.

Harminc éves koráig nem találta a helyét, falujában alkalmi munkákból élt, majd a MÁV-nál raktáros volt. 1971-ben megnősült, két gyermeke született. 1973–75 között katona volt, közben a házassága tönkre ment. A gyerekek nála maradtak, és (nevelő) anyja segítségével ő nevelte fel őket.

Egy új szerelemnek köszönhetően felköltözött Budapestre 1983-ban. Itt kapcsolatba került különböző roma kulturális csoportokkal, és ezen keresztül megismert sok cigány értelmiségit. Lakatos Menyhér, író, Choli Daróczi József, író és Ruva Farkas Pál, a Romano Nyevipe újság főszerkesztője bálványok voltak a számára. Segítették őt, nekik köszönheti, hogy leérettségizett, újságíró, költő lett. Tőlünk megkapta azt a fajta intellektuális útmutatást, amit az apjától nem kaphatott meg. „És én attól megerősödtem. És onnantól kezdve a múltam lezárult, a régi harminc évem, teljesen átfordultam egy másik irányba, amelyikben próbáltam autodidakta módon tanulni. Láttam az értelmét az életemnek. Nem az anyagiak miatt, hogy majd én gazdag leszek. Nem! Azóta én mindig a tudásszomjat próbálom átadni. Nem a tudást, mert nem hiszem, hogy marha sok tudásom lenne. Hanem a tudásszomjat, ami inspirálja az embert. Igenis tanulni kell. És együtt élni az emberekkel jó viszonyban.”

1986–1990 között az első cigány újság, a Romano Nyevipe, majd 1991–1993 között az Amaro Drom cigány folyóirat munkatársa volt.

Soha nem politizált. „Teljesen máshol járt az agyam. Hülyeségeken. Egyébként is olyan légkörben éltem, hogy Kádáron és Puskáson kívül nem ismertek senkit az országban a cigányok sem. Honnan vettem volna ezt a tudományt. Meg nem is kellett. ”

Soha semmilyen konfliktusa sem volt származása miatt. „Elsősorban azért, mert a rasszjegyeim nem olyan erősek. […] Másodsorban meg nem adtam rá okot. Próbáltam mindig úgy élni, hogy másokat ne idegesítsek a jelenlétemmel. Ne okozzak olyan gondokat, ami miatt megjegyeznek vagy megjelölnek. Barátságos vagyok és jókedvű vagyok. És megértő. Nehezen hoznak ki a sodromból. ”

1994 óta a Kalyi Jag Nemzetiségi Szakiskola, Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény cigány (lovári) nyelv és irodalom tanára, és a színjátszó kör vezetője. A szeretetnek óriási szerepet tulajdonít a tanításban is. A gyerekekkel jó a kapcsolata, igyekszik mindenkinek olyan segítséget adni, amire igazán szüksége van. „Sok esetbe sokkal többet jelent az, ha az órán 10-15 percet olyan dolgokról beszélünk, ami elindítja a gyereket, és nem fontos rögtön a táblát telefirkálni, és vége az órának, viszlát. Abból nem biztos hogy sok mindent megtanul a gyerek.”

Az identitás kérdése természetesen előkerül az iskolában is. Ő egyszerre közvetíti a cigány és a magyar értékeket. „Nekem van az a lehetőségem az iskolában, hogy adjam a cigány identitás erősítést is és adjam a magyarságban is az erősítést. És tőlem mindkettőt elhiszik.”

A cigány gyerekek számára sokkal nehezebb az iskolai kötöttségeket elfogadni, hiszen őket otthon, a családban szinte felnőttként kezelik, nagy szabadságban élnek. A tanári pálya legnagyobb sikerének tartja, ha egy-két gyereket meg tud menteni, és el tud indítani.

Rendhagyó irodalom és történelem órákat tart iskolákban, ahol a cigányság történelméről, nyelvéről beszél. Véleménye szerint el kell fogadnia mindenkinek, cigányoknak, nem cigányoknak, hogy nem lehet 400-500 évet 40-50 év alatt utolérni, a cigányok a történelmükből adódó hátrányokat nem tudják behozni ilyen rövid idő alatt.

Egyre kevesebbet olvasnak, a cigányok még kevésbé, ezért úgy érzi, nincs sok értelme a költői, fordítói munkásságának. Az utóbbi időben magyarul ír.  

Identitásáról így beszélt: „Elsősorban cigány vagyok. De nem kizárásos alapon. Egyik vállamon a cigányságom, a másik vállamon a magyarságom, és egyikről sem mondok le. […] Valami ilyesmi. Nagyon nagy szerepe van a magyarságomnak a cigányságomhoz. Már csak azért i, mert ha nem tudnék magyarul, nem tudnék cigányul tanítani.”

Két gyermeke, hét unokája, három dédunokája van. A családjával a kapcsolata jó. A lánya cigány férjet választott magának, a fia magyar nőt vett el.