Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

László Mikecz (* 1931)

• 1931-ben született

• szülei miatt „osztályellenséggé“ vált 1949 után

• katonaság helyett munkaszolgálatra hívták be, ahol ingyenmunkát kellett végezni rossz körülmények között

• eközben ideológiai átnevelést is kaptak

• a munkaszolgálat határozatlan idejű volt, Mikecz László villanyszerelőként dolgozott

Az 1949. évi kommunista hatalomátvétel után a korábbi idők kedvezményezettjeit és a háború előttről átöröklődött középosztályt különböző fajta repressziók és intézkedések sújtották. Egy ilyen sajátos intézkedés volt az „ellenséges” és „gyanús” elemek kontrollálására és átnevelésére az ún. munkaszolgálat: azokat a fiatal férfiakat, akiket a hatalom nem akart illetve nem mert hadkötelesként besorozni – hogy ne tanuljanak meg fegyverrel bánni –, munkaszolgálatnak nevezett ingyenmunkára kötelezték. Bár ez hivatalosan tehát a sorkatonaság kiváltása volt, valójában volt e „munkaszolgálatnak” egy erős büntetőjellege, miközben valamiféle átnevelési szándék is meghúzódott mögötte.

 

Az ún. munkaszolgálat kezdetei, jogi háttere

A kommunista hatalomátvétel után, 1950 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja határozatot hozott a „kulák és egyéb ellenséges elemek” fegyveres kiképzésének tiltásáról. Ekkor még elsősorban egy „hadmentességi adó” kivetésével gondolták ezt a kötelezettségüket pótolni. Végül az a javaslat nyert teret, ami szerint e megbízhatatlan elemeket a behívásuk után kemény építőmunkára kell fogni. Az ennek megfelelő első ún. munkaszolgálatos alakulatok 1951-ben álltak fel. Hogy ki került ide sorozáskor, azt az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság döntötte el. Tipikusan ezek közé tartoztak a gazdagabb, földet birtokló parasztok (ún. kulákok) gyerekei, az egyházi iskolák volt diákjai, a volt középosztály tagjai.

Később, a rendszerváltás után vita folyt arról, hogy ez a szervezeti forma mennyire számított elnyomónak, diszkriminatívnak. Az 1951-1953/1956 közötti munkaszolgálatosok hétköznapi elnevezése megegyezett a második világháború alatt a frontra hurcolt, vagy a hátországban dolgoztatott zsidó származású munkaszolgálatosok nevével. Sem a történészek, sem a politikai döntéshozók nem vitatták, hogy e két csoport között egyenlőségjelet vonni nem lehet: a frontra „meghalni” küldött, fegyvertelenül a háborúra küldött zsidóság kárpótlása vitán felüli volt. Így a rendszerváltás után első demokratikus kormány kárpótlást ítélt meg e zsidó származású munkaszolgálatosok számára. Végül az alkotmánybíróság ezt a kört kitágította: munkaszolgálatosként kárpótlást javasolt nem csak a frontvonalon szabadságelvonást elszenvedőknek, hanem a „zárt, táborszerű fogvatartás” címén is.

 

Élet a munkaszolgálatban

Hogy ez az 1950-es évekbeli munkaszolgálat mennyiben volt humánus, és mennyiben sértett jogokat, arról életközeli bepillantást nyújt Mikecz László visszaemlékezése. László 1931-ben született, így már nagykorúnak számított 1952-ben, amikor munkaszolgálatát megkezdte. Hogy a „megbízhatatlan” kategóriába esett, az nem volt kérdés: apja ezredesként szolgált a keleti fronton, és hadtörténeti szempontból is jegyzett sikeres lovasrohamot vezetett 1941-ben a szovjet frontvonal ellen. (Mivel lovastámadását egyes hadtörténészek az utolsó sikeres hagyományos huszárrohamának tartják.) Emiatt ma egy hagyományőrző katonai egység Mikecz László apjának a nevét viseli.

Az 1950-es években mindez meglehetősen kétes hírnévnek számított, így Mikecz László a munkaszolgálatba került. Mint visszaemlékezéséből hallható, az, hogy építőmunkát kellett végezniük, több szempontból is később hasznosnak bizonyult. Egyrészt azért, mert szakmát tanult ki: villanyszerelőként dolgozott, és mivel tudására később szükség volt, így ez valamiféle védettséget kezdett jelenteni. A másik védőernyőt pedig az az építővállalat adta, akinél a munkaszolgálatot végezték: a vállalatnak nem volt érdeke, hogy a nála használt munkaerő elhasználódjon, így igyekeztek elejét venni az olyan visszaéléseknek, amik a katonai felettesek felől jöhettek volna.

 

Viszony a felettesekkel, viszolygás a körülményektől

Mikecz László visszaemlékezéséből kivehető, hogy a katonai felettesekkel való viszony is esetleges volt: nem nevezhető végig és következetesen ellenségesnek olyan módon, mint az lehetséges lett volna. Bár eleinte fizikai megpróbáltatásoknak tették ki őket (sok menetelés pl.), de ezek a lefárasztások aztán a munkamorált vitték lejjebb, így az építővállalat az ilyen felesleges erőltetéseknek próbálta aztán elejét venni. A közvetlen felettesekkel való viszony pedig attól függött, milyen embert kaptak a munkaszolgálatosok. László visszaemlékezésében egy bizonyos „Csepi” nevű felettes kerül elő, aki szegény sorból való származása ellenére nem viseltetett ellenérzéssel a régi középosztály keze alatt összegyűlt maradékjával szemben.

Az interjúból kiviláglik, hogy amivel következetesen, visszatérő jelleggel problémája volt a munkaszolgálatosoknak, az az élelmezés volt. Mint elhangzik, tudomásuk szerint akkor nyolc élelmezési besorolás volt a hadseregen belül: a legjobbat az államvédelmisek és a repülős személyzet kapta, a legrosszabbat a munkaszolgálatosok. Az ehető étel iránti vágyódás végigkísérte a munkaszolgálatot.

 

Egy kisebb zendülés az élelmezés miatt

Az ehetetlen étel miatt végül kenyértörésre került sor a munkaszolgálatosok és a hadsereg bürokráciája között: egy nap az építőbrigádosok nem vették fel az élelmet. A helyzet – úgymond zendülés – kivizsgálására kiküldött bizottság többek meghallgatását rendelte el; többek között a felügyelő katonát, Csepit is tanúként kihallgatták. Ő végül megvédte a munkaszolgálatosokat, ahogy a videóban elhangzik: a katonai bíróság előtt azt mondta, ilyen kosztot a disznójának sem adna. Így végül a szolgálatosokat felmentették, kivéve egyiküket, aki viszont két év börtönt kapott, mivel azt mondta dühében, hogy „seggfej Rákosi”.

 

Javuló, de csak lassan rendeződő viszonyok

Mint fentebb említésre került, a munkaszolgálatos lét végül könnyebben elviselhető lett az építővállalat közbenjárása miatt. Mint az interjúból kiderül, a legnagyobb lélektani terhet az jelentette, hogy nem lehetett tudni, ez a „különleges állapot” számukra meddig tart; illetve az, hogy hazalátogatni nem lehetett (a táborból hazaérni majd visszatérni nagyjából annyi idő volt, mint ami eltávozásra rendelkezésre állt). Ezen a helyzeten végül az javított, hogy a szolgálat helyét Budapestre tették át, ekkortól kezdve már haza lehetett járni a kötelező építőmunka elvégzése után. Mikecz Lászlót azonban, éppen villanyszerelői képesítése miatt – ami védettséget is adott neki – még sokszor vezényelték vidékre.

A munkaszolgálatosok „különleges” státuszát egy másik dolog is nyomatékosította: a napi munka utáni, átnevelési célú előadások, amiket a felügyelők olvastak fel nekik papírról. Mint Mikecz László elmondja az interjúban, ez végül nem volt különösebben megerőltető, senki nem vette túl komolyan ezt a feladatot – sem a felügyelő katonák, sem a szolgálatosok.

 

Az osztályellenség-lét hosszú árnyéka

Végül a munkaszolgálat után már hivatalosan is villanyszerelőként tudott dolgozni Mikecz László. Annál a vállalatnál, ahol technikai alkalmazottként kezdte meg a munkát, végül évtizedeket töltött. A vállalati munkát, e már rendezett körülményeket még később is meg-megzavarta a hajdani „osztályellenségként” való besorolás: egy-egy előreléptetést erre hivatkozva tudott megakadályozni egy-egy rivális kolléga. A rendszerváltás után viszont a vállalat vezetőjének választották, és Mikecz László onnan ment nyugdíjba.