András Kovács

Felvetettem Kis Jancsinak, hogy álljunk át a nyomtatott szamizdatra. Azt mondta, hogy rendben, nézzek körül, hogy ennek a technikai hátterével mit lehet csinálni. Először visszamentem Bécsbe, aztán Londonba, és ott újra találkoztam (Haraszti) Mikivel, és vele nézegettük ezeket a különféle technikai dolgokat. De ezek nagyon drágák voltak, és nem is voltak praktikusak. Tehát evidensebbnek látszott, hogy valami nagyon hagyományos tekerős stencilt kéne szerezni. Venni lehet persze, de bármilyen hihetetlen is, egyáltalán nem volt pénz a magyar szamizdat külföldi támogatásában. Mind mese volt, amiben az elvtársak szemmel láthatólag hittek, hogy a nyugati nem tudom én, kik támogatják ezeket a dolgokat. A franc se támogatta! És akkor elkezdtem ezen agyalni meg nyüzsögni. Most előreugrom az időben, mert ez akkor még nem realizálódott. Pont akkor voltam kint Londonban, amikor a Solidarność-sztrájkok voltak, a gdanski sztrájkok, amik aztán nagy győzelemmel végződtek. Nagyon lelkes voltam. Elmeséltem sokfelé, hogy szeretnénk stencilt, többek között Bill Lomaxnak, aki egyszer csak – már Kölnben voltam – megjelent nálam, és hozott egy stencilgépet egy bőröndben. Lerakta nálam, hogy én intézzem el, hogy kerüljön be Magyarországra. K.: És ez abszolút könnyű és lényegtelen része volt a dolognak. V.: Az is nagy dolog volt, hogy szerzett egy gépet. És közben mások is ügyködtek ezen, nem én voltam az egyetlen. Majd szereztem még egy gépet. A paderborni egyetemen láttam a szekrény tetején porosodni egy elektromos gépet – amit Bill hozott, az tekerős volt –, és én mindenkitől kérdeztem, hogy kié ez, de senki nem tudta. Ott volt évek óta. Összebarátkoztam egy fiúval, akivel nagyon jóban lette, egy spanyol anarchista volt, a szociológia tanszék adminisztrátora volt, meg tanult is. Meséltem neki, hogy milyen baromi jó lenne a magyar ellenállásnak ez a gép, és akkor fogta, levette a szekrény tetejéről, becsomagolta egy nagy dobozba, és azt mondta, „tessék!” Akkor már volt két gép. Már csak a hazajuttatás volt hátra. (Több gép is volt, és nem akarom összekeverni a sztorikat.) Az első gépet, a Bill-féle gépet ez a spanyol anarchista vállalta, hogy behozza, és az útiköltséget Kende Péter állta. Béreltek egy szép nagy autót, telerakták nyaralócuccokkal – ’81 nyarán vagyunk körülbelül – gumimatrac, csónak, és berakták a gépet is. Egyszerűen átjöttek a határon. […] Végül Iványi Gábor vette át ezt a bizonyos gépet, és ez volt talán az egyik első gép, amelyik bekerült a szamizdatgyártásba.