Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Sándor Goják (* 1947  )

A Vasfüggöny Múzeum az életem

  • 1947. február 25-én született Borjád községben
  • 1961–1964 Budapesten géplakatosnak tanult
  • 1965–1968 sorállományú határőr Pornóapátin
  • 1971-től Szombathelyen a MÁV Járműjavítóban dolgozott
  • 1990-től a felsőcsatári Vashegyen borozót üzemeltetett, és el kezdte építeni a Vasfüggöny Múzeumot
  • 2001-ben hivatalosan is megnyílt a Vasfüggöny Múzeum

Interjúadó: Goják Sándor

Születési év: 1934

Az interjúkészítés helye és ideje: Felsőcsatár, 2013. augusztus 15.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 1 óra 34 perc

 

Interjú Goják Sándorral a prágai Post Bellum és a budapesti 1956-os Intézet Alapítvány Vasfüggöny projektje számára

 

K.: 2013. augusztus 15-e van, Felsőcsatár mellett…

V.: Igen. Tehát a Vas-hegyen vagyunk, tehát Vas megyében a Vas-hegyen, és a Vasfüggöny Múzeumban. Azt szoktam a diákoknak mondani, hogyha hazamennek, megkérdik a szülők, barátok, rokonok, merre jártak – a három Vas-ban voltak.

K.: Goják Sándorral beszélgetek. És azt szeretném kérni, hogy mielőtt a múzeumot bemutatja nekem, meséljen magáról. Tehát mi az az életút, ami idevezetett?

V.: 1947. február 25-én születtem Baranya megyében egy kis faluban, és az általános iskolámat ott végeztem. Mivel szerettem a labdarúgást – állítólag tudtam is futballozni –, ennek révén felkerültem Újpestre, és az Újpesti Dózsa kölyök, illetve az ifi csapatával futballoztam. Szakmát tanultam. 1965. november 22-én besoroztak a határőrséghez.

K.: Jaj, egy pillanat! Azért ennyire ne rohanjunk! Meséljen, hogy milyen családba született? Kik voltak a szülei?

V.: Az édesapám, az valamikor bányász volt. Az édesanyám, az háztartásbeli volt, mert négyen voltunk testvérek, nagy család, három fiú és egy lány. Az általános iskolát Baranyában végeztem el. Nem tartoztam a legjobb tanulók közé, erős közepes tanuló voltam, mert jobban érdekelt mindig a labdarúgás, mint a tanulás, és ezért kerültem Újpestre, mert szerettem futballozni, meg állítólag tudtam is. És az ipari tanuló iskolát ott végeztem el.

K.: Milyen szakmát?

V.: Eredeti szakmám géplakatos. De már ugye azóta több iskolákat végeztem, aztán ugye most már felsőfokú végzettséggel rendelkezem. És 1965-ben, éppen hogy végeztem a szakmunkásvizsgával, ’65-ben hozott az Országgyűlés egy olyan törvényt, hogy tizennyolc évesen is be lehet vinni a fiatalokat katonának. És ’65 novemberében bevonultattak a határőrséghez, és Nyírbátorba kerültem újonckiképzésre, azért, mert a Szombathelyi Határőrkerülethez tartozó Kőszegi Kiképzőbázis nem győzte, tehát nem volt annyi lehetőség, hely, hogy még egy századot képezzen ki, ezért egy századot képeztek ki Nyírbátorban. Mi mind pestiek voltunk, a kiképzők innen jöttek Szombathelyről. És nagyon érdekes, mivel ott is futballoztam, aztán soha nem felejtem el, hogy…

K.: A katonaságnál?

V.: Persze, persze! És a Kossuth KFS, az egy katonai főiskolai csapat volt, és a katonai főiskolai csapatnak a Budai volt az edzője, és az hármunkat… én ugye a Dózsában futballoztam, volt egy fiú, aki a Honvédban, a harmadik a III. kerületben, és azt mondta, megígérte, „hogyha vége van az újonckiképzésnek, akkor elviszlek benneteket a Kossuth KFS-hez futballozni”.

K.: Kossuth KFS?

V.: Kossuth KFS, ez egy NB-I-es csapat volt a hatvanas évek közepén. Vége volt az újonckiképzésnek, aztán ugye megfeledkeztek rólunk. A végén bevagoníroztak, és három napon keresztül vonattal hoztak bennünket Szombathelyre, az egész századot. És amikor itt felsorakoztunk a kerületi parancsnokságnak az alakulatánál Szombathelyen, akkor a területparancsnok – mondhatom a nevét nyugodtan, Guba Lajos ezredes, már nem él –, ő utasított, hogy a labdarúgók lépjenek ki, és akkor mi kiléptünk, és azt mondták: „Na, maguk a Szombathelyi Dózsában futballoznak!” Mi voltunk olyan bátrak azt mondani: „Mi nem futballozunk Szombathelyen, hanem mi a Kossuth KFS-hez megyünk!” És azt mondja: „Hová mennek maguk?” Rám mutatott, Pornóapáti, egy falu őrsére, a másik ide, Felsőcsatárra, a harmadiknak meg ….forrásra kellett neki menni. És ide kikerültem egy őrsre egyedül.

K.: De ez most büntetés volt?

V.: Hát ez már a büntetés, mert azt mertük mondani, hogy nem futballozunk ugye a Szombathelyi Dózsában.

K.: És miért mondták ezt?

V.: Hát azért, mert mi abban a hiszemben voltunk ugye, hogy elvisznek bennünket az ígéret szerint Budapestre. Ez lényegében büntetés volt. Na most, akik általában értelmesebbek voltak – ha szabad úgy mondanom –, akkor elkerültem egy járőrparancsnok-tanfolyamra, mivel a nyáron elkerültem Kőszegre tisztes iskolára, 1966 júniusában. Ugye nyolcan mentünk az őrsre, és ott már amikor az iskolaparancsnok – Palcsó (?) alezredesnek hívták –, ő benne volt a Kőszegi Textiles labdarúgó vezetőségében, ott megint mondta, hogy „a futballisták álljanak ki”, akkor ugye már kiálltunk, soha többet nem mondtuk, hogy „nem!” Tehát egyszer mondtuk, hogy „nem!”, akkor rá is fizettünk, de ott azonnal mondtuk: „Természetesen bármikor, bárhol futballozunk!” És akkor a Textilesben futballoztunk.

K.: Mi az, hogy Textiles?

V.: Az a Kőszegi Textiles, tehát az a Textilgyárnak volt a futballcsapata. Hát Budapesten is volt a Cérnagyártól kezdve… meg nem tudom már, több textilgyár volt Magyarországon abban az időben, a hatvanas években. És akkor ott a tisztes iskolát kiváló eredménnyel végeztem különben.

K.: És miért döntött úgy, hogy odamegy? Tehát miért végezte el ezt az iskolát?

V.: Hát azért végeztem el, mert odaküldtek.

K.: Ja, hogy ez nem egy választás volt?

V.: Nem, ez egy parancs. Tehát kiválasztottak nyolcunkat, akiről úgy gondolta az a határőrség őrsparancsnok-helyettese, a pol. helyettese... Mert ugye egy őrsnek négy személy volt a hivatásos állománya, a többi a sorállomány volt. Úgy általában nyolcvanan, százan voltunk sorállományú katonák, és abban volt egy őrsparancsnok, az első számú vezető, a pol. helyettes, és a szolgálatvezető.

K.: Pol. helyettes? Ez minek a rövidítése? Politikai helyettes? Ez a rövidítés?

V.: Igen. Mert ő felelt a politikai kiképzésekért, persze. Elég nagy szava volt neki az őrsön. Akkor kiválasztottak bennünket, és akkor én odakerültem Kőszegre, majd kiváló eredménnyel végeztem az iskolát. És akkor engem ránézésre vagy nem tudom, előléptettek tizedessé. Én nem kerültem vissza az iskola végén az őrsre, Pornóapátira, hanem ott maradtam bent újonckiképzőnek. És akkor ugye a következő novemberben jöttek az újoncok, és akkor én komoly beosztást kaptam mint szakaszparancsnok-helyettes. És az újonckiképzés vége előtt két héttel, egész pontosan 1967. január 30-án az őrsparancsnok, aki Pornóapátiban volt törzsparancsnok, egy karambol után meghalt. És engem rendkívülileg Kőszegről a területparancsnok visszahelyezett Pornóapátira eligazító tisztesnek. Az azt jelentette, hogy a hivatásos állomány után a legmagasabb rendfokozattal én rendelkeztem.

K.: De maga még mindig sorállományú katona volt.

V.: Persze, az is voltam, végig az voltam én. Én soha nem voltam hivatásos. Én huszonhét hónapot szolgáltam tisztességgel, a legmagasabb rendfokozatot elértem, de én nem voltam hivatásos katona egy percig. És akkor lényegében ott voltam eligazító tisztes, és onnan szereltem le 1968. február 15-én. Hát a sors úgy hozta ugye – hogy mivel a nők, azok nagyhatalmak voltak ezelőtt egy millió évvel, meg sokáig lesznek –, megismertem ’67. augusztus 20-án, most lesz negyvenhatodik éve megismertem itt a feleségemet, itt Felsőcsatáron, idejött, itt volt búcsú, mi meg itt futballoztunk. És hát ugye a szerelem, az nagy hatalom, és hát lényegében udvarolgattam neki, amikor leszereltem, akkor levelezgettünk, és ’71. február 20-án esküdtünk meg. És akkor én Budapestről eljöttem Szombathelyre, ott vettünk közösen lakást – az anyósomék itt laknak Felsőcsatáron –, és ’72-ben született meg az első lányom, ’77-ben megszületett a második lányom. Két lányom van ugye, hát most már három unoka van. És ugye elvégeztem a felsőfokú iskolát.

K.: Milyen felsőfokút?

V.: Vasútgépészeti. Ugye én a MÁV Járműjavítóba kerültem, ott voltam csoportvezető, művezető.

K.: Szombathelyen?

V.: Szombathelyen, igen. Ott volt egy nagy üzem, volt olyan, hogy kétezer-kétszázan dolgoztunk a csúcsidőben, nagy üzem, nagy munkásüzem volt. Voltam KISZ-titkár, KISZ-bizottsági tag, tehát nagyon szerettem a politikát – most is szeretem különben, igaz, hogy túl nagyon nem érdekel, de szeretem a politikát. És a rendszerváltáskor…

Ugye én itt ’81-ben építettem ezt, egy nyaraló volt ez, amiben most voltunk, és ’89-ben jött a rendszerváltás, amikor aztán be lehetett ide jönni a hegyre – mert ugye ’89-ig nem lehetett ide bejönni a hegyre, följönni idegennek.

K.: De maguknak is mindig külön engedélyt kellett…

V.: Hát ilyen piros sávos engedélyem volt, amelyikre rá volt gépelve a hátuljára, hogy „a nevezett személy éjszakai fent alvását engedélyezem…” az ilyen meg ilyen számú telken.

Na most ’89-ben a rendszerváltást követően én nagyon szerettem foglalkozni a vendéglátással. Közben elvégeztem egy vendéglátási, üzletvezetői iskolát is, és ezt a kis területet átalakítottuk borozóvá, és egy ilyen Buschanseng Hajdingen-szerűséget nyitottunk…

K.: Micsodát.

V.: Buschanseng Hajdigen. Az Ausztriában nagy divat. Az azt jelenti, hogy házias jellegű ilyen füstölt készítmények voltak. Az egyik bor, a vörösbor, az idevalósi bor volt. Tehát azt nyitottuk, családi vállalkozás volt ugye, és ezt üzemeltettük 2007 végéig, amíg el nem mentem nyugdíjba. Mivel 2007. februárban elmentem nyugdíjba, azt még végigcsináltuk, és mivel a gyerekek, sem a vők nem akarták csinálni a vendéglátást, ezért abbahagytuk. Tehát 2008. januártól ugye maga a vendéglátó nem működik.

K.: Na és ezt hogy csinálták? Dolgozott a gyárban?

V.: Nem, nem! Akkor én kértem egy év fizetés nélküli szabadságot, meg még egyet – mert nem tudtam, mibe vágok bele itt a hegyen –, és végül úgymond elindult, és akkor a Járműjavítóban ugye felmondtam, és teljesen magánvállalkozó lettem. És ugye nagyon sok nyugati vendégem fordult itt meg, és állandóan kérdezték, hogyan, miképpen nézett ki a vasfüggöny, meg engem is nagyon érdekelt, és lényegében a kilencvenes évektől, amióta nyitottam ezt a vendéglőt, azóta kezdtem gyűjtögetni össze az anyagokat, tehát amik a vasfüggöny első, második, harmadik időszakával kapcsolatosak. Ugye én először azt csináltam, még a velünk szemben lévőt – mert én akkor voltam katona ugye, ’48–56 között. A második szakasz 1957–71 között volt, ami velünk szemben van.

K.: Tehát az ’57–71-esek…

V.: Ez a második időszak. Az első időszakot nem ismertem ugye, azt csak kutattam, meg hoztam ide bácsikákat. És ahogy múltak az évek, lassan-lassan ugye minél tovább, tovább, így, mikor az Orbánék kerültek hatalomra ’98-ban, akkor a Fidesz és a Kisgazdapárt, ugye ők koalíciót alkottak, és ’99-ben vagy 2000-ben meghirdették a Széchenyi Tervet – biztos tetszik rá emlékezni. És a Széchenyi Terv keretén belül én is pályáztam, és egy kis támogatást kaptam 2001-től a magyar államtól, vagy 1,7 millió forintot, nem sokat, de hát arra jó volt, hogy azért tudjak továbblépni. És azután tettem ugye hivatalossá sok-sok engedélyek bekérése után 2001-ben. 28 engedélyt kértem be, hát ugye többek között körbe kellett keríteni, hátul parkolót kellett kialakítani a rokkantak részére ugye, vagy tűzvédelmi és vagyonvédelmi szempontból mindent le kellett zárni. Hivatalossá tettem, és 2001-től lényegében hivatalosan úgy működik, mint Vasfüggöny Múzeum. Azóta mindig kutatok, fejlesztek, minden évben minél jobban tovább, tovább. Utána megépítettem ugye az elektromos jelzőrendszert, azt SZ-100-ast is, mert azt nem ismertem, mert azt kutattam.

K.: Micsodát?

V.: SZ-100-as, mint a táblán.

K.: Ja, ott van igen! „Elektromos műszaki zár.”

V.: Igen, igen. Ezt bontották el ’89-ben. Ezt a mai generáció… a hatvan év alattiak nem ismerték ezt. Azért merem mondani, hogy ezt… Bocsánat! Az elektromos jelzőrendszert ismerték. Ezeket nem ismerték, az aknákat.

K.: Igen, az aknásítást.

V.: Ezeket nem ismerték a hatvan év alattiak, hiszen 2009-ben volt a Vasfüggöny lebontásának a 20. évfordulója, akkor 28 nyugati tévétársaság fordult meg itt nálam, aztán az volt a feltűnő, hogy a stáb jött, ment oda föl. Nem tudták elképzelni, mi ez a rezervátum itt ni! Nem tudták, hogy mi ez, ami maga mögött van.

K.: Igen.

V.: És végül a BBC főmunkatársa, egy olyan négy-öt évvel öregebb volt, mint én, aztán mondtam neki: „Uram! Nem akarom elhinni, hogy maga nem tudja, hogy micsoda ez! – Ezt nem!” Mondom: „Az igazi vasfüggönyt a sok-sok tragédiát, emberéletet követelő időszak ez volt, az első, és a második időszak, a taposóaknák!” Hát azt mondja, őszintén, hallott róla, de nem tudja. Hát arra emlékszik, amit lebontottak ’89-ben. Ugye erről szólt a fáma különben, hogy amit lebontottak ’89-ben, ami ott hátul van.

K.: Igen.

V.: Azért merem ezt mondani, hogy a hatvan év alattiak nem ismerték ezt az első, második időszakot, hogy nagyon sok volt katona megfordult itt nálam, akik abban az időszakban voltak, ugye nem ismerték az első kettőt. Ugye erről hallottak, de nem tanították már. Már az iskolában, a kiképzésen nem tanították, hogy hogy nézett ki az aknamező, csak mondták, hogy „hát valamikor aknák voltak lent”.

Tehát végig megcsináltam, és akkor lényegében a kutatásaim folyamán mindig hozzátettem valamit. Vitrinnel bővítettem, ugye. Ez egy szabadtéri múzeum, ugye nagyon óvatosan kell bánnom itt a vitrinekkel, mert hát azért ezt télen le kell fedni, tehát itt az időjárásnak ki van minden téve. Ugye óvom a Naptól, minden, mert ugye a táblák is, a Nap, az jótékony hatású, de rossz hatása is van. És van csoportok részére általában egy másfél-kétórás program, ahol részletesen be van mutatva egyrészt a hűséges falvaknak a története, hét hűséges falu, és a Vasfüggönynek a negyvenegy éve itt be van mutatva részletesen.

És akkor emiatt építem azt a kápolnát ott hátul, amit tetszik látni. 2009-ben raktuk le a kápolna alapját, és jövőre lesz a vasfüggöny lebontásának a negyedszázados évfordulója, hát akkor egy nagyszabású ünnepséget rendezünk itt. A püspök úr, aki a Svájci Gárda tagjait – itt vannak mögöttem –, ide hozta őket ki tavaly száznegy… (?) három turnusban, a püspök úr fogja felszentelni. És nem akarom elsietni, de három államférfit is szeretnénk meghívni – augusztus első szombatján lesz az ünnepség –, a magyar, az osztrák és a német államfőt, hátha eljönnek a negyedszázados ünnepségre. És akkor lesz itt egy nagyszabású ünnepség, mert ezen a napon, augusztus első szombatján lesz a szokásos páros évenkénti találkozó, akik a nyugati határon szolgáltak ’48-tól ’89-ig – mert ilyet is csinálok, most lesz a negyedik találkozó már. Az első alkalommal, 2009-ben közel ötszázan voltunk, utána, ezután mindig kevesebben. 2009-ben raktunk föl – van ott egy platánfa mögötte…

K.: Igen, látom.

V.: Tehát ott ültettük, meg tettük le a kis kápolna alapját. Tehát Szent Sebestyén kápolna lesz – hát mert általában a katonaságnak a Szent Sebestyén a védőszentje –, illetőleg ott mögöttem, a Svájci Gárda tagjainak is az a védőszentje. Remélhetően… a vezetőjük meg a lelkészük nagyon megkért, hogy lesz az a szentelés, hívjuk… hát nagyon szeretnének eljönni ők is. Itt, amikor itt voltak nálam hármas turnusban, akkor egy misét celebrált a lelkészük a kápolnának a helyén. Oda bekerül egy négyzetméteres festmény – majd lent meg fogom mutatni a festményt, mert megvan –, a két lányom …. ki a festményt különben.

K.: És ki csinálta ezt a festményt?

V.: A festő, aki festette, az van a képen is, tehát ő a Szent Sebestyén. Ugye mert annyit kell tudni a Szent Sebestyénről, hogy a zsidók majdnem halálra nyilazták, és a Szent Ilona és a húga, a tesója, Irma gyógyítgatta ki a sebeiből. Egy ilyen négyzetméteres festmény kerül oda be, jobboldalára meg egy gránit, illetve márványtáblán az alapítónak az adatai – meg a fényképem, tehát durván egy családi kis emlékhely lesz –, és baloldalt meg a támogatóknak a neve, és elöl meg a Szent Sebestyénnek a történetét fogjuk elmondani. Ez kétrészes lesz, meg lesz felezve, lesz egy kovácsolt vasajtó, kétrészes belül ugye, nehogy el tudják vinni a képeket, az zárva lesz, és lesz egy előtere. Az előtérben lesz egy nagy-nagy mécses tartó, és ott, ha valaki valakiért meg akar gyújtani egy mécsest, akkor meggyújt. Mert nagyon sokan vannak, akik jönnek mint hozzátartozók, hogy valamikor itt a nyugati határon szolgáltak, vagy meghaltak már, vagy valami történt velük, vagy itt… hogy mondjam, robbantak föl, amikor mentek át, tehát ezeknek a tiszteletére lesz ez a kápolna.

K.: Sándor, mesélne arról, hogy milyen volt itt szolgálni?

V.: Őszintén megmondom, én csak nagyon jó szívvel, meg jó emlékeim vannak a határőrségről. Kemény volt a szolgálat, végrehajtó szolgálat volt ugye, itt fegyverrel kellett kimenni, éles lőszerrel, párban kellett menni, és nagyon óriási volt a bizalom, bizalomnak kellett lenni a másik felé. Tehát nyolc órát… Én ugye keveset voltam végrehajtó szolgálatban. A végrehajtó szolgálat azt jelentette, hogy nyolc órát kinn voltak a katonák. Ugye én nagyon keveset voltam kinn, mert amikor én ’66-ban kikerültem ugye akkor, február elején, akkor február, március, áprilisban voltam három hónapot itt, utána voltam egy-két hetet …. tanfolyamon.

K.: Tehát azt mondta, hogy tulajdonképpen keveset volt kint.

V.: Tehát a végrehajtó szolgálat azt jelenti, tehát a nem tisztesek… A tiszteseknek járt négyórás szolgálat, a közkatonáknak, vagy úgy mondom, hogy akik nem voltak tisztesek, azoknak nyolcórás szolgálat járt. Tehát ők mindennap mentek ki szolgálatba, legtöbbször éjszaka. Ugye a nyugati határon a katona 80 százalékban éjjel ment ki szolgálatba abban az időben. De nappal nem, nappal kevesebb katona kellett, mert fölmentek a magas figyelőbe, és akkor onnan messze elláttak. Tehát jobban éjszaka. Tehát én keveset voltam kint a végrehajtó szolgálatban, mert elmentem tisztes iskolára, akkor ott voltam hat hónapig, akkor utána jött az újonckiképzés, ott voltam kiképző, és amikor visszakerültem – ugye ez a haláleset után, január 31-én volt a haláleset –, február elején, akkor én eligazító tisztes voltam. Ez azt jelentette, hogy az őrsparancsnokkal egy irodában ültem. Tehát a legmagasabb beosztásban voltam, énnekem csak ellenőrző szolgálat járt. Tehát négyórás ellenőrző szolgálat járt. Azt jelentette, hogy mentem ki egyik… vagy a lovásszal, mert ezeknek négyórás szolgálat járt, a szakácsoknak, a raktárosnak négyórás járt, azokat úgy besoroztam magam mellé, és mentem ki ellenőrizni, én a katonákat. Menni kellett ellenőrizni, menni. Tehát utána én már végrehajtó szolgálatot nagyon keveset töltöttem a határnál, de részese voltam, mindennap mentem én is ki ellenőrizni. Mentem nyomsávot ellenőrizni, ugye reggel öt órakor indultunk, végigmentünk a nyomsávon.

K.: Mi az a nyomsáv?

V.: A nyomsáv, ami itt van a háta mögött, ugye ez volt a nyomsáv. Ez azt jelentette, hogy ezt hetente háromszor-négyszer gereblyével tárcsázták, boronálták, és ha erre reggel, este a fegyveres erre ráment – mindig a járőrparancsnoknak kellett figyelnie a nyomsávot, a nyomokat. Hogy meg kellett figyelni, hogy a határsértő kifelé vagy befelé ment, hányan voltak, férfi volt vagy nő volt.

K.: Tehát a lábnyomokat, mint az indiánok.

V.: A lábnyomok. Majd rá tetszik menni. Így van, majd ki tetszik próbálni majd. Jó? A nyomsávot, meg a számítógéppel vezérelt aknamezőt is ki tetszik majd próbálni, hogyha odaérünk majd. Jó? Tehát ott mentünk el reggel, este. Hát 13600 méter volt az őrsnek a szakasza, azt minden reggel, este végig kellett ellenőrizni, a nyomsávot, hogy volt-e szökés, nem volt-e szökés. Mindig ketten kellett menni, a járőrparancsnok ellenőrizte a nyomsávot, a járőrtárs meg a műszaki zárat figyelte, ellenőrizte, nincs-e megbontva valami. Ez mind a …. Egy rendkívüli eset volt, hogyha valamikor jött a Szombathelyi Kerülettől az utasítás akkor, hogy valaki próbál szökni, akkor meg volt, amikor óránként kellett ellenőrizni a nyomsávot, hogy azon a tájon vagy területen valaki ki akar szökni. Akkor jöttek ugye az elhárítósok, azok az ország belsejében voltak, azok adták az információt a kerület felé, hogy hallottak valamit, hogy valaki ki akar szökni, vagy láttak valamit, és akkor az adott terület, őrs felé jelezték, és akkor ott erősített szolgálat volt. Az azt jelenti, hogy nem nyolc órát voltak kint a katonák, hanem tizenkettőt, tizenhatot, amíg le nem folytak az erősített szolgálatok.

K.: És emlékszik… hát gondolom, emlékszik, de föl tud idézni ilyen nagyon emlékezetes szökéseket vagy tragédiákat?

V.: Majd elmondom, amikor odaérünk a vasfüggönyhöz. Jó? El fogom mondani. Mert itt általában harmincöt-negyvenet tudok elmondani… Hát ugye mert mikor vannak ezek a katonai találkozók, akkor általában a legtöbb katona egy-egy eredeti sztorit elmond. Na most ezeket az eredeti sztorikat éppúgy felveszem, mindet, és ugye ezt én meg betáplálom magamba, és hogyha olyan érdekesnek találom, akkor adott pillanatban, ha jön egy csoport, elmondom, attól függ, hogy milyen érdeklődési körük van. Meg hogy mennyi idejük van. Ugye meg szoktam mindig kérdezni a csoporttól, hogy mennyi az idejük. Ha azt mondják, hogy húsz-huszonöt perc, „akkor tessék végigolvasni az információs táblákat”, végigmennek, kész. Ugye mert a ….nak mindig azt szoktam mondani, hogyha figyelmesen végigolvassák a táblákat, akkor nullától eljutnak valameddig. Ha figyelmesen, akkor mondjuk ötig. Ugye? Ha énvelem mennek végig, a csoport, akkor már eljutnak hét-nyolcig, akkor jobban megismerik, mert ugye jóval többet mondok én el, mint amik a táblán vannak. Ugye több nyelven vannak, ahogy tetszik látni, angolul, németül, horvátul vannak. Ugye egy-két emberrel nem tudok én hátrajönni, ezért mindig az információs táblák a meghatározók, hogy végig kell menni, sorban végig, és akkor itt visszajönnek. Ez egy ilyen… ha végigolvasnak mindent, jó óra, másfél óra alatt körbejönnek, ugye. Fölmennek a telek végére, onnan a hármas …. Batthyány-kápolna, azt megnézik – szép kilátás van Szombathely, Kőszeg irányába, a határ menti falvakra. Tehát attól függ, hogy ki milyen érdeklődésű kört mutat. Na most ha azt mondják a csoportok, hogy van idejük, akkor el szoktam mondani itt egy öt-hat, nyolcvan megtörtént eseményt, attól függ, mennyire érdekli őket. Ha érdekli, akkor többet.

a

 

 

 

K.: Hát akkor induljunk el?

V.: Hát ahogy tetszik gondolni.

K.: Jó!

V.: Jó! Menjünk végig, jó! Mindig szoktam köszönteni itt a vendégeket, kik honnan jönnek. Na most amit a vasfüggönyről szoktam beszélni – mert nagyon sokan nagy tévedésben vannak, hogy a vasfüggöny szót rosszul értelmezik, vagy nem úgy értelmezik, vagy félreértelmezik –, azt nem tegnap találták ki, ezt a vasfüggöny szót, az egy nagyon régi szó. Ennek hármas értelmezése van: egy színházi, egy védelmi, egy politikai. A színháziról el szokta mondani nekem a kedves vendégem, a Törőcsik Mari színművésznő, aki kötődik Vas megyéhez, Velemhez. (…)

K.: Tudom. Ezt most hagyjuk.

V.: Na hát de csak azért mondom, hogy ő is itt ült a második padban, és tőle kérdeztem meg, hogy a vasfüggöny szó a színházi értelmezésben mit jelent. Azt mondja, ezt a szót tőle ne kérdezzem, mert ő ezt nem tanulta, nem hallotta. „Jaj, dehogynem, művésznő! Hát valamikor nagyon régen a rómaiak élő vadállatokat vittek a színpadra – oroszlán, tigris, párduc és még sorolhatnám. Ugye elválasztották a nagyközönséget a vadállatoktól, leengedték a fémrácsot. Elnevezték vasfüggönynek. Innen ered a vastaps is, meg ezt használták tűzvédelmi szempontból.” Akkor a művésznő a homlokára csapott, azt mondja, „Hogyne! Az ötvenes években ezt tanultam!” Persze, csak nem emlékezett rá hirtelen. Na most ez a színházi értelmezése.

A védelmi értelmezése meg a Churchill nevéhez fűződik – a második világháborúban volt ugye az angol hadsereg főparancsnoka, miniszterelnök. És a németek ’43 nyarára kifejlesztették a csodafegyverüket, a Fau 1 bombákat. Ez azt jelentette, hogy Németországban a hegyek közül egy óriási nagy ágyúval átlőtték a La Manche csatornán, megcélozták vele Londont. Ezek 6-8 ezer méter magasan repültek, önjáróak voltak, és 4-500 kilogrammos töltetet hordtak magukban. Óriási károkat okozott London külvárosában főleg. Akkor a Churcill úgy döntött tanácsra, hogy óriási hőléghajókon fémrácsokat húznak föl 6 és 8 ezer méter magasságban a tengerrel párhuzamosan, és megpróbálják kifogni a bombák erejét. Ha át is szakítja a rácsot, lecsökken a röppályája,

nem talál célba. Ezt elnevezték védelmi vasfüggönynek. A németek közel 3500-at lőttek ki, az utolsó harmadát sikerült is megfogni.

Na most, ami minket érintett negyvennégy éven keresztül, a Szovjetunió a Sztálin vezetésével 1946 január végére azt már eldöntötték, hogy fönt, északon, a Baltikumtól, Szocsi nevezetű tengerparti kikötővárostól egészen le az Adriáig, Triesztig leengedik a vasfüggönyt 1800 kilométer hosszban, és nyolc országot érintett ez.

Na most ha ebben a pillanatban hallja valaki, hogy vasfüggöny, arra kell gondolni, hogy a háború után kialakuló a két világrendszer közti határvonalat 1800 kilométer hosszban le fogják aknásítani.

Miért döntöttek így? Azért, hogy meggátolják az emberek szabad mozgását, az eszmék szabad áramlását. Nagyon érdekes, a nyugati vezetők erről tudtak, hogy a háború után ugye ki fog alakulni a nyugati és a keleti szféra, hiszen ’44 őszén Teheránban a Roosevelt, a Churchill, a Sztálin megegyezett, hogy a háború után lesz egy keleti meg egy nyugati szféra, de arról nem volt szó, hogy le fogják aknásítani.

Ugye az angol hírszerzők – a világon a legjobb hírszerzői az angoloknak voltak a háborút követően sokáig – jelezték Moszkvából London felé Churchilléknek, hogy mire készül a Szovjetunió. Az akkori Egyesült Államok elnöke, a Truman meghívta a Churchillt egy előadói körútra Amerikába. Ugye Churchill kapott ezen a meghíváson, mert ’46-ban nem választották meg miniszterelnöknek. Rettentően meg volt sértődve, ugye. Nem járt a parlamenti ülésekre, ’50-ben igen, de ’46-ban nem. Durcáskodott a kisöreg, és elment Amerikába egy kéthónapos előadói körútra. És ott a Missouri államban – azért kell ezt mondanom, mert onnan került ki a Truman elnök – a Fulton nevezetű város szélén közel másfél millió ember előtt egy óriási beszédet mondott a Churchill.

Tavaly két nagy amerikai csoport volt itt nálam – ugye általában úgy nyolcvan-száz, százhúsz csoport jön évente –, két nyugdíjas csoport volt, aztán megkérdezték tőlem, tudom-e, hogy „miért beszélt vajon a Churchill ott? – Hát – mondom – nem. – Mert hét deci whiskyt ivott meg előtte!” Mert szerette a kisöreg a whiskyt meg a szivart, ugye ez volt a mindene. Ő volt a legelső nyugati államférfi, aki világgá kürtölte – angolról lefordítva magyarra – a következőt ugye, hogy „Európa felett sötét felhők porosodnak, Európát ketté fogja szelni a vasfüggönyt” Ez volt ’46. március 5-én ugye. És 1948-ban a Szovjetunió már meg is valósította.

Az osztrák–magyar határon három időszakot ölel fel, háromszor bontották le, húzták föl. Most én így a történelem sorrendjében önnek bemutatom, hogyan, miképpen. Jó?

(…) ugye már az időszakokat akarom mondani.

K.: Igen. Tehát már itt volt az első időszak.

V.: Az első időszak majd itt jön. Nem, azt majd a végén elmondom, mert ez az elektromos jelzőrendszerhez kötődik, tudja.

K.: Jó!

V.: De mivel a csoportokkal mi így megyünk körbe, azt el szoktam mondani, hogy itt meg voltak számozva az emberek Magyarországon két faluban, itt meg Vaskeresztesen. Na, akkor az első időszak. Nem győzőm mondani, hogy a vasfüggöny… ahhoz, hogy valaki megismerje a negyvenegy évet, az nem lehet csak bemutatni a ’89-et. Azt be kell mutatni az első időszaktól egészen a végéig, tehát mind a három időszakot.

’48 – szemben állunk, jobbra Magyarország, balra Ausztria. A senki földje. Nagyon sokan nem tudják, mi volt a senki földje. A senki földje körbevette Magyarországot. Magyarország kerülete 460 kilométer, az egy 6 méter széles sáv. 1919 végére, amikor ezt az országot fölosztották a Népszövetség élén a Clemenceauék, attól tartottak, hogy az a kis ország, amelyik még megmaradt, előbb-utóbb fegyveres konfliktusba fog keveredni azokkal az országokkal, ahol jogtalanul kaptak tőlünk területet. Mindegyik. Jó, mindegy, én ennyit …. Ezért úgy döntöttek, hogy elvettek attól az országtól 3 métert, amelyik jogtalanul kapott tőlünk területet, elvettek a mi kis országunkból 3 métert, és a képzeletbeli közepén húzódott az államhatár vonala. Oda nekünk, katonáknak átlőni, átmenni kizárt dolog volt. Oda csak a Népszövetség katonái mehettek volna rá, ha fegyveres konfliktus alakul ki valamelyik országgal. De nem alakult ki szerencsére. Tehát 6 méter a senki földje – akkor ’48-at írunk. Igen gyorsan letették a vasfüggönyt, de hengeres fákat raktak le 3 méter távolságban, 2 méter szélességre – ez volt az aknamező. Jobbra a nyomsáv, a kavicsos út, a járőrút – tehát így nézett ki 365 kilométer hosszan, mert közvetlenül az államhatár mellé rakták le. Mivel a háború után vagyunk, kevés akna volt, ezért minden négy oszlop közé 6 darab aknát raktak le – 3 keményfa aknát, 3 öntöttvas aknát. Hogy megnehezítsék a szökést, minden 4 oszlopnál hátulra, a közepére leütöttek egy-egy cöveket. És összekötötték az aknákat az oszloppal, dróttal – azt úgy hívták, hogy „botló drót”.

Na most az aknamezőn mindig dzsumbuj volt, bokor, fa, minden, ezt gyomirtózni soha nem lehetett. Jóval nagyobb, mint a következő időszakban volt. Ezt nem lehetett gyomirtózva kaszálni, úgy meg kellett hagyni, ahogy a természet megadta a nyomsávot. Az első nyolc évben, akik határvadászok voltak, azt nagyon keményen kellett kapálni, gereblyézni, naprakészen.

K.: Ez a nyomsáv, ez a második.

V.: Igen, igen. Na most akik ki akartak szökni a negyvenegy év alatt, a 99 százaléka éjjel akart kiszökni. Hát miért? Ugye mert láthatatlanok voltak. Na most vagy átvágták a drótot, vagy meghúzták, belebotlottak a drótba. És nagyon érdekes, az első két-három évben, ’48-49-50-ben főleg helyi lakosok mentek át, és az oszlop után másztak át, ott ni! Miért a helyi lakos? Hát azért, mert az erdőjük, földjük nagy része a túloldalt volt. Az anyósom szüleinek az erdőjük, földjük 90 százaléka ott volt. Hiába húzták meg itt ’23-ban a trianoni határvonalat! Hát ’48-ig át lehetett menni, éppúgy mint most, még jobban! Mentek át a szekérutak, makadám-utak, van, amelyik egy hónapban három. És ott másztak át.

És ezért úgy döntöttek a tiszt urak, hogy az ötvenes években minden oszlophoz tettek 3 darab bokoraknát – mint ahol van az a fehér zsinór –, és összekötötték az oszlop tetejét az aknákkal dróttal, hogyha valaki ott mozog éjszaka, …. lépjen aknára.

K.: Na de bocsánat! Egyáltalán hogy jutottak el ezekig a zöldig?

V.: Ott átjöttek.

K.: Na de hát itt hogy-hogy…?

V.: Azért, mert ezek a keményfa aknák ugye… mert ezek nem működtek már. Tehát a keményfát akárhogy integráljuk, a föld alatt tönkremegy. Tehát azért 1955 nyarán döntött úgy a vezérkar, hogy ezeket a keményfa, öntöttvas aknákat kicseréljük bakelit aknákra, a faoszlopokat kicserélik betonoszlopra. Nem azért, mert tudták, hogy jön a forradalom, hanem azért, mert a keményfát akárhogy integrálják a földbe, az tönkremegy. A faoszlopok kezdtek elrohadni. És ’55 őszén visszarendelték SAS-behívóval azt a hét műszaki századot, akik rakták le 1945–49-ben az aknákat, ugyanazok szedték föl 1955 őszén, ugyanazok.

Na most ugye azt már kezdtem mondani, hogy én csak azokat a hiteles embereket próbáltam fölkutatni a kilencvenes években, akik engedték le, akik szedték föl. Na most kettő bácsit sikerült Lentiből idehozni hozzám – de sajnos ezek már nem élnek, mert ezek általában ’22-23-ban születtek, már százévesek lennének –, és ez a bácsi elmesélte nekem, annak alapján csináltam ezt meg, hogy hogyan nézett ki ez ’45–49-ben. Ugyanők szedték föl ’55-ben, és ugyanarra a szakaszra tették őket vissza, amelyik rakta ki. Nem azért, mert tudták volna, hogy hol vannak az aknák, hanem nem volt félelemérzetük, meg ismerték egymást.

És az a bácsika elmesélte nekem, az első két nap, amikor szedték föl az aknákat ’55 őszén, egy golyószórós tiszt feküdt mögöttük 15-20 méterre, a fegyvert rájuk fogva. Ha valaki szökni próbált volna ki, agyonlőtték volna. A katonák nemtetszésüket nyilvánították ki – mert nem lehetett fellázadni – a parancsnok felé. Ezek nem tizennyolc éves legénykék voltak! Amikor bevonultak, voltak huszonkettő-huszonhárom, mire leszereltek, huszonöt-huszonhat. Visszarendelték őket rá nyolc évre, hát harmincöt-negyvenöt között mozogtak már, valahol egy-két, három gyerek sírt már! Hogy akartak volna kiszökni?

Akkor mondja ez a bácsika nekem, ezt megszüntették. Hát jóval több tiszt, tiszthelyettes vigyázott rájuk, tehát hivatásos, tehát ha valaki szökni próbált, már lelőtték volna.

’56. szeptember 20. Még mindig nincs forradalom – az osztrák–magyar határ nagymértékben aknamentesítve volt. Nem 100 százalék, egyes részeken nem. Azért tudott az én kutatásom alapján közel kétszázötvenezer ember úgy átmenni a határon sérülésmentesen, mert nem voltak lent aknák. Volt úgy, hogy egész határvadász század – mert az első nyolc évben határvadászok voltak – elment, oda ugye ÁVO-sokat tettek a helyükre. Ez a véletlen egybeesés volt, hogy a Szovjetunióban nem készültek el a bakelitaknák, tányéraknák, érintő aknák, bokoraknák. Magyarországon nem készültek el ezek a betonoszlopok a következő időszakban. Tehát ez a véletlen műve, hogy pont akkor volt szabad az osztrák–magyar határ az október 23-át követően.

Vagy ott az a szögesdrót-tekercs, tessék nézni, alatta van egy eredeti akna, ott az a piros. Tetszik látni?

K.: Igen.

V.: Ugye én sokat kutatok a téli időszakban – az életemet erre fordítom már csak –, és pár évvel ezelőtt, hát most már talán tíz éve is, Gellénházára hívott egy bácsika – ugye ez egy Zala megyei kisváros –, és azt mondja, hogy menjek el hozzá. Ő itt volt 1954–55-ben határvadász. Azt mondja, ad énnekem egy eredeti aknát, meg elmondja a történetét neki. Hát természetesen egy-egy sztoriért képes vagyok elmenni több száz kilométert is, hát elmentem hozzá. A következő: azt mondja, ő itt volt határvadász ’54-ben, és azt mondja, voltak az osztrák–magyar határon olyan szakaszok, hogy a katonák nem tudták levédeni. Olyan bokros, …. beláthatatlan rész, nagyon sok volt a szökés, elfogás. Hát több volt a szökés.

Na most oda a dzsumbujba – nem ahova én tettem – leütöttek egy vascöveket, és ráhúztak egy bordázott öntöttvas aknát. Öntöttvasból volt, bordázott volt, és nagy hatóerejű volt. És mint a drót mutatja, jobbra-balra kikötötték cövekekkel a dzsumbujban. Beélesítették, és ráhúztak egy szögesdrót-tekercset az aknára. Na most bármi bárhol nekiment – legyen az nyúl, őz, fácán, ember –, az öntöttvas akna millió darabra vágta szét a szögesdrótot. A cél az volt minden esetben, és én mindegy, hogy taposóaknát, érintő aknát, bokoraknát, tányéraknát mondok, a huszonhárom évben, ami volt, az aknák, ha valaki ki akart Nyugatra szökni, úgy sérüljön meg, hogy ne tudjon továbbmenni. Az már másodlagos volt, hogy a lábát, szemét, életét hagyja ott, ne tudjon továbbmenni – ez volt a rendezési elv az aknás időszakban. Mondja ez a bácsi, hogy a száz esetből kilencvenkilenc vad volt. Nem számított, ha a százból egy vagy kettő ember, az már eredmény volt. Tehát ez volt a vasfüggönynek – azt szoktam mondani mindig itt az érdeklődőknek – a primitív időszaka, az első nyolc év.

Most eggyel menjünk följebb. Minden eredeti, amit tetszik látni. Na most, ezt a két kerítést, ha meg tetszik nézni, hivatalosan nem úgy kell mondani. Én a nemzetközi csoportokkal azért vagyok bajban, mert én elmondok mindent műszaki szavakkal, csak rettentő nehéz lefordítani idegen nyelvre. Mert ugye ezek nem általános társalgási szavak.

Na most, amit tetszik látni, ez a két kerítés jobbra-balra, minden eredeti. ’57 nyara. ’57 nyarán ugye elkészültek ezek a betonoszlopok. Na most, ezt ugyanannak a helyére rakták le, amit ’48-ban, 1 centivel nem volt sem rövidebb, sem hosszabb ez, csak fejlettebb volt. Ugye vízszintesen, függőlegesen húzták a szögesdrótot – az első nyolc évben vízszintesen, átlóban volt –, megnövelték 2 méterrel, 5-6 méterrel az aknamező szélességét. Behozták a két drót közé a nyomsávot. Az első nyolc évben kint volt a nyomsáv, az akkori határvadászok sokat panaszkodtak rá, hogy a nagyvadak mindig összetiporták – behozták a járőr utat, ilyen járőrkapuk voltak rajta. A mi időnkben már nem nekünk kellett kapálni, gereblyézni, hanem akkor tárcsázták hetente géppel, traktorral, boronálták.

K.: És ezen a nyomsávon nem volt akna.

V.: Ott nem, az kizárt dolog volt. Itt volt az akna. Lényegében elkészültek ezek a bakelitaknák – ez egy eredeti bakelitakna. Ezek nem készültek el a forradalom előtti időszakra, a Szovjetunióban csinálták ezeket. ’57 nyarára ugye ezek elkészültek, és 1,5 millió darabot raktak úgy le, ahogy a tábla mutatja, ilyen sűrűn, mint a sakktábla-figurák. Na most, ezeket kimondottan emberek ellen tervezték, ezeket az aknákat. Az azt jelentette, hogy volt bent egy 7-8 deka trotil…. Úgy volt kiszámolva az űrtartalma, hogy minimum a lábfejét tépje le valakinek. Ha letépi valakinek a lábfejét, akkor nem megy tovább, elvérzik. Itt az ütőszeg csappantyú, és itt van egy 3,5 milliméter átmérőjű furat. Olyan acéldrótot dugtak itt keresztül – általában rozsdamentes volt –, amelyiknek a hajlítószilárdsága 40 kiló volt. Ezeket ugye felnőttekre tervezték, nem nyúlra, őzre, vaddisznóra. Beélesítették, letették –ahogy a tábla mutatja –, a földbe besüllyesztették, és ezen rajta volt 1-2 centis földréteg.

Tessék nézni, ahol az sáv van, milyen dzsumbuj! Ezt gyomirtózni, kaszálni nem lehetett sem az első, sem a második időszakban. Na most akik ki akartak szökni, ugye a 99 százalék ugye éjjel. Ha valaki rászánta magát, tudta, hogy az életével játszik, valamelyik testrészével. Ezer emberből általában kilencszázötven-kilencszázhatvan embert ez megfogott, tehát ilyen volt az arány. Ugye ha lépünk, futunk, sétálunk, mindegy, mindig szoktam itt a gyerekeknek mondani, mert futnak át, mondom: „Hiába futtok! Valamelyik lábatokon van a testsúlyotok, mindegy, ha sétáltok, futtok vagy andalogtok, mindegy mit csináltok, rajta van.” 40 kiló fölött az acéldrót meghajolt, kiakasztotta az ütőszeget, rácsavarodott a csappantyúra, és ezek V alakban robbantak. Hát általában ugye ezerből kilencszázötven-kilencszázhatvan embert megfogott.

K.: Egy pillanatra megállíthatom? Idehoznám a fényképezőt, hogy magát ezzel itt lefényképezzem.

V.: Na, milyen technika van! Én meg olyan technikát szeretnék, nem tudom, van-e, hogy szabadtérre. Ugye én olyan gondban vagyok, hogy nekem van itt egy hangosítóm, csak az a gond, hogyha a mikrofont a kezemben fogom, akkor nem tudok magyarázni. Tehát tetszik érteni? Most már van olyan, ugye nem tudom, hogy a szabadtérbe van-e, hogy ide van…

K.: Van ilyen, persze.

V.: Ja! Hát ugye mozgatom, forgatom a fejemet, a mikrofonnal meg nem tudom vinni, mert a kezem is kell, meg minden kell.

Na, ezek az eredeti taposóaknák, ezeket kimondottan emberek ellen tervezték. Ezek az aknák – ugye 1,5 millió darabot raktak le – a teherautó, traktor kerekét csak kilyukasztották volna. Ezért azokra az utakra… ugye jöttek le az utak – ott egy árok, ni! – merőlegesen ugye a határra. Csak ugye a téesz mezőgazdasági járműveit megengedték, hogy addig lejönni jobbra-balra, megművelni a földet, csak nehogy frontálisan nekimenjenek a szögesdrótnak, egy mély árkot csináltak ott keresztül. És itt ugye a nyomsávra nem volt szabad aknát tenni, ide, ahol a sárga szalag mutatja, ilyen tányéraknákat raktak le, és 8-10 darabot sorba kötöttek. Egyre, ha ráment egy nagyobb jármű, mind a 8-10 darab fölrobbant. Ebből körülbelül 200 ezer darabot raktak le. Raktak le ugyanúgy – ahogy az oszlopoknál van az a fehér zsinór – bokoraknákat, és érintő aknákat raktak le a folyók fölé ugye, hogy nehogy valaki ott átmenjen. Minden idők legkegyetlenebb…

K.: Hogyan? Érintő akna a folyó fölött?

V.: Érintő akna a folyó fölött, igen.

K.: Hogy?

V.: Ugye ez a Pinka folyó, ahol be tetszett jönni, ez egy határfolyó. Mi úgy mondtuk katonák, kifolyás. Ugye Pornóapátinál volt egy befolyás-kifolyás a Pinka folyón. Itt voltam tizenhat hónapig. Leengedték a szögesdrótot nem egészen a víz felszínéig, a víz felszíne és a szögesdrót között, alatt volt egy 4-5 milliméter átmérőjű sodronykötél, és ott érintőaknák lógtak le …. Na most ez azt jelentette, reggel, este, a fegyveres járőr ott elment, őnekik kellett figyelni a víznek az emelkedését vagy süllyedését, úgy kellett az aknákat süllyeszteni, nehogy éjjel valaki kiszökjön.

Minden idők legkegyetlenebb, legtöbb polgári, katonai áldozatát ez az időszak hozta 1957 nyarától 1966–71-ig. Azért kell ilyen dátumokat mondanom, mert amiket leraktak két éven keresztül, ’57-től ’59-ig, azt öt éven keresztül szedték föl.

Na most, elmondom azt, hogy nagyon kevesen tudják, hogy az i-re a pont mi volt, hogy döntött a Szovjetunió, 1965-ben a Brezsnyev vezetésével, hogy föl fogják szedni ’66-ban. Még a történészek is bizony, bizony az i-re a pontot egyik se tudta megmondani. Jót mondtak: a nemzetközi helyzet alakulása, a Helsinki béketárgyalás – a hatvanas évek közepéről van szó. Az i-re a pontot ez a folyó tette fel, ez a Pinka-folyó. Miért? 1957-ben, amikor leengedték ugye a vasfüggönyt másodszor, ahol állunk, akkor a meder oldalát – mi úgy mondtuk, katonák, kifolyás – az államhatártól az ország belseje felé 50-70 méter hosszan kirakták taposóaknákkal.

K.: A partját?

V.: A partján, igen, az államhatártól az ország belseje felé 50-70 méterig, nehogy valaki kiszökjön. Na most, a minden idők legnagyobb országos jeges árvize ’65-ben volt, ’65 március végén, jeges árvíz. Valamennyi folyó kiöntött Magyarországon, többek között a Pinka-folyó is, és a mederből kimosta ezeket az aknákat. Na most Pornóapáti, ugye kimegy a Pinka Bildein irányába, Ausztriába, 8 kilométer után visszajön Szentpéterfára. És az osztrák tűzszerészek ’65 nyarán, amikor az árvíz levonult, sok száz taposóaknát megtaláltak, de két osztrák kislány halálát okozták ezek az aknák. Az osztrák kormány kihez tudott fordulni: az ENSZ és a Genfi Konvencióhoz, hogy próbálják a Szovjetuniót meggyőzni a taposóaknák felszedésére. És ’65-ben döntött úgy a Szovjetunió a Brezsnyev vezetésével, hogy föl fogják szedni ezeket a taposóaknákat ’66-tól, de valamit helyette le fognak rakni, az osztrák–magyar határ nem lehet vasfüggöny nélkül. Akkor jön a harmadik időszak, az elektromos jelzőrendszer, az SZ-100-as.

Na most, hát nem tudom, hogy érdekes-e, hogy elmondom, hogy hogyan szedték ezt föl vagy hogyan, mert ez a DVD-n rajta van különben. De elmondhatom, hogy hogyan szedték ezeket föl.

K.: Hát ha a DVD-n rajta van, akkor talán nem. Inkább azt mondja, hogy egyáltalán valakinek sikerült ezen átkelnie?

V.: Persze, sikerült, igen.

K.: Igen?

V.: Hát ott van az a fa, nem véletlenül ültettem oda azt a fát.

K.: Igen…

V.: De csak egyszer fordulhat elő, hogy valaki kiszökik egy ilyen fa segítségével. Ugye volt egy rafinált határsértő, éjszaka átjött a szögesdróton, ugye nem volt olyan nehéz átjönni, átjött a nyomsávon, leült a fa tövébe, és egy éles késsel elfaragta a törzsét. És ráállította az aknamezőre, igen, ráállította. Levágott egy nagyobb ágat, és szépen átment rajta. Átment! Átment rajta, és ugye nem robbant föl. Na, akkor másnap jöttek a tűzszerészek, minden nagyobb fát kivágtak. Csak egyszer fordulhatott ez elő, hogy így menjen át valaki.

K.: Ja, tehát összesen egy ember csinálta ezt meg?

V.: Igen, egy ember. Utána többet nem lehetett ilyet csinálni, csak egyszer. Utána minden fát kivágtak az aknamezőről. De hát soha nem volt szabad gyomirtózni, kaszálni. Meg kellett úgy hagyni, ahogy van. De a nagyobb fákat kivágták. Ott az a deszkadarab, ni! Az is egy érdekes eset, amikor az illető tudta, hogy súlyra robbannak, a fészerben talált olyan deszkadarabot, kettőre rátett ilyen pántot, ráhúzta a lábára. Tessék nézni, ott a dzsumbujban! Vaksötét éjszaka, és…

K.: Tehát úgy használta ezeket a deszkákat, mint a sítalpakat?

V.: Hát persze, hogy oszoljon el a súly. Mert ezek az aknák a 40 kilót meghaladva robbantak. Csak ugye pechje volt, mert pont egy aknára lépett ott a dzsumbujban éjjel, amelyik kijjebb volt a földből, levitte a lábfejét, elvérzett, meghalt. Persze, persze! Igaz, a DVD-n elmondom ezeket a szökéseket.

K.: Igen? Hát mondjon azért el nekem most egy érdekeset!

V.: Elmondjam? Jó! Hát ott az a rúd ott bent. Ugye ehhez egy emlékem fűz, hogy 1967. augusztus második felében a lengyel ifjúsági rúdugró világbajnok ki akart szökni Magyarországon keresztül Ausztriába. Na most, annyit kell azért tudni, hogy ahhoz, hogy valaki a hatvanas években lejusson idáig, az államhatárig, az aknamezőig, öt védősávon kellett keresztül jönni. Ha Budapest felől jött volna valaki vonattal… Innen 50 kilométerre van Boba, Celldömölknél, ott fölszálltak a civilek a vonatra, ezeket úgy hívták, VECS-esek.

K.: VECS?

V.: VECS – Vonatellenőrző Csoport. Civilben voltak, már akkor volt ellenőrzés. Főleg csinos lányokat, fiatalokat, azokat abszolút, azonnal igazoltatták. Ez volt az első, előszűrő. Ez a lightos szűrő, úgy szoktam mondani. A második szűrő, Szombathelyen van a központi buszpályaudvar. Amikor jöttek ki a távolsági buszok a határ menti falvakba, csak az szállhatott föl a buszra, akinek egy nagy 2-es volt bepecsételve a személyi igazolványába, vagyis itt lakott. Vagy engedélye volt, piros, zöld, ilyen meg olyan sávos. A busz megállt a faluban, ott voltak a katonák, megnézték, ki száll le a buszról. Ha idegen volt, abban a pillanatban lekapcsolták. Az éjszakai járőr köteles volt azt a hatalmas jelzőkészüléket kivinni – ott van, ni! Le kellett telepíteni azokra az utakra, erdőszélekre, ahol sok volt az emberi mozgás.

K.: Hol van ez a…?

V.: Ott ni! Ott ez a tábla: Általános jelzőkészülék. Nekimegy a rakéta. E mögött voltak a katonák, volt a szögesdrót, volt az aknamező. Aki általában ide lejutott, az aknamező megfogta. Na most ha ez a fiatalember… Na most annyit el szoktam én mondani a fiataloknak, ha keleti sportolók mentek ki valamikor egy nyugati világversenyre – ugye ez tavaly volt az olimpia Londonban –, több volt a kísérő, mint a sportoló! Hát nem az anyuka, apuka kísérte el a fiát, lányát, mások. Azt szoktam nekik mondani, hogy a sport helyszínéről, vagy a stadionból vagy a szállodából megszökni valakinek, ha nem volt megfelelő esze, nem tudott megszökni.

Na most, ez a fiatalember ugye lejutott, vaksötét éjszaka, talált az erdőben egy rudat. Tudta, hogy nagyot kell ugrani, mert a belső műszaki zárat, ami itt van szögesdrót, ezt nem nagyvadak, vadak ellen tették, 99 százalékban emberek ellen. Csak 1 százalékban vadak ellen. Hogy neki ne tudjon futni valaki az aknamezőnek. Tehát ha nincs itt ez a szögesdrót, akkor a rúddal még ebben a korban én is átugranám, ha van nekifutási lehetőség, ha nincs ott a drót, hát így viszont nem tudunk nekifutni. Vaksötét, idegen helyen, ki tudja még mikor jön a járőr, és nem tudott nekifutni rendesen, és a rúd úgy megszegte magát, ugye beállította, nem tudta irányítani, átdőlt a senki földjére. Vagy visszadőlt volna ide a nyomsávra, akkor életben maradt volna. Oldalra eldőlt, ráesett három aknára, mind a három fölrobbant!

Másnap a tűzszerésznek. Mert ide csak az aknászok mehettek be oda. Ugye mi ott voltunk kötelesek elmenni. Mert hiába láttuk, hogy valaki ott haldoklik, ott van, kizárt dolog volt odamenni! Kizárt dolog volt! Csak meg kellett várni, míg kijönnek Szombathelyről a műszakisok. Egy műanyag kosárban szedték össze a végtagjait!

Hát nem tudom, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt itt volt nálam Szombathelyről, aki az igazságügyi szakértőnek a felesége, anyuka a két fiával, az orvos már nem jött, akinek Szombathelyen ezt a fiatalembert össze kellett ragasztani ugye azonosítás miatt, hogy ki is volt.

K.: Jaj!

V.: Mondják, az anyuka meg a két gyerek, hogy a papával nem tudtak heteken keresztül beszélni, annyira maga alatt volt! Olyan is volt, hogy az illető – csípőfogója volt, átvágta a drótot –, átjött az aknamezőn, már ott volt, ni! Valószínűnek tartjuk, hogy akkor keresgélhette a fogót, és akkor billent el valamelyik irányba, akkor lépett aknára, és kiemelte az alsó részét, szörnyet halt! A legkegyetlenebb időszak ez volt.

Na most, ez alatt a gumiszőnyeg alatt el van helyezve 36 darab akna, itt, ez alatt. Ez egy számítógéppel vezérelt. Nekem ezt azért volt muszáj megcsinálni, mert a mai fiatalok, beleértve a… hát a negyven év alattiak! Az én idősebbik lányom olyan idős, mint maga körülbelül. És arra emlékszik, a nagypapa kertje végében mindig volt valami, az S 100-as, de nem tudja, mi is az. Akkor hogyan tudja egy tizenöt-húszéves? Nem tudja.

K.: Hát persze!

V.: Mindig mondják a tanárok, a kísérők, hogy nem zavar engem, hogy beszélgetnek? Hát nem zavar, mert nem tudják, én miről beszélek nekik! Ők valamit hallottak erről, alig várják, hogy idejöjjenek le, meg a magas figyelőre. Nem baj ám, ez így a jó!

Úgy vannak elhelyezve az aknák, ahogy a tábla mutatja, ilyen sűrűn 28 darab. Na most sötétség van, az aknamezőn dzsumbuj van – most ezen át kéne menni. Meg lehetne próbálni, meg tetszik próbálni?

K.: Nem akarok felrobbanni, köszönöm!

V.: Nem? Minden imitálva van különben.

K.: Hát tudom, de el tudom…

V.: Ez egy egyszerű dolog volt. Tehát ahogy mondom, hogy negyven-ötvennek sikerült általában. Tehát a legkegyetlenebb időszak.

K.: Hogy mondta? Hogy negyven…?

V.: Negyven-ötven főnek sikerült az ezerből.

K.: És azt tudja, hogy körülbelül ebben az időszakban hányan szöktek?

V.: Soha senki. Nem, majd azt a végén elmondtam volna.

K.: Bocsánat, hogy belekérdezek.

V.: Ez egy titok maradt. De ez egy titok maradt különben, hogy… De ez volt a legkegyetlenebb időszaka a vasfüggönynek. Nem véletlen, hogy a havi nyugdíjamból sikerült egy eredeti orosz aknaszedő, detektoros fémkereső műszert venni. (?) Mert ugye három módszerrel próbálkoztak felszedni. Az első módszer az volt, hogy fémkereső detektoros műszerrel keresték az aknákat. Csak az volt a helyzet, ugye hát rátette a fejére azt a hallgatót, és akkor hallotta, hogy sípol. Abban a pillanatban, ugye a fémre reagált, tehát fémkereső. Csak az volt a helyzet, hogy az aknák 99 százaléka bakelit meg trotil volt, nem mutatta ki, ugye. És akkor ezt abbahagyták, nem ért semmit, akkor rávittek három tankot. A tankkal mentek előre-vissza olyan 3 kilométer hosszan. A tank szélességén volt egy henger, a hengerre rá voltak fogva 25-30 centi hosszú, 3-4 centiméter átmérőjű gömbvasak hegyesek, és robbantgatták föl az aknákat. Amikor a vezérkar úgy gondolta, hogy valamennyi akna fölrobbant, a 3 kilométeres szakaszt hivatásos tűzszerészekkel megkutatták, sajnos az aknáknak a 25-30 százaléka olyan volt, ami nem robbant föl. És akkor döntöttek úgy, hogy a Dunántúlról visszavezénylik azokat a sorállományú katonákat, akik rakták le ’57-58-ban az aknákat. Akkor még odavezényeltek egy jó pár száz kiskatonát, az egyhónapos aknaszedő tanfolyam végén minden reggel levitték őket ponyvás Csepel teherautókkal ugye több százat az államhatárra. A századparancsnok fölsorakoztatta őket, és a következőképpen igazította el őket – nehogy valaki félreértse. „Elvtársak! Magukat a szüleik épen és egészségben engedte el, magukat hazavárja!” Mert az a katona, aki odament aknát szedni, az nem biztos, hogy este lejött onnan úgy!

Egy katona általában 15-16 métert kutatott meg, de csak egyedül volt szabad kutatni, egyedül! A katonának ez volt a három alapszerszáma, itt, és volt három kisegítő szerszáma. Ami azt jelentette, a kisegítő szerszám, egy 5 méter hosszú hengeres farúd végén egy fűrész volt, a másikon egy kasza volt, a harmadikon meg gereblye volt. A katona innen egy hosszú kaszával lekaszálta odáig, vagy lefűrészelte – attól függ, mi volt rajt’ –, legereblyézte, akkor elővette az első szerszámot. Itt van ni! 3 méter hosszú henger, a farúd végén kihegyezett gömbvas van itt. Tessék nézni! Itt vannak ni! Eredetiben a szerszámok. Ezt 45 fokos szögben tartotta, és minden négyzetcentimétert, 1 négyzetmétert 3800-szor kellett neki megszúrni a saját érdekében. Amikor koppant a fém a bakelittel, akkor mellé tett egy zászlócskát. Mikor öt-hat zászló összegyűlt, elővette a másikat, egy hengeres farúddal – a párhuzamos végén egy ilyen lemez meg van hajtva, meg van élezve –, azzal kiforgatta az aknát. Amikor már hozzáfért, elővette a harmadikat, egy sodronykötél volt párhuzamosan húzva, szétnyitotta a sodronykötelet, elkapta, és lehúzta az aknát. A műszak végén felrobbantották a gyutacsot meg a trotilt.

Azért kellett a saját érdekében 3800-szor megkopogtatni, mert mikor ezt rakták le ’57 nyarán, akkor használtak telepítési rajzot. Ők, amikor a ’66-tól ’70-ig szedték föl, szigorúan tilos volt rajzot használni. Miért? Azért mert ’57-ben leraktak egy aknát mondjuk ide. A katona ’68-ban talált ott egy aknát, ott. Biztos, hogy 50-70 centire rakták le a másikat. Csak az nem biztos, hogy ’68-ban ott is volt! A földmozgás, földcsuszamlások következtében volt, amikor 3-4 akna egymás mellé volt csúszva. Igaz, hogy rátettek ’57-ben 1,5-2 centi földet, de hát hegyoldal, domboldal ráomlott 25-30 centit! Volt olyan, hogy a katona meglökte 8-10 kilóval, mert tudta, hogy ott aknának kell lenni, rajta volt 30 kiló föld, már robbant is! A katonán – lehet is látni majd a vitrinben – van egy védőpajzs, védőruha, nem sérült meg. Azért kellett a saját érdekében megkutatni, ahhoz, hogy a katona tovább tudjon menni, rá kellett menni az aknamezőre! Így is nagyon sok balesetes volt.

Pár évvel ezelőtt Záhonyból voltak itt nálam hárman fél lábbal, közel hetvenévesek. Azt mondták, ők voltak a hibásak, nem a parancsnok. Hát levitte az akna a lábukat. A parancsnoknak az volt a kérése, ha egy területet megkutattak, istenigazából kutassák meg, utána rá kell menni oda. Figyelmetlenek voltak. Nem véletlen, idős orvosok elmesélték nekem, hogy ingajáratban jártak az államhatár és a kórházak között a mentők, annyi kiskatona megsérült!

K.: Amikor szedték föl.

V.: Amikor szedték föl. Ez volt a legkegyetlenebb időszak! Most el lehet mondani, az első héten két katona átdobbantott, elszökött. A következő héten elment egy raj. Na most, ők nem azért mentek Nyugatra, szöktek, mert kíváncsiak voltak a Nyugatra, hanem azért mentek el, mert lelkileg, idegileg összeomlottak. Hát az volt a legkegyetlenebb időszak, a második. És itt látni, ez a harmadik időszak az, SZ-100-as.

K.: Honnan van ez az elnevezés?

V.: Szovjetunió. SZ-100-as, szovjet.

K.: És miért 100?

V.: A Szovjetunió, amikor ’65-ben Brezsnyevék eldöntötték, hogy ezt a Brezsnyev vezetésével föl fogják szedetni ezeket az aknákat, tudták, hogy valamit helyette le fognak rakni. Ez az SZ-100-as, elektromos jelzőrendszer. Óriási különbség volt az SZ-100 között, e között, meg az aknák között. Amíg az aknákat 365 kilométer hosszan rakták, addig az elektromos jelzőrendszert belevitték az államhatártól 50 és 10 ezer méterre! Az államhatárról befelé.

K.: 10 ezer méterre?

V.: Igen, igen. 10 kilométerre.

K.: Tehát akár mondjuk Szombathelynél volt ilyen?

V.: Hát Szombathelyen nem, hát mindig a domborzat, terepviszonyok határozták meg. Ez most van, ahol 10 ezer volt, de csak egy helyen volt. Aztán 8 kilométer, 5, 4 – mindig a domborzat, terepviszonyok határozták meg, hogyan vigyék. Ennek a hossza csak 235 kilométer hosszú volt, az aknás meg 365. Tehát 130 kilométerrel rövidebb volt az elektromos jelzőrendszer, mert átlózott.

K.: Mit csinált?

V.: Átlózott. Ez a hegy be volt zárva. Itt a kis térkép, ni! Ez az államhatár vonala. Itt voltak az aknák huszonhárom éven keresztül.

K.: Igen… Ja!

V.: Az elektromos jelzőrendszer meg fogta, és itt leátlózta. Itt van már két falu, Pornóapáti, 3 kilométerre Horvátlövő, itt leátlózta. Azért volt rövidebb, mert átlózott. Ez a hely is be volt zárva. Azért volt 130 kilométerrel rövidebb, és azért zárt körbe harmincnégy települést, harminckét falut, két tanyát. Na most, ezek a települések el voltak zárva a külvilágtól. És oda bemenni, elmenni nem olyan egyszerű dolog volt! Ezek az elnéptelenedésre voltak ítélve. Két nagyobb faluról tudok – nehogy megkérdezze, hogy melyik, mert soha senkinek nem mondom el –, ahol bolond gyerekek születtek, egy Vas megyei, és egy Győr-Moson-Sopron megyében. Hát azok a fiúk, lányok, akik nehezebben tudtak kapcsolatot teremteni, a rokonságokban történtek a házasodások. Na most, ezek a rendszerváltás nyertesei, ezek a falvak, mert a rendszerváltás után óriási állami támogatásokat kaptak, elmaradott területek, nemzetiségi falvak fejlődésnek indultak.

Na most, ez az elektromos jelzőrendszer, amikor ezt megkaptuk a Szovjetunióból 1966-tól, ez nem egy új technológia volt. Szovjetunió az afganisztáni határ mellé telepítette az ötvenes években 500 kilométer hosszan, ott 380 V áram folyt benne.

K.: Jézus Mária!

V.: Magyarországon 24 V körülbelül. Na most Kelet-, Nyugat-Berlint, ami kettéválasztotta 180 kilométer hosszan, 380 V folyt benne. De 1961 nyarán, amikor leengedték egyik napról a másikra a berlini falat, ott már megvolt az elektromos jelzőrendszer, 380 V folyt benne. Azért próbálkoztak itt a kelet-németek – ugye a szökni próbálók 70-80 százaléka kelet-német volt –, mert ők ott nem közelíthették meg a nyugat-német határt 50 kilométerre, meg 380 V folyt benne.

Na most amikor ezt megkaptuk itt a… Én pár évvel ezelőtt kutatgattam, hogy honnan lopta a Szovjetunió az ötletet, hogy ilyet tegyen az ötvenes években az afganisztáni határra. Hát a náci koncentrációs táborok! Ugye ott volt, 24 ezer volttal nyomták körbe. Szögesdrót – 24 ezer V – szögesdrót.

K.: 24 ezer?

V.: 24 ezer! Ha valaki hozzáért a két drót között, aki szökni próbált volna rab, ugye el is égett!

K.: Jézusom!

V.: Ugye a német tudósok nemcsak Amerikába kerültek, a Szovjetunióba is. Pont tavaly mondta az amerikai csoport, akik itt voltak, hogy tudom-e, honnan lopta Hitler az ötletet? Amerikából! Amerikaiak adták az ötletet, hogy hogyan kell megcsinálni a koncentrációs tábort!

Na most, amikor mi ezt megkaptuk, itt a gyorsaság volt a fontos, ugye. A mi időnkben lovas szekér, lóháton, gyalog, kerékpár volt a közlekedési eszköz. Amikor ezt megkaptuk ’66-ban, a Szovjetunió minden őrsnek adott egy eredeti parancsnoki UAZ-t, egy raj UAZ-t adott, meg egy teherautót, három járművet adott, itt a gyorsaság volt a fontos.

K.: Tehát mit adott? Raj UAZ-t?

V.: Raj… ez volt a parancsnoki UAZ, raj UAZ. Ez kicsit nagyobb volt, hosszabb is, arra tizenöt-húsz katona fölfért, meg négy-öt kutya. Tehát úgy hívták, hogy raj UAZ. Na most, amikor ezt megkezdték építeni…

K.: És mi volt a harmadik?

V.: A teherautó, egy ponyvás Csepel teherautó. Na most, ez úgy nézett ki, hogy van egy vadfogó háló jobbra, és ebben az időben volt két nyomsáv. Van egy előnyomsáv 2 méter széles, és utána jött az elektromos jelzőrendszer, az SZ-100-as, ez volt a lelke mindennek! Ez így ment 235 kilométer hosszan, csak ezek a gazdasági kapuk, amik közötte vannak, ezek szakították meg. Ez azt jelentette, hogy a falvak szélén volt egy kétszárnyú kapu, ez éjjel áram alatt volt, oda volt húzva a szöges akadály. Egy teherautót raktak oda, nehogy éjszaka fönt ragadjon. Reggel nyolc órakor a katonák kinyitották, áramtalanították, beengedték a téesz, állami gazdaság járműveit a két drót közé, ahol 4-5, 8-9 kilométer volt a távolság e között az SZ-100 között, meg az államhatárvonal között. Nem hagyták parlagon, amit lehetett vetni kultúrnövényt, az a búza volt. A búzánál magasabb nem, a rozs, kukorica, napraforgó nem.

K.: Mert ott már elbújik az ember.

V.: Hát természetes! Itt csak az a személy mehetett be géppel, aki megbízható volt, általában családos. De este hat órakor – mindegy, hogy sütött a Nap vagy nem – ki kellett nekik jönni a gépekkel, bezárták a kaput, áram alá tették, visszahozták az akadályt. Ez így volt 235 kilométer hosszan.

Na most az elektromos jelzőrendszer. Ehhez különleges ötvözetű drótokat húztak – csak érdekességként mondom, az első részét Franciaországból importáltuk, a másik részét Nyugat-Németországból. A katonák úgy mondták, fönn ment a melegvezeték, a föld felszíne felé, ez fölfelé, a föld alatt is vittek el kétsorosan, az volt a hidegvezeték. Nehogy valaki ott éjjel átkaparjon. Na most, ez impulzus alapján működött, Magyarországon 24 V áram folyt bent, az volt a szerepe, hogy jelezzen.

K.: Az semmi!

V.: Persze, hogy jelezzen.

K.: Ja, hogy jelezzen csak!

V.: Na most, itt van egy… úgy mondták, hírvonal. Így mentek a villanyoszlopok 235 kilométer hosszan. Az azt jelentette, ha föntről megcsapolták az áramot, működtették ezt a… minden szektorra volt egy vezéregység – ez egy eredeti orosz vezéregység –, amelyik letranszformálta meg működtette az elektromos jelzőrendszert. Ilyen telefonok voltak, csatlakozók voltak az oszloponként, itt is volt az a helyhatáros jelzőkészülék, itt ha nekimegy valaki, fölmegy a rakéta. Tudta jelezni, ha mozgás van.

Nekik nagyon fontos volt, ahol áll az U, (?) az egy nagyon fontos szakasz volt! Ezt úgy hívták, hogy manőver út, vagy hadműveleti út. Itt mentek el a katonák UAZ-zal, teherautóval, egyéb úton-módon. Az határozta meg, hogy hány percenként, milyen messze van az államhatártól ez, az elektromos jelzőrendszer. Ha közel volt mint itt, Alsócsatárnál, az anyósomék kertje alatt, innen az SZ-100-tól 50 méterre húzódott az államhatár vonala, ott 24 órás szolgálat volt, és éjjel-nappal kutyák voltak kikötve. Máshol pedig 5 kilométer volt, ott – mit tudom én – nyolcpercenként, de éjjel-nappal! Éjjel-nappal! Éjjel két reflektor volt a dzsipen, egyikkel világították az SZ-100-at, a másikkal meg a… meg volt a széles nyomsáv, meg vadfogó háló. Ott van ni! Hát így nézett ki 235 kilométer hosszan.

Egy időben mind a kettő volt, amikor én mondom, hogy negyvenegy év, közben kisül, hogy huszonhárom év ez, huszonhárom év az, itt az átfedés az öt évnél ott van, hogy egy időben az akna is volt, meg az SZ-100-as is volt! Öt éven keresztül. Tehát itt az átfedés. Azt jelentette, hogy egy aknát addig nem szedtek föl, amíg az elektromos jelzőrendszert nem tették le az ország belsejében. Azt soha nem felejtem el, amikor kezdték fölszedni az aknákat ’66-ban, sok száz nyugati újságíró, tévés ott volt a határ túlsó oldaláról, Ausztria irányából, világgá kürtölték az első napokban, hogy az osztrák–magyar határon megszűnik a vasfüggöny! Látták szerintem az aknákat, meg az innenső szögesdrótot. Csak azt nem tudták, hogy az ország belsejében le van engedve az elektromos rendszer. Utána megtudták már pár nap után. Most ez azt jelentette, hogy addig egy aknát nem szedtek föl, amíg ezt le nem tették a mélységbe – ami 4-5, 8 kilométer, nem tudom. Mondjuk ez 20 kilométer hosszú, az elektromos, először ezt letették. Áram alá tették, kezdték fölszedni az aknákat. ’66 – elektromost raknak föl. Tehát mindig 25, tehát hátrább van, ’66, ’67, ’68, ’69, ’70 nyarára végeztek a telepítéssel. ’70 nyarára nem végeztek az aknák fölszedésével 365 kilométer hosszan, de a Szovjetuniónak jelenteni kellett szeptember vége felé és az ENSZ felé, hogy fölszedték az aknákat. Nem igaz! Még ’70 őszén, meg még ’71-ben is szedték föl a hegyes, erdős részeken az aknákat. Tehát az osztrák–magyar határ 1971-től akna mentesítve van. Nem hallottam, hogy robbanás történt volna. Utána ugye megtudta a nyugati média, hogy le van engedve az elektromos jelzőrendszer.

Na most, ez senkit nem csapott agyon. A 24 volt, annak az volt a szerepe, hogy jelezzen. Az azért volt veszélyes, mert egyrészt beljebb vitték 50 és 10 ezer méterre, másrészt ez szektorokra volt osztva. Egyes szektor hossza 4-500 méter volt, mindig a terepviszonyok, a domborzat határozta meg, hogy milyen messze tegyék, és ezek a szektorok meg voltak számozva. Minden szektorhoz tartozott egy jelzőkürt. Na most, itt például egy őrs, itt az őrs, minden őrsnek itt volt jobb 1–10. szektor, bal 1–10 szektor. Ezek egyenként be voltak kötve az őrsre, a szektorok. Nálunk az őrsön volt egy ügyeletes szoba. Ott az ügyeletes szobában két elektromos tábla, a jobb meg egy bal, azt 24 órán keresztül ügyeletes katona figyelte. Ugye ott is volt a folyosón az a jelzőkürt. Na most ha a jobb 5-ös bejelzett, (dudál) így megszólalt, abban a pillanatban riadó! És a katonák beugráltak nyolcan-tízen a raj UAZ-ba. Kutya nélkül nem mehettek el. A kutya volt a fő, a hegyes, erdős részen a kutya volt az úr! Három-négy kutyát sík terepen föltettek az UAZ-ra, és ezen a kapun bementek, ezen. Azonnal bementek, lementek az államhatárvonalhoz, oda, ni! 5-4, 8 kilométer, amelyik bejelzett. Ha a jobb 5-ös szektor bejelzett, oda lementek, ugye. Tudták, hogy… hát kötelesek voltak lemenni, lementek, széjjel széledtek a határnál, ebben a szélességben, a kutyákat elengedték, és jöttek a szektorral szemben. Nem tudták, mivel találkoznak, bejelzett, ugye.

Na most akik ki akartak szökni – beleértve a szombathelyieket is, mert légvonalban Szombathely 10 kilométerre van –, sokan abban a tudatban voltak, hogy futnak 200-300, 400 métert, már Ausztriában vannak. Akkor még lehet, hogy volt 4-5, 8-9 kilométer! Belefutottak a katonákba!

K.: Ó!

V.: A katonák három-négy percen belül lezárták az államhatárvonalat – úgy hívták, a záró csoport. A kutatócsoport még átkutatta, hogy mi okozta a jelzést. 1000 jelzésből 998-ban feleslegesen mentek ki a katonák, annyi volt a vakriasztás. Egy ágra esett egy madár, bejelzett. A katonák nem szerették, utálták ezt az elektromos jelzőrendszert.

Nagyon jó futónak kellett lenni, hogy valaki fusson 3-400 métert, mert jöttek vele szemben a katonák kutyákkal. És ebben az időszakban a 75-80 százaléka kelet-német volt, aki próbálkozott szökni ebben az időszakban. Tehát ezt nem szerették a katonák se, nem szerette a vezérkar se, mert igen sok pénzbe került a fenntartása ugye, a naprakészen tartása.

Na most ilyen magas villanyoszlopok (?) voltak ’48-tól ’56-ig fából, nem ilyen komolyak, mint ez. Mint az erdőszéleken tetszenek látni ilyen vadászleseket, ezeket öt részben ledöntötték, és vasból csinálták meg, 15-25 méter magasak voltak, és mindig a domborzat-, terepviszonyok határozták meg, hogy milyen messze vigyék.

Na most végezetül csak annyit, mindig meg szokták kérdezni, ritka, hogy nem, hogy ugye ez itt állt negyvenegy éven keresztül a vasfüggöny az osztrák-magyar határon, hány polgári személynek sikerült átmenni? Na most, akik elmentek sikeresen, ott ugye biztos hallottak róla, hogy vagyonelkobzás, sok év börtön, attól függ, hogy ….. volt. Akiket elkaptak, szintén börtön járt. Hány robbant föl, hány halt meg, hány lett nyomorék, hánynak sikerült, hányat kaptak el, hányat börtönöztek be – a polgáriakra vonatkozik ez? Ugyanúgy vonatkozik a katonákra is! Mert amikor tették le az aknákat ’45-49-ben, szedték fel ’55-56 tavaszán, sok száz kiskatona hagyta ott az életét, lett nyomorék, de látta volna a második időszakban, amikor azt a sok-sok aknát kellett fölszedni! Az szedte a kiskatonáknak életét, meg lettek nyomorékok az aknáktól. Nagyon sokan fegyveres összetűzésbe keveredtek a járőrrel.

K.: Már a szökni próbálók?

V.: A szökni próbálók, persze. Annyit lehet tudni azért, hogy amikor ’56. október 23-án kinyitották a börtönöket, ugye nemcsak azok a politikai elítéltek jöttek ki, hanem az volt a kevesebbik rész, kijött onnan köztörvényesek, mindenki. Na most, azok, akik ’56 végén, ’57 első részében nem tudtak Nyugatra szökni, ’57 második felében, amikor újjászervezték a határőrséget, bizony-bizony ezek zokszó nélkül ugye lőtték hangtompítós pisztollyal a kiskatonákat!

De ezt soha senki nem fogja megtudni, hogy hány ezer, tízezer, százezer családnak okozott ez soha el nem múló fájdalmat ez a negyvenegy év, mert ezeket az adatokat hivatalosan ötévenként megsemmisítették. Valamennyi szocialista országban, ahol a vasfüggöny húzódott, volt egy megállapodás, hogy bedarálják. Nem tudjuk, mennyi! Ezt onnan tudom, hogy itt voltak nálam Magyarország legfőbb ügyészei jó pár évvel ezelőtt, és tőlük kérdeztem, hogy hol kutassak. „Felesleges – azt mondta –, ezeket meg kellett semmisíteni!” Tehát ez egy titok marad. Ha valaki valakit elveszített egyet, az is sok, ugye. Tehát nem tudjuk. Ez egy örök titok marad a jövő részére.

Na most ugye itt… nem tudom, majd a DVD-ben megnézi, itt el szoktam mondani eredeti szökéseket is.

K.: Mondjon el nekem most akkor!

V.: Itt ez a létra eredeti szökési tárgy. Meg ez is, ez a kettő. Amikor ezt megcsináltam, hivatalossá tettem, a Vas Népében van egy kedves barátom, Kozma Gábornak hívják, megírta a Vas Népében, hogy én a magánterületemen csináltam egy magánmúzeumot. Felhívott telefonon pár nap múlva egy volt őrsparancsnok, a Kőszegi hegyekben, a Hörmann-forrás, ott volt őrsparancsnok a hetvenes, nyolcvanas években, és azt mondja, hogy menjek el hozzá, ad énnekem egy karót meg egy tyúklétrát, eredeti szökési tárgyat. Még viccből mondtam neki, mondom, „hát én menjek ezért Kőszegre? Hát, hiszen annyi karó van itt a szőlőben, hogy nem igaz!” Menjek el! Nem akármilyen karót ad! Ezt a vitrinében őrzi! Kérte a feleségét, a gyerekeket, hogyha meghal, akkor tegyék a koporsóba mellé, mert ameddig ő őrsparancsnok volt ebben az időben, az ő életét ez megkeserítette, ez a karó.

Hát akkor a nagyobbik lányommal egy megbeszélt időpontban el is mentünk Kőszegre. A lakótelepen lakott a negyedik emeleten. Hét vagy nyolc éve meghalt már a kisöreg. Gönczi Mihálynak hívták, nagyon szerény körülmények között élt a kisöreg. Kivette a vitrinből ezt a karót, leültetett bennünket a díványra, a következő érdekes mondatot mondja. Azt mondja, odaadja ezt nekem, bárkinek elmondhatom a történetét, mert ő abban a korban van, őt már talán nem fogják bántani. Hát akkor volt hetvenöt éves, és különben ’82-ben, ’83-ban szerelt le, ment nyugdíjba. Ezt ő faragta rá a két kezével, hogy „1978. VIII. hó 25.” Ez a három betű a három szónak a rövidítése, hogy „Büntetlen Határ Sértés”. Ugye mert nem merte ráfaragni, azt mondja a kisöreg, mert nem volt illő cigányozni abban az időben se, ehelyett szigszalaggal leragasztotta, és ráírta, hogy „elkövette három szombathelyi cigánygyerek ennek a karónak a segítségével. Ezen a napon.”

K.: És hogy csinálták?

V.: Hogyan? Hát a következő: vissza kell menni tizenegy évvel korábbra. Ugye 1966-ban kezdték ezt leengedni. Ezt a honvédség műszaki alakulat végezte, az SZ-100 leengedését. Elértek a hegyekbe – mondjuk, a Kőszegi hegyekről van szó –, ahhoz, hogy ezt le tudják tenni, ezeket a betonoszlopokat, ezeknek a helyét ki kellett robbantani, az oszlop helyét, hogy be tudják tenni. Amikor kirobbantották az oszlop helyét, egy nagy lyuk keletkezett. Beállították az oszlopot, behúzták kétsorosan a vezetéket a föld alatt, és durván olyan 40-50 centiméter átmérőjű betontuskót csináltak. Ugye bedöngölték a katonák a kirobbantott kő-, földtörmeléket.

Na most ez a három szombathelyi cigánygyerek Kőszeg irányából jött ugye, …. találták ezt a fát, karót, vagy vágták, ezt már nem tudom. És most ahhoz, hogy valakik szökni próbáljanak abban az időben, az elektromos jelzőrendszer idejében, volt, amikor fél napon keresztül kellett figyelni a járőr mozgását. Biztos, hogy húsz perc? Biztos, hogy tíz perc? Biztos, hogy tizenöt perc? Ugye? Mert akkor megjelentek éjjel-nappal. És a betontuskó mellett azt a laza földet, követ kikaparták, mert a kő a földdel soha nem köt meg, csak ülepszik. És ugye lementek az alsó vezeték fele egy 35-40 centit, és egyenként átbújtak alatta. Ugye a roma gyerek, ha az érdeke megkívánja, ügyes is tud lenni. És amikor a harmadik is átjött, akkor fogták ezt a karót, bedobták ide a gödörbe, annak az örömére, hogy segítette a szökést, és elmentek. Mert ha ez nem jelez be, akkor itt már a katona hiába megy utánuk, elmennek.

Jött a járőr itt a hadműveleti úton a dzsippel, észrevették a nyomsávon a nyomokat, a gödröt. Gyorsan beszóltak telefonon az őrsparancsnoknak. Mondja nekem az a kisöreg, az őrsparancsnok, hogy pont a parancsnoki UAZ műszakin volt, ezért akkor még voltak hátaslovak az őrsön, fölnyergeltetett a lovásszal, kimentek a helyszínre. Amikor megnézte a gödröt, látta, hogy hát az ő részéről is baj – mint első számú vezető ugye felelős volt a szökésért –, ezt a karót fogta, bevitte magával az őrsre, és bezárta a páncélszekrényébe.

Őneki kellett jelezni a feletteseknek Szombathelyre ugye azonnal, a kerületi parancsnokságra. Azonnal kijött két kivizsgáló főtiszt, ezeket hivatalosan úgy hívták, hogy hadügyészek. Ezek ronda utálatos emberek voltak! Ezek, ha valamelyik őrsön rendkívüli esemény volt, szökés, elfogás, hazaárulás vagy ittasodás, ők mentek kivizsgálni. Ezektől az őrsöknek a hivatásos állománya is tartott.

Na most, az őrsparancsnokkal kimentek a helyszínre, megnézték ugye a szökés helyszínét, és látták, hogy egy kaparó szerszám, csak azt nem tudták, mi. Bementek az őrsre, a parancsnokkal elővetették a naplót. Ugye minden őrsnek egy ilyen vastag határrögzítő naplója volt. Az azt jelentette, hogy mindennap egyet lapozni kellett. Baloldalt volt az őrsnek a szakasztérképe, oda kellett berajzolni, hogy hogyan vannak a járőrök, jobbra meg, ki kivel volt szolgálatban. A nyugati határon nem nevek voltak, hanem csak számok. 1-es az őrsparancsnok, 2-es a helyettes, a 32-es, valamelyik lövész. Megnézte az a két rafinált katonai főügyész, hogy ezen a szakaszon legyen… a jobb 5-ös szektorban történt a szökés, hány percenként kellett itt a katonáknak elmenni a dzsippel? Hát kilenc percenként. Ők ebben kételkedtek, hogy kilenc perc alatt ekkora lyukat csinálni kizárt dolog! Ezért milyen rafináltak voltak, másnap Szombathelyről elhoztak magukkal egy segédmunkást, egy stopperórát, meg egy 60-80 centi hosszú, 10-12-es betonvasat. Na most ugye ezt csinálták a cigánygyerekek az oszlop másik oldalán. A segédmunkásnak a stopper elindítása után ugyanakkora lyukat kellett kikaparni, mint a cigánygyerekek kikapartak. A stopperóra ment, a verejték meg folyt róla, és ez huszonkilenc percig tartott! Hány percenként kellett elmenni? Kilenc. Hát ha huszonkilencet elosztunk hárommal, ugye háromszor kellett volna elmenni.

Na most, az a két katonai főtiszt azt a következtetést vonta le, hogy azok a katonák itt voltak szolgálatban akkor, vagy egyszer se mentek el a huszonkilenc perc alatt, ha el is mentek, beszélgettek, hülyéskedtek, nem figyeltek. Mert egyiknek ezt kellett figyelni, a parancsnoknak a nyomsávot. Hát akkor megnézték, ki volt szolgálatban. Egyszerű volt ám! Mert ha most megjelenik ez, a naplót meg tudnám nézni, hogy én kivel merre voltam szolgálatban a hatvanas években! Megnézték, hát mondjuk a 22-es meg a 44-es. A bilincs kattant rajtuk, ugye a két fiún, aki ott volt szolgálatban. Szombathelyre kerültek be, a Határőrség Kerületi Parancsnokság fogdájába, majd két hét után a Győri Katonai Ügyészség – mert Győrhöz tartoztunk ugye – nyilvános tárgyaláson, kétszáz berendelt kiskatona jelenlétében a járőrparancsnokot másfél év katonai börtönre ítélték, a társát egy évre. Rákospalotán volt egy futkosó. Ennyivel meghosszabbodott a katonai életük. Az őrsparancsnokot meg úgy megbüntették, amíg le nem szerelt, nem ment el nyugdíjba, jutalmat, kitüntetést, előléptetést nem kapott, és mivel három gyereke volt, nem helyezték le büntetésből a román, ukrán vagy jugoszláv határ mellé.

Na most, ezek a cigánygyerekek kimentek Ausztriába, lágerben voltak egy hónapig állítólag Bécs környékén, mert politikai menedékjogot kértek, kaptak Angliában. Kilenc hónap után az egyik írástudó cigánygyerek a szüleinek ír egy levelet, hogy mind a hárman jól vannak, és kérték a szüleitől – én mondok egy fantomnevet, a fiú nevét nem mondom, mert él Szombathelyen, hatvankilenc éves. Mondjuk „a Tóth Pistának köszönjétek meg, nagyon jó tanácsot, ötletet mondott! Amit mondott, a Kőszegi hegyekben, az Írottkő környékén könnyű volt kiszökni Ausztriába!”

Hát na, most ugye annyit kell tudni, hogy minden megyeszékhelyen a nagypostán volt egy különleges osztály. A Nyugatról jövő, menő leveleket, csomagokat nem a címzett nézte meg először, mások nézték meg. (…)

K.: Tehát azt mesélte, hogy bontották föl a Nyugatról érkező leveleket.

V.: Igen, igen. És akkor megírta, hogy ki volt az a Tóth Pista, ő 1966–67-ben volt műszakis katona, amikor rakták le ezeket az oszlopokat a hegyekben. Bevasalták, és a Szombathelyi Polgári Bíróság tanácsadó tippet adóként, ötletadóként, ilyen két és fél év börtönre ítélték.

K.: De milyen ötletet adott?

V.: Hát hogy ötletadó volt. Mindjárt mondom tovább, még folytatódik egy kicsit. Na most a Tóth Pista azzal védekezett, hogy ő ezt mondta… különben másfél évet letöltött Baracskán, mert egyet elengedtek neki. Ő azzal védekezett, hogy ő ezt mondta, csak nem a cigánygyerekeknek. Valamelyik kocsmában baráti körben iszogattak, vagy többet ittak, és ő elmesélte ott a barátainak, ha ő ki akarna szökni, akkor a Kőszegi hegyekben, az Írottkő környékén, a betontuskó mellett a laza föld, követ kikaparná, és átbújna alatta. Ugye valamelyik éles fülű cigánygyerek kihallgatta, azok végrehajtották! Na de hát nem vették figyelembe.

Na most, ez létra, ahogy mondtam, ez eredeti, csak a felső foka nem az. Ez ’78. október 21-én, ezen a napon – ezek eredeti fotók, ez a három – egy kelet-német vegyészmérnök házaspár, apuka, anyuka, lánya, a nyugat-német Stern Magazin fotóriportere, szerkesztő riportere ki akarták szöktetni Magyarországon, Ausztrián keresztül Nyugat-Németországba ezt a házaspárt a gyerekkel. Na most ahhoz, hogy abban az időben valakit kiszöktessenek, több napon keresztül a határ túlsó oldaláról meg kellett figyelni a járőr mozgását, a terepviszonyokat, és a térkép készítéséhez is kellettek olyan bázispontok, hogy föl tudják tüntetni a térképen, és a legjobb helynek találták a Kőszegi hegyeket. Ott is ugye az Írottkő, az a trianoni kövek. A trianoni kövek, az nem úgy van letéve, hogy rá van írva, hogy 21 vagy 23, hanem azok meg vannak számozva, hogy 12 114-es.

Megvoltak a térképpel, egyik példányt eljuttatták a kelet-németeknek ugye Németországba. Ez a házaspár ’78. október közepén egy Wartburg személykocsival eljöttek Magyarországra, és a megbeszélt időpont előtt három nappal előtte eljöttek Kőszegre, és a Nagytemplom baloldalán van egy Strucc Szálló, ott megszálltak. Az apuka aznap vagy másnap – ezt az őrsparancsnok nem tudta megmondani – beült a Wartburgba, és onnan 6 kilométerre van a Cák nevezetű település. Abban az időben bontogatták ezeket a régi zsúptetős pincéket, és az apuka a rajz szerint összeszegelte ezt a létrát. Ez nem lehetett hosszabb, mint 2 méter, nem lehetett szélesebb, mint 25-26 centi, nehogy hozzáérjen a dróthoz.

A meghatározott napon percre pontosan találkoztak a térképen megjelölt pontnál, és Ausztria irányából bejöttek öten.

K.: De kik találkoztak?

V.: Hát a kelet-németek… mindjárt mondom. Ausztria irányából bejöttek öten, a nyugat-német Stern Magazine szerkesztő riportere és a fotóriporter, és fölbéreltek három jó 2 méternél magasabb kidobó legényt! Fölbéreltek. Na most könnyen bejutottak, mert ’71-ben fölszedték az aknákat, ez meg ’78-ban volt. Pontosan találkoztak a térképen megjelölt pontnál. Ugye megfigyelték, elment a járőr, az apuka nekitette a létrát ugye Kőszeg irányában az oszlopnak, először fölment a kislány. Na most ezek a nagy emberek egymás nyakában ültek. Gyakorolták Németországban. A legfölső olyan magasan, majdnem átnyúlt a vadfogó hálóig, átnyúlt az elektromos jelzőrendszeren. Emelik át a kislányt, 6-8 méterre a fotós meg fotózta őket, mert jó cikket akart abba a nyugat-német magazinba, ugye, mert azért jó pénzt kaptak volna, hogyan lehet valakit kiszöktetni Keletről Nyugatra. Emelik át az anyukát, sikerült, és az apuka… Valószínű, nálam is kövérebb volt, és az a felső létrafok, lehet is látni, nem tudta odaadni az őrsparancsnok…

K.: Nem bírta el!

V.: Mert letört alatta! Leesett a jelzőrendszerre. A két drót közé esett, mindegy, hová esik, ha bejelez, akkor elkapják. Ugye ők itt heten, az öt férfi, anyuka, kislány hanyatt-homlok menekült Ausztria irányába. Onnan, az elektromostól az államhatár arra, körülbelül 1000-1050 méterre volt. Körülbelül 2-250 métert tudtak csúszni-mászni, gurulni a hegyoldalon Ausztria irányába, jöttek velük szemben a katonák kutyákkal! Ahogy mentek az erdős, hegyes részeken, nyolc-tíz kutyát vittek ki magukkal – mert ugye ott a kutya volt az úr, nem a katona. Lezárták az államhatár vonalát, a bejelzett szektorral szembe jöttek, a kutya szimatot kapott, kirántotta őket a bokorból. Az anyuka sírva mondta, hogy a papa a túloldalt van valahol – nem tudták, hogy papa is van, ugye. Hát a papát nagyon nehéz volt elkapni, jó három óra múlva kapták el. Egy nagy-nagy fenyőfa tetejéről csalták le. A nemzetközi egyezmények alapján a nyugat-németeket kiutasították az országból, a kelet-németek meg három és fél év börtönt kaptak, amit az NDK-ban kellett letölteni. Hát ez a történet ehhez, amit elmeséltem önnek.

K.: Hadd kérdezzek valami személyeset. Amikor szolgált, akkor mit gondolt ezekről a szökevényekről?

V.: Hát nekünk… most tessék csak elképzelni, hogyha visszalapoznám a történelem kerekét egy negyven-ötven évre, nekünk ezt tudomásul kellett venni. Hát, aki szökni akart, azokat bűnözőknek tartottuk. Mi azt nem tudtuk, hogy egy szerelmi bánat miatt szökik ki, vagy az iskolában úgy sikerült neki az érettségije, mi ezt nem tudtuk. Egy volt, ha nem állt meg ugye… de nem úgy van, hogy a katona csak lő, nem úgy van, hogy csak nekiáll lőni a katona. Nem, annak megvoltak a nagyon szigorú feltételei, hogy mikor szabad lőni. És emberre. Meg hová. Tehát először felszólítani, „álljon meg!” Ha nem állt meg, akkor a levegőbe figyelmeztető lövés, ha akkor se állt meg, akkor eléje kellett lőni, ha akkor se állt meg, akkor lábra kellett lőni. De hát ugye volt egy ilyen mondás, amit én is tanultam meg én is tanítottam, ha tanítottam, hogy „lábra célozni! De úgy, hogy nehogy meg tudjon szólalni!”

K.: De ez mit jelent?

V.: Hát hogy hová kellett célozni.

K.: Lábra, de… nem tudom! Hova? Ja, a lába közé?

V.: Le kellett lőni. Tehát hogy ne tudjon megszólalni.

K.: Tehát le kellett lőni, de nem a lábára célzott, hanem…

V.: Hát a lábra célozni, de nehogy meg tudjon szólalni.

K.: Tehát le kellett lőni.

V.: Le kellett lőni. Nehogy meg tudjon szólalni.

K.: De miért?

V.: Miért? Hát megvan az oka ám ennek! Mert a hatvanas években egy nagy pártfunkcionáriusnak a fia érettségin megbukott a barátjával együtt. Szégyellte magát, és nekiindult a határnak. Nyugatra akart kiszökni. A járőr felszólította, a levegőbe lőtt, eléje lőtt. Nem, másztak át ezen a kerítésen ott, ezen másztak át. És a járőr lábon lőtte őket. Hát az apuka ugye menteni akarta a fiát, vagy mentette is a fiát minden körülmények között a bíróságon, és azt hazudták a bíróságon, hogy őket nem szólították föl, ők semmit nem hallottak, csak egyszerűen lelőtték őket, lábon lőtték őket. Hiába próbálta. Most az a katonai ügyész, aki korábban elítélte a katonákat, az most védte a katonákat, védte. Hiába próbálták bebizonyítani, hát a tárból hiányzik ennyi lőszer! Meg mind a ketten próbálták, izé… Nem nekik adtak igazat, hanem a két határsértőnek adtak igazat, ezért a katonákat bezárták egy évre börtönbe. És utána volt az: kérem, semmi gond! Úgy tanították már velünk is: „Lábra célozni! De úgy, hogy ne tudjon megszólalni!” Mert ugye a halott ember, az nem tud… azt se mondani, hogy igen vagy nem. Mert általában letagadták, hogy rájuk lőttek. Tagadták. Hát logika van bent, ugye?

A Szeremley az egy kisebb falat volt. A nagy falat volt ez a MiG-es alezredes. Nem vagyok biztos én ebben.

K.: Nem?

V.: Talán ő az más volt. Tehát fölszállt egy alezredes Szolnokon egy MiG-gel, ugye nagyon sok dokumentációt vitt ki magával, olyan dokumentációt állítólag, hogy hol voltak a szovjet rakétabázisok a föld alatt. És ugye hát két-három perc alatt elhagyta az országot ezzel a MiG-gel, és leszállt állítólag Olaszországban egy NATO-bázison, majd utána átment Nyugat-Németországba, és onnan elkerült a Pentagonba Amerikába. Tehát ő egy nagy falat volt, mert óriási mennyiségű olyan dokumentumokat vitt ki, hogy hol vannak elhelyezve a bázisok. És azután a szovjeteknek át kellett építeni a rakétakilövő bázisokat. Tehát egy nagy falat volt ez. Erre szerintem úgy vigyáztak, mint a két szemükre! És én biztos vagyok benne, hogy egy olyan államba menekítették el, vagy nevet változtattak, talán még át is plasztikázták az arcát, mert hát a KGB, az úgy utána is tudott nyúlni ott is ám! Tehát azért kellett valahogy eldugni ezt a jóembert. Nem tudom, mi lett vele, él-e, nem él, nem tudom. Csak őneki az egész élete végéig nem volt egy nyugodt perce.

K.: És a Szeremley történetét ismeri?

V.: Maga tudja?

K.: Hát igen.

V.: Tessék nekem elmondani!

K.: Hát annyira nem tudom, hát csak hallomásból.

V.: Csak azért mondom, hogy én akkor voltam katona, amikor ez történt. (…) És akkor megfogadtuk mi katonák, hogy ha valamikor találkoznánk ezzel az emberrel az életben, jól meghúznánk a fülét.

K.: Az mit jelent? Jó jelent vagy rosszat?

V.: Meghúznánk. Azért, mert amikor történt ez az eset, három hónapig kimaradásra, eltávra, szabadságra nem mehettünk.

K.: Hogy történt? Mesélje el!

V.: Sopronlövő és Sopronkövesd között, ott van egy ilyen egyenes szakasz a főútvonalon. Ez 1967-ben történt, egy ködös hajnali napon történt ez a szökés. ’67 márciusában, áprilisában – nem tudom, melyik hónapban – egy profi sportrepülőgép párhuzamosan ment a határral, túloldalt, Ausztriában. Nagyon alacsonyan jött. Lokátorosok ugye voltak Vas megyében, ott aztán… illetve ha jól tudom, Győrszemerén voltak lokátorosok, és annyira alacsonyan jött ez a sportrepülőgép, hogy a lokátor nem tudta bevenni. Na most a katonák hallották, akik kinn voltak szolgálatban, hogy valami búg, de nem tudták, hogy mi. De hát tudták, hogy micsoda, csak ugye párhuzamosan ment a határral. Sopronkövesd környékén ugye ez hirtelen ráfordult a főútvonalra. A főútvonal 1 kilométer hosszan egyenes volt, jobbra-balra nem voltak sem fák, sem kilométerkövek. És ez hajnalban volt, úgy négy óra felé, abban az időben esetleg tudták azt, hogy vagy a tejes autó, vagy a kenyeres autó szokott csak menni. És lelandolt, egy pár 100 méter után ugye megállt. Meg tudott állni. Ott a Szeremley Huba a családdal várta. Kiszállt az autóból, megfordították a repülőt, beszálltak gyorsan, és nem tartózkodott egy hat-nyolc percnél többet az a sportrepülőgép, fölszállt, azonnal kiment Ausztriába.

Na most, ebből óriási balhé lett! Nem engedtek mondjuk kimenőre, szabira, eltávra. És ekkor megfogadtuk mi, katonák, határőrök, ha valamikor az életben ezzel a jóemberrel találkoznánk, meghúznánk a fülét! Mit ad a sors? Ezelőtt öt vagy hat éve Bükfürdő mellett van egy úgynevezett vendéglő, a Fürdő Étterem, és ő tartott egy borkóstolót ott, ugye a balatoni borait hozta el. És nem jött ő el a borkóstoló kezdetére – voltunk vagy háromszázan –, hanem a borászát küldte el, és ő megjelent kilenc óra felé, úgy, ahogy kiszállt a csónakból, mert a Balaton közepén horgászott, amikor lett volna a borkóstoló. Amikor megjött, úgy fél kilenc, kilenc óra felé, akkor már vége volt a borkóstolónak, és én odamentem hozzá, aztán mondtam, ki vagyok, mi vagyok, és csak viccből mondtam neki, hogy hát mit döntöttünk abban az időben. És akkor nagyképűen annyit mondott, hogy azt mondja: „Akkor hullottak Moszkvától Budapestig a csillagok!” Annyi magas rangú tisztet lefokoztak e miatt a szökés miatt. Mert ugye ilyen nem lett volna szabad, hogy előforduljon. Ön hogy tudja?

K.: Így, így! Ez a történet. Hát azt mondjuk nem tudtam, hogy magukat ezért ennyire megbüntették. Köszönöm szépen az interjút.

 

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Iron Curtain Stories