Zoltán Gúth

* 1929  

  • "Akkor visszatérve a határátlépéshez, ehhez az alkalomhoz. Tehát utaztak a vonaton, várták a jelet, és mi történt utána? G. Z.: Mindenki ugrált lefele. K. Cs.: Ön is? G. Z.: Persze. Legalább húszan. K. Cs.: Húszan leugrottak? G. Z.: Legalább. Úgyhogy elözönlöttek, mint a sáskák. Legalább húszan voltak, ha nem többen. Hát nem számolgattam! K. Cs.: Miért, mennyire lassított a vonat? G. Z.: És akkor mondták, mert jött a kalauz, a jegyet kezelte, azt mondja: „– Nem kellett volna megváltani a jegyet! – Hát – mondtam – azt mondta a másik, hogy váltsam meg a jegyet, mert jöhet ellenőrzés vagy valami. Azt mondja: – Ellenőrzés! Kit ellenőriznek itt, ki mit ellenőriz!? Azt mondja: Nézze meg, mi lesz itt! Akkor szólt, mikor megálltuk: Na, most menjenek!” K. Cs.: Mennyire lassított a vonat? G. Z.: Lépésben mehetett csak, lépésben. Tehát nem állt meg! Lépésben ment. És mondom: „– Hát maguknak ez nem probléma? Nem lesz ebből semmi zűr? Azt mondja: – Itt!? Hát ki, mi!? Hát mi ezt naponta csináljuk!” K. Cs.: Ez ennyire közismert, köztudott dolog volt, hogy ezt itt meglehet csinálni? G. Z.: Persze. Hát ezek a fiúk is hallottak valamit Sztalinvárosban és azért jöttek erre. De amúgy majdnem mindenki átment a határon, és ha néha elkaptak... Aztán ott beszélgettünk fiúkkal lent, amikor lementünk inni, hogy őt már tegnap is elkapták. Azt mondja, behozták ide kocsival, négyüket, aztán a katonák mentek vissza, két ruszki. Odajöttek a ruszkik, és visszahozták őket. Akkor nem volt semmilyen ellenőrzés a határon! Gépkocsikkal mentek át! Azokkal jó pénzeket kerestek. K. Cs.: És visszatérve oda, hogy leugrottak, mi történt akkor? G. Z.: Hát ki elesett, ki nem. Szaladgált mindenki, és akkor mentünk át. Ott volt egy olyan kis patakszerűség, voltak rajta ilyen rozoga hídmaradványok stb., ott át lehetett menni. Nem volt az a patak nagy, át lehetett menni. K. Cs.: Mennyit kellett gyalogolniuk? G. Z.: Húsz percet, fél órát, hát siettünk. Volt, aki még gyerekkel, kisgyerekkel is volt, férj, asszony meg egy kisgyerek, még az kisgyerek volt. Volt, akik csomagokkal mentek, nálunk nem volt semmi, nálam volt egy tiszti táska, szovjet tiszti táska, térképtáska. K. Cs.: És találkoztak egyébként valakivel útközben? G. Z.: Akik mentek. K. Cs.: Határőrökkel se? G. Z.: Á, semmi. Nem volt határőrség. K. Cs.: De azt mondta, hogy voltak azért szovjetek ott valamennyien. G. Z.: Szovjetek, hát persze hogy voltak, de nem találkoztuk azokkal se. K. Cs.: És együtt maradt ez a csapat, ami együtt ugrott le? G. Z.: Hát velem együtt voltak. K. Cs.: De nemcsak ez a négy fiú meg Ön, hanem akik együtt ugrottak még le. G. Z.: Persze, hát egy irányba mentünk. K. Cs.: És akkor egy csoportban mentek? G. Z.: Szerintem már ott voltak is, akik ott voltak, mert mikor mi mentünk, a többsége már leugrott, és akkor ott már, azok már mutatták, hogy merre kell menni, hova kell mennünk, gondolom, mert voltak ott olyanok. A másik oldalon meg voltak az osztrákok meg magyarok is. K. Cs.: Hogy várták ezeket a..? G. Z.: Persze, hát várták. K. Cs.: És hol mentek át akkor a határnál, valami településnél vagy ez a..? G. Z.: Nem. K. Cs.: Hol lyukadtak ki? G. Z.: A településen kívül, azt se tudom, hogy a másik oldalon milyen teleülés volt. Hát a településnél nem fognak ott lassítani, hogy az emberek lekászálódjanak, ott volt szovjet katonaság vagy valami. K. Cs.: És mennyi idő… Tehát azt mondta, hogy gyalogoltak mennyit, húsz percet talán? G. Z.: Nem tudom, tizenöt-húsz perc, hát siettünk, sokan szaladtak, akinél nem voltak nagy csomagok, azok szaladtak. Voltak fiatalok is, a többsége fiatal volt. Ezek meg egész fiatal gyerekek voltak, tizennyolc-tizenhét évesek. K. Cs.: És honnét tudták, hogy átértek a határon? G. Z.: Hát ott volt határ, az akkor nem volt. K. Cs.: Mármint mire gondol? G. Z.: Hát le volt szedve a drót mindenütt, ahol jártak át az emberek, azt már megcsinálták, ráléptek… Itt lehetett a határ. Meg ott voltak azok a fölszántott területek stb., de addigra már le volt rombolva minden. Hát az emberek lerombolták, akik mentek már előtte át. Már hónapok óta mentek ott át. November, december, január, ott mentek át egész télen. Mentek át emberek."

  • "Hát jellemző, hogy mi hamar odaértünk, tehát még este előtt odaértünk, mondom, éjszakára nem indulunk el, annyi pénzünk volt, hogy – nekem is meg nekik is – szállodába mentünk. Hely már nem volt, de mondták, hogy az egész szállodában van még, ott két ágy van, két magyar katonatiszt van benne, de majd megmondjuk, hogy feküdjenek egy ágyba, két srác a másik ágyba meg van benn egy pótágy, úgyhogy ott elférünk. Na, le is mentünk, és akkor, mert éjszakára is nyitva volt, sokan voltak lent az étteremben, rengetegen, zsúfolva, még álltak is az emberek, teli volt minden asztal. Fölöltözve, készen. Mondom: „– Mire várnak? – Hát – azt mondja – majd ekkor, meg ekkor… Mi hova akarunk menni? Mondom: – Át. Azt mondja: – Vonattal? Mondom: – Igen. – Hát – azt mondja –, van egy vonat, ami minden nap kétszer is megy, és ilyen meg ilyen dolgok vannak, de ott majd megkérdezi. Legalább az állomás…” Vasutas volt, és azt mondja, ők meg várják a kocsit, mert körülbelül tizenegykor jön egy meg tizenkettőkor egy teherkocsi, avval körülbelül húszan-harmincan el tudunk menni. De gyerekekkel is voltak, mi meg fölmentünk lefeküdni, én nem fogok nekivágni az éjszakának, meg először is, sok pénzt kértek volna, fejenként ezer forintot. Akkor az pénz volt, volt, aki csak 2–300-at kapott egy hónapban. És akkor úgy vitték át az embereket, kocsival a határon, tehát akkor nem volt ott olyan szigorú ellenőrzés. És ott is volt a két katonatiszt, bementünk, volt egy kis pénzünk, ácsorogtunk ott a söntésnél, iszogattuk egy kis vörösbort, kicsit többet is, akkor nagyon ittam, és akkor fölmentünk. A katonatisztek semmit nem magyaráztak, tisztek, mi meg egy kicsit iszogattunk, hát elég jól el is aludtunk."

  • "Én mentem le a Dunántúlra, Hajmáskérre. Mentem volna. Volt még egy kis elszámolnivalóm ottan, pénz, tartoztak még pénzzel, és azért mentem volna. És Pusztaszabolcson vagy hol, a helyre pontosan nem is emlékszek, látom, ott vannak ilyen fiatal srácok, iszogatnak. Aztán így beszélgettek, és hallom, hogy miről beszélnek, tehát hogy hogy lesz, mint lesz a határnál, de elég hangosan beszéltek, hülyeség volt, volt bennük egy kis pia. Olyan tizenhét-tizennyolc éves gyerekek voltak, az egyik meg csak tizenhat volt. K. Cs.: Hányan voltak ők? G. Z.: Négyen. És akkor úgy beszélgettek, és akkor úgy Sztalinvárosról is beszélgettek. Mondom: „– Sztalinvárosból jöttek? – Igen, onnan. Mondom: – Az én öcsém is ott volt népi táncos. – Kicsoda? Mondom: – Gúth Béla. Hát azt mondja, ők együtt voltak népi táncosok vele! A Bélával. Az öcsém az húsz éves volt, akkor tizenkilenc. Mondom: És akkor ti hova készültök? Hallom, hogy valami… Igen, azt mondja, ők mennek ki nyugatra. – És így nekivágtok? Hát minden nélkül, térképetek van? – Nincs, hát majd ott lesz valami. Hát vannak sokan, akik mennek át. Azt mondtam: – Idefigyeljetek! Én eléggé ismerem a határrészt meg tudok is oroszul, úgyhogy bármi történik, akkor mehetünk – nekem a személyazonossági az nálam volt, benne a pecsét, szovjet pecsét.” ’56-ban is végig nálam volt az, az igazolvány. Benn volt a szovjet pecsét. A szovjeteknek dolgozok! És akkor úgy mentünk, hogy Pápa, le Sopronba. K. Cs.: Ja, hogy nem is – egyből mentek is? G. Z.: Persze, hát ők útban voltak. K. Cs.: De hogy Zoli bácsinak nem volt dolga, azt mondta, hogy megy akkor velük azonnal? G. Z.: Persze. Hát mondtam akkor, hogy én lekísérlek benneteket a határra, átmegyünk, és akkor én már gyüvök vissza. Hát én nem akartam kimenni, csak ez a négy srác, hát ezek totál tönkremennek. K. Cs.: És egyébként miért mondta azt, hogy ismerte a határt, hát az osztrák határon járt valamikor? G. Z.: Hát én a szovjeteknél dolgoztam. K. Cs.: Hát Hajmáskéren, de az még… G. Z.: Hajmáskéren. Mindig ott voltak a táblák, ott minden megvolt, mert állandóan oktatták őket, és néha én is beültem, azt hallgatóztam, de semmi probléma nem volt avval, hogy én ott ülök. K. Cs.: Ja hogy arról tartottak oktatást, hogy hogy néz ki a határzár? G. Z.: Arról is! Meg hogy melyik helyen mi történik meg stb., ott elemezték ezeket a dolgokat. K. Cs.: Hogy megtanulta azt tulajdonképpen meg hallotta azt, hogy hogy néz ki egy határzár meg hogy..? G. Z.: Persze, hát le volt rajzolva, a vázlatok ott voltak, minden. Úgyhogy nekem ilyen szempontból volt előzetes konzultációm."

  • Celé nahrávky
  • 4

    Tiszaújváros, 29.04.2013

    (audio)
    délka: 01:36:44
    nahrávka pořízena v rámci projektu Iron Curtain Stories
Celé nahrávky jsou k dispozici pouze pro přihlášené uživatele.

Ad egy rövidebb meg egy hosszabb füttyjelet, lelassít, és lehet ugrálni lefele.

Gúthz_1957Bp.jpg (historic)
Zoltán Gúth
zdroj: családi fotó

Gúth Zoltán 1929. november 1-jén született Maglódon. Apja felsőkereskedelmit végzett, anyja titkárnő volt. Édesanyja korán meghalt, apja újranősült. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után kereskedelmi iskolába járt, azt azonban már nem fejezte be. A második világháború végén mozgósították, légvédelmisként szolgált. 1948-ban Szibériába került kényszermunkára, két évet töltött a gulágon, majd négy és fél évet száműzetésben. Szibériában házasságot kötött, két gyereke született, családja hazatérése után követte őt Magyarországra. Munka közbeni lázításért négy hónap börtönbüntetésre ítélték. A forradalom idején részt vett a felkelők oldalán a harcokban. Családja 1956 után visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta követni őket, kétszer kísérelt meg határátlépést a Szovjetunióba, mindkétszer elfogták, és elítélték. Szabadulása után Borsod megyét jelölték ki számára lakhelyként, Tiszaszederkényben (később Leninváros majd Tiszaújváros) telepedett le. Szovjet feleségétől elvált, újranősült, második házasságából három gyermeke született. Festőként dolgozott a városban, ill. szerte az országban. 1989-ben nyugdíjba vonult. Az elszenvedett sérelmekért kárpótlásban részesült.