Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Zsuzsa Gáspár (* 1943)

A hatvannyolcas bevonulás olyan tükör volt, amibe nem lehetett nem belenézni

  • 1943 született Budapesten

  • 1944 édesanyja meghal a bergen-belseni koncentrációs táborban

  • 1961 érettségi a Teleki Blanka Leánygimnáziumban

  • 1962–68 egyetemista az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–népművelés szakán

  • 1965 házasságot köt Donáth Péter képzőművésszel

  • 1966–69 titkár az Egyetemi Színpadon

  • 1969 megszületik Anna lánya

  • 1971–72 Keddi körök a lakásukon

  • 1970–74 között rendezőasszisztens a Huszonötödik Színházban

  • 1976 diploma az ELTE magyar–népművelés szakán

  • 1977 januárjában férje, Donáth Péter aláírjaa az első tiltakozást a Charta 77 tagjainak letartóztatása ellen

  • 1976–88 muzeológus az Iparművészeti Múzeumban

  • 1979 aláírtja mindkét tiltakozást a Charta 77 képviselőinek pere ellen

  • 1988 TDDSZ és SZDSZ alapító

  • 1988–90 aktívan részt vesz a TDDSZ munkájában

  • 1989–1994 szerkesztő az Officina Nova kiadónál

  • 1995–2000 oktatási igazgató a Mentálhigiénés Programirodában

  • 2000– nyugdíjas, szabadúszó szerkesztő

A hatvannyolcas bevonulás olyan tükör volt, 
amibe nem lehetett nem belenézni

              1943. május 1-én, zsidó családban születtem. Az édesanyámat, Krausz Rózsát elvitték 44 novemberében az utolsó vonattal, mielőtt az orosz csapatok körbezárták Budapestet. A bergen-belseni koncentrációs táborba került, és ott – hál istennek – nagyon hamar, decemberben meghalt. [2012-ben, már az interjú elkészülte után, elmentem a családommal Bergen Belsenbe. Mivel szerettem volna megtudni, ha lehet, valami pontosabbat a halála idejéről és a körülményeiről, és mert anyám adatai némileg tévesen szerepeltek az ún. Book of Remembrance-ben, lehetőséget kaptam – mint bárki, aki ezt ott kéri –, hogy beszéljek egy az emlékhelyen dolgozó történész kutatóval. Tőle tudtam meg, hogy anyámat először Dachauba vitték, majd, mivel munkaképtelenné vált, 1944. december 21-én átszállították Bergen Belsenbe. Ez a róla tudható utolsó hivatalos adat, mert az angolszász csapatok közeledésnek a hírére (ez volt az első felszabadított tábor) a tábor iratainak nagy részét elégették az SS-ek, majd elmenekültek. A könyvben szereplő adatokat szívós munkával német történészek gyűjtötték össze. Tisztelet és hála nekik. G. Zs. 2016. 02. 07.]Engem és a nővéremet beadtak egy úgynevezett védett házba, ahol csak gyerekek voltak. A nővérem nem emlékszik rá, hogy kerültünk ki onnan. Én viszont arra emlékszem, hogy gyerekkoromba többször hallottam azt, hogy ő akart onnan mindenáron kijönni, és megfenyegette a családot, hogy a karjába vesz és leugrik velem együtt az emeletről, ha nem hoznak ki minket. Kihoztak. Az volt a családi legenda, hogy azt a védett házat lebombázták, nem sokkal az után, hogy minket kihoztak.

              Budapesten a nyilasok vitték el az embereket. A nagymamámat megkérdeztem, hogy lehet, hogy minket nem vittek el? Azt felelte erre, hogy berakott minket, a nővéremet meg engem egy ágyneműtartóba. A nővérem azt mondja, hogy ez nem igaz. De akkor őt, a nagymamámat miért nem vitték el? 44 őszén az, hogy egy adott házból kit vittek el, és mit csináltak vele, az kizárólag a kerületi körzetvezető aznapi ébredésén múlott. Ha aznap úgy ébredt, hogy ebből a három házból mindenkit a Dunába lövök, akkor a Dunába lőtték az embereket. Ha úgy ébredt, hogy ebből a házból leszállítja a németeknek a munkaképes nőket, akkor ez történt. Ez történt a mi házunk esetében is. Férfi ott már nem volt, csak nők és gyerekek.

              Apám munkaszolgálatos volt, de az a ritka szerencséje volt, hogy egy budapesti műszergyárba hívták be, és ennek következtében jó esélye volt túlélni a háborút. Valami minimális kapcsolatot tudott velünk tartani. Vannak olyan családi legendák, hogy konzerveket küldött nekünk. Gulyáskonzerv is volt közte, és nem volt kóser. És a nagymamám nem ette meg, de az Úrral kiegyezett, és a gyerekeknek adott a nem kóser gulyáskonzervből.

              Apám Kohnnak született, de Gáspár Tiborként nőtt föl. Családi hátteréről alig tudok valamit. Apám apja korán meghalt. Ő volt az, aki apámat szerette, és apámnak nagy veszteség volt, hogy kisgyerek korában, valamikor az első világháború után elveszítette. Apám nagy legendái közé tartozott, hogy az apja jómódú volt az első világháború előtt. Valahol Budapesten élt, és háborús kötvényeket vásárolt. Innentől a történet elképzelhető. Tehát az apám nélküle nőtt föl. Valószínűleg ezért is tudok róla keveset. A másik, amiért keveset tudok róla, hogy relatíve fiatal voltam, amikor az apám meghalt. Későn kaptam észbe.

              Apám negyven éves volt, amikor én születtem, akkoriban késői gyereknek számítottam. Kisiparos volt, fogorvosi műszerész. Nagyon szegény családból jött, és egy gyerekkori agyhártyagyulladás miatt kicsit rosszul hallott, kicsit beszédhibás volt. Ő volt a legidősebb gyerek, viszont nem tanítatták, és emiatt lenézték a családban. Komoly erőfeszítések árán lett egy saját üzeme, amit úgy hívtak, hogy Dentál Depo. Itt fogorvosi műszereket gyártottak, javítottak, plusz mindenféle anyagot árultak, amire egy fogorvosnak szüksége lehetett.

              Apámnak nagyon nagy vereség volt anyám halála. Éppen akkor érte utol, amikor végre úgy nézett ki, hogy ő nem örök vesztes. Van felesége, két lánya, kis műhelye. Szóval megindult a dolog, amikor a zsidótörvények bejöttek. Amit apám és az asszimilált magyar zsidók többsége nem hitt el. Egyszerűen nem hitt a szemének. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban – amikor már elég bátor voltam ehhez, és elég sokat tudtam arról, hogy is zajlott ez a dolog – megkérdeztem apámtól, hogy miféle eszelős ötlet volt 42 őszén úgy dönteni, hogy valaki világra hoz egy zsidó gyereket. Nekem ez a felnőtt eszemmel érthetetlen volt. Apám szó szerint azt felelte: „Kislányom, azt hittük, hogy mi megússzuk.” Magyarországra gondolt, mikor azt mondta: „mi”. Eldöntötték, megszülettem… Sok minden történt, ezt mindenki tudja. Aztán 44 tavaszán, amikor bejöttek a németek, az én családomnak annyiban szerencséje volt, hogy azt a házat nevezték ki csillagos háznak, ahol mi laktuk. Ez a Szív utca 14. Klasszikus három szoba személyzetis lakás volt, és oda költöztek a család többi részei, nagyanyám testvérei. Voltunk elegen, gondolom, de nem tudok részleteket. Követhető történetem akkorról nincsen.

              A háború után apám keresni kezdte anyámat, beszélt, akivel lehetett, de a halotti anyakönyvi kivonatát csak akkor váltotta ki, mikor később meg akart nősülni. 45 után, nagymamám haláláig vele, anyám anyjával éltünk, mert nem volt senkije rajtunk kívül. Biach Matild volt a lányneve. A Biach névről annyit sikerült kiderítenem, hogy spanyol, tehát szefárd eredetű név. Nem nagyon sok Biach nevű család volt itt Közép-Európában, mert szefárdok errefelé kevesebben jöttek. Ide inkább Galíciából jöttek az askenáziak. Úgyhogy én egy rendes, hiteles szefárd vagyok.

              Az én életemben az anyai ág sokkal fontosabb szerepet játszott. Hozzájuk volt a gyerekkoromban igazi közöm. A nagymamámék heten voltak testvérek. Ott volt egy nagy, erős család. Kicsit olaszos: szenvedély, érzelem, telefonok meg szombati közös ebédek. Nagyanyám két húga játszott igazán szerepet gyerekkoromban. Főleg az egyik a kettő közül. Ő volt a hét testvér közül a legfiatalabb. A nagymamám volt a második lány, és mivel az első lány viszonylag fiatalon meghalt, és a szüleik is viszonylag fiatalon meghaltak, a nagymamám anyaszerepfélébe került. És ez megmaradt az élete végéig. A család Csorna környékéről származott. A hét gyerekből egy volt fiú, a legidősebb. Őt a húgok hihetetlen tisztelettel emlegették. Úgy hívták, hogy Biach M. Marcell. Hogy az „M” miből jött, nem tudom, talán a Manóból. Eltüntetett – gondolom – középről valami zsidó nevet. És ő volt a hét testvér közül, aki igazán jómódra és polgári jólétre tett szert. A húgok, kivétel nélkül, inkább egy kispolgári és a szegényhez közeli társadalmi státuszban maradtak. Biach M. Marcell viszont férfi fehérnemű boltot nyitott Budapesten, az Aranykéz utcában. Hosszú ideig a helyén egy állami férfi fehérnemű bolt volt. Nekem azt éveken át tudták mutogatni, hogy ez volt a nagy-nagybátyád boltja. Sőt, felnőtt koromban a férjemnek vásároltam ott inget, és nagyon jól szórakoztam a helyzeten. A férfiak korán haltak ebben a családban. Anyai nagyapámat Krausz Rezsőnek hívták, és réges-rég halott volt, mikor én megszülettem. Gyerekkoromban mindig azt mondták nekem: „olyan vagy, mint a nagyapád volt”. Természetesen engem nagyon izgatott, hogy milyen volt a nagyapám, és ezt a bizonyos legkisebb húgot egyszer sarokba szorítottam, hogy meséljen róla. Nagyapám pincér volt, és nagytermészetű ember. Ami ebben a családban azt jelentette, hogy ivott is. Nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy alkoholista volt, mert az én családomban az „ivás” az azt jelentette, hogy vacsorához megiszik egy pohár bort. És dohányzott is a Rezső. Meg is büntette az úr, mert torokrákban halt meg. Kártyázott, ivott és dohányzott a Rezső. Ebben a családba ilyesmit senki más nem csinált.

              Van egy nővérem, Gáspár Judit, majdnem hat évvel idősebb nálam. Ő a nagyobb vesztese a történetnek, hiszen ő ismerte anyámat. Nekem könnyebb volt, mert én csak kerestem egy anyát, de ő tudta, hogy mit veszített el. Nyolcéves koromig a Szív utcában laktunk. A világ, amiben felnőttem, eléggé hasonlított egy siratóházhoz. A siratóház attól volt, hogy az anyám anyja nevelt bennünket, akinek elegendő oka volt siratni. Az egyik lánya meghalt jóval a háború előtt egy betegségben, aztán meg elvesztette az én anyámat. Ez gyerekként nagyon nehéz volt.

              A családom egy nagyon klasszikus zsidó kispolgári család volt. Abban az értelemben is, hogy apámnak egyetlen ambíciója volt: hogy mind a két lánya egyetemet végezzen. Semmi más nem érdekelte. Nem bánta volna persze, ha egy rendes polgáremberhez megyünk feleségül, de ezt nem kapta meg szegény. De azt igen, hogy mindkettőnket a társadalmi és műveltségi ranglétrán fölfelé, maga fölé tolhatott. Amikor a lányom iskolás lett, sokat gondolkoztam azon, hogy én miért voltam jó tanuló. Egyetlen választ tudok erre adni: azért, mert nem volt más választásom. Apámnak nem volt kételye felőle, hogy az ő két lánya egyfelől zseni, másfelől teljesít. És mi be is teljesítettük az ő elvárásait. Fantasztikus könyvtárban nőttem fel. Amit az apám úgy szerzett be a háború után, hogy bement egy antikváriumba, és azt mondta, hogy „van két lányom, rakjon össze nekem egy könyvtárat!” Nem viccelek! Abban a könyvtárban megvolt a Jókai-összes, a Gárdonyi-összes, a Mikszáth-összes, a Herczeg Ferenc-összes, a Révai lexikona első kiadása, a világirodalom klasszikusai 100 kötetes válogatásban. Minden, amit egy gyereknek el kell olvasni. És én ebben nőttem fel. Sok giccs is volt benne, amiért szintén nagyon hálás vagyok. Upton Sinclair Lanny Budd-sorozata. Ennek következtében én azon kevés magyar állampolgár közé tartozom a korosztályomba, aki mind a tizenegy kötetet olvastam Lanny Buddból! Tízéves koromig csak a nővérem közvetítésével volt szabad a könyvespolcról levennem könyvet. Nagyon gyorsan olvastam, és a nővérem belefáradt, hogy kétnaponként szedjen le nekem könyvet, és kiharcolta apámnál, hogy szabad legyen nekem azt levennem, amit akarok. Úgyhogy tíz-tizenegy éves koromtól fogva oda-vissza elolvastam az összes Jókait, az összes Mikszáthot, az összes Gárdonyit… Nagyon hálás vagyok az apámnak, hogy ezt megkaptam.

              Van még egy fontos eleme a gyerekkoromnak: egy darabig francia nevelőnőm volt. Az ötvenes évek elején, Magyarországon, 1946-tól! A nővéremnek „természetesen” német nevelőnője volt a háború előtt, de 45 után „szakítottunk” a német kultúrával és áttértünk a franciára. Nyolcéves koromban folyékonyan beszéltem franciául. Írni nem tudtam. Ebből a francia tudásból mára annyi maradt, hogy a beszélt franciát a mai napig jobban értem, mint az angolt. Angolul írok, olvasok, értek és beszélek, de a franciát jobban értem. […] Nem olyan sokáig volt bentlakó francia nevelőnőnk, egyebek közt azért, mert én nagyon rossz és kezelhetetlen gyerek voltam, és haraptam. És ezt a francia nevelőnők nehezen viselték. Később egy héten kétszer jött a franciatanárnő órákat adni. Őt Madame Rougemont-nak hívták, svájci francia volt. Ő járt hozzánk egészen 56-ig. […]

              A Szív utcai általános iskolába jártam hetedikes koromig. Előttem oda járt a nővérem, ő igazi éltanuló volt világ életében. Én meg mindig hallgattam, hogy „édes jó istenem, hogy lehet ilyen a Gáspár Jutka húga!” Mert én viszont az „okos, de nem szorgalmas típus” voltam. Nyolcéves voltam, mikor onnan elköltöztünk. Akkor nagyon szigorúan vették a körzeti beosztást, de mivel én azért nagyon jó tanuló kislány voltam, engedélyezték, hogy maradjak. Hetedik elemiben azonban lázításért elkaptak. Megítélésem szerint egy osztálytársunkat a magyartanárnő igazságtalanul vitte el az igazgatóhoz, és igazságtalanul adatott neki igazgatói intőt. És én úgy éreztem, hogy ezt nem nézhetem tétlenül. Elindítottam egy levelet, amire azt írtam, hogy ne jelentkezzünk, ha az Irén néni kérdez. A passzív rezisztenciát javasoltam az osztálytársaimnak... Azt gondoltam, hogy Irén néni össze fog omlani, ha egy néma osztály néz vele szembe, amikor kérdez valamit, és senki se tartja föl a kezét. A cédula körbe ment. Az utolsó előttinél Irén néni elkapta, és fölállította azt, aki továbbadta a levelet. De mert én becsületes kislány is voltam, azonnal föltettem a kezem, hogy a levelet én küldtem. És emlékszem a képre: Irén nénin egy fenékig érő fél bőrkabát volt, zsebre tette a levelemet, és azt mondta, hogy: „mert becsületesen jelentkeztél, nem olvasom el, üljetek le!” És az óra ment tovább. Az évzáró előtt az osztályfőnököm megkérdezte, hogy jön-e az édesapám az évzáróra, mert beszélni szeretne vele. Apám mindig eljött az évzáróra, mert nagyon szeretett belelapozni a jeles bizonyítványaimba, és nagyon szerette könnybe lábadt szemmel nézni, amint átadják nekem a jutalomkönyvet az évzárón. De ezen az évzárón nem kaptam jutalomkönyvet. Rendesen lement az évzáró, és elindultunk hazafelé, a Szív utcán a Lövölde tér felé. Ott trolira kellett szállni, hogy Zuglóba hazamenjünk. És az apám össze volt omolva. Elmondták neki, hogy elkapták ezt a levelet, és hogy ez lázításnak minősül. 55-ben vagyunk. Tehát lázítottam, és eddigi érdemeimre tekintettel nem csapnak ki hivatalosan, de vigyen innen az apám olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud. Ennek az egésznek elég komoly jelentősége lett a későbbi életem szempontjából. Ma azt gondolom, hogy ha én ott maradok, akkor kis különbséggel, de ugyanolyan jó tanuló maradok, mint a nővérem, de én iszonyúan megszenvedtem ezt. Egyrészt, mert az apám nem csak összeomlott, hanem tombolt. Mondjuk úgy, hogy bonyolult személyiség volt és lehetett tőle félni. Nyilván úgy érezte, hogy ezt kell tennie, hogy engem megmentsen a balsorsomtól, de szörnyű dolgokat művelt velem. Valahogy egy komplett karanténba kerültem otthon, mint elfajzott lázító. Egészen abszurd dolgokat tett. Például nem vett nekem cipőt, amikor kinőttem a cipőmet. Erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert a nővéremnek egy ponton elege lett abból, hogy alulról beázik a cipőm, és a félcipőmet, lyukkal fölfele odatette vasárnap az apám tányérja mellé, a vasárnapi ebéd mellé. A másik, hogy én jeles tanuló voltam a Szív utcában. És átkerültem a Május 1. úti általános iskolába, ahol elkövették azt a hátborzongató pedagógiai hülyeséget, hogy beraktak a 7. b osztályba, és az osztálytársaimmal közölték, hogy örvendjenek, hogy ilyen jó tanuló érkezett az osztályba, mert én minden bizonnyal föl fogom húzni az osztály átlagát. Ezért aztán az osztálytársaim olyan rosszul bántak az első hónapban, hogy eldöntöttem, hogy nem vagyok jó tanuló. Fontosabb volt nekem, hogy az osztálytársaim befogadjanak. És szorgalmasan lettem rossz tanuló. Szerintem csak azért nem buktam meg év végén, mert a nővérem bement és kikönyörögte, hogy ne buktassanak meg. Az már 56. A nyolcadikat is csak azért úsztam meg, mert jött a forradalom. 56 előtt létezett az úgynevezett kisérettségi az általános iskolákban. A nyolcadik végén komoly záróvizsgát kellett tenni a gyerekeknek. És ezt a forradalom elsodorta. Aztán 57 tavaszán már kisebb gondjuk is nagyobb volt, minthogy igazságosan osztályozzanak és buktassanak. Így 57 tavaszán olyan bizonyítványt sikerült összeszednem, ami hasonlított ahhoz, amivel lehetett menni gimnáziumba. Így mehettem a Teleki Blanka Leánygimnáziumba, ami a szomszéd ház volt. Az általános iskola és a gimnázium közös épülete gyönyörű. Sok budapesti fényképen rajta van, szép szecessziós épület. A szomszéd ház a süketnéma intézet az Ajtósi Dürer soron. A mai napig az Ajtósi Dürer sorról nyílik a gimnázium, a Gizella útról nyílik az általános iskola. […]

              56-ban tizenhárom éves voltam. 56. október 23-án délután franciaóránk volt. Madame Rougemont meg is érkezett időben, én is otthon voltam, de a nővérem nem ért haza, mert ő a tüntetéssel volt elfoglalva, a barátjával együtt. Úgyhogy mi úgy tudtuk meg otthon, hogy mi történt a városban, hogy a nővérem késett. Ő mesélte el, hogy mi van a városban. Mi pedig, mint minden normális budapesti, azonnal bekapcsoltuk a Szabad Európa Rádiót, és a fülünket a rádióra tapasztottuk. A Kossuthot is hallgattuk. Másnap reggel indultam volna iskolába, de apám nem engedett. Ma visszagondolva, nagy tiszteletet érzek a történelmi érzéke iránt. Én akkor speciel nem örültem annak, hogy nem enged, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet. De azt mondta, hogy szóba nem jöhet, hogy kitegyem a lábam a házból. Innentől kezdve sokkal messzebb, mint a sarki közértbe, nem engedett. Akkor indultam el először istenigazából a városba, mikor a nővérem már disszidált.

              A nővérem és a szerelme november 23-án mentek el. Meg is mondták előtte apámnak, hogy elmennek. Apám fegyelmezetten fogadta a hírt, de belül összeomlott. Megadott a nővéremnek egy nevet és címet Bécsben, hogy az segíteni fog neki. […] Én nagyon kértem, hogy vigyenek magukkal. Nem politikai okokból akartam elmenni, hanem kizárólag személyesből. Nem tudtam elképzelni, hogy a nővérem nélkül éljek, és az apámmal. A nővérem nagyon racionális és tisztességes választ adott. Igaza volt, és én ezt beláttam. Azt felelte, hogy ő nem mer egy nála fiatalabbal elindulni. Nem tudja, hogy mi lesz a határon, és ő ezt a felelősséget nem vállalja. De megígéri nekem – mondta –, hogy amint módja lesz rá, kivitet. És betartotta az ígéretét. 57 tavaszán még a nyugati világ nagyon nyitott volt a magyarok iránt. Mivel a nővéremék tizenkilenc évesek és a svéd törvények szerint kiskorúak voltak, nem fogadhattak örökbe engem. A nővérem talált egy családot, amelyik tett egy hivatalos nyilatkozatot, közjegyző előtt, hogy szeretnének engem örökbe fogadni, és hogyha a magyar állam kienged, akkor megkapom a svéd állampolgárságot. A kezemben volt a papír, és odaadtam apámnak. Nem voltam normális. Soha többet nem láttam azt a papírt. És rettenetesen haragudtam az apámra. Felnőtt fejjel, természetesen ezt könnyű megérteni. Ő itt maradt, a feleségét megölték, a nagylánya elment… Elég elképesztő lett volna, hogy itt maradjon a felesége anyjával – a nagymamám még élt akkor. Ma már értem őt, de akkor ezt nehéz volt elfogadni, és én nagyon haragudtam rá.

              A nővéremék Svédországba kerültek. Onnan együtt mentek át 64 tavaszán Kanadába, és ott elváltak. Később a nővérem egy Amerikából Kanadába települt férfihez ment feleségül. Most is Kanadában él, British Columbiában. Egy fia van, aki 57 augusztusában született. A nővérem és a férje, amikor átkerültek Kanadába, eldöntötték, hogy itt a soha vissza nem térő pillanat, hogy ne legyenek zsidók – ez elég elterjedt magatartás volt 45 után. Kanadában nem kell erről beszélni, ha nem akarsz. Senkiről nem gondolják, hogy zsidó, ha nem mondja meg. Ez a fajtapónemológia – tehát hogy valakinek az arcából, a kinézetéből eldönteni, rájönni, hogy az illető zsidó-e –, ami szerintem Európában mindenhol működik, Kanadában nem létezik. Szóval a nővérem és a férje „abbahagyták”, mi több, a gyereküknek se mondták meg, nem beszéltek róla. Ez nem kis neurózist okozott később a nővéremnek, de ez egy másik történet.

              Nekem mindenféle értelemben a nővérem volt az anyám, és eszelős veszteség ért, mikor ő elment. Azt nem tudtam, hogy neki mekkora teher az, amit én rárakok. Egy darabig leveleztünk és fenntartottuk a kapcsolatot, és 63–64 telén kint voltam nála. Ennek kapcsán annyit el kell mondanom, hogy az első pillanattól kezdve, hogy önállóan adhattam be útlevélkérelmet, én voltam a magyar útlevélosztály legszorgosabb látogatója. És még szorgosabban kaptam meg a válaszokat, hogy „kiutazása nem aktuális”. Valamiért mindig nem volt aktuális. A politikai változások az én életemben kétszer is személyes jelentőségre tettek szert. Az egyik 53, a Nagy Imre-program. Akkor ugyanis az apám visszavette az iparát. Utólag nagyon tisztelem érte: ötvenéves volt, és elölről kezdett mindent. Ugye, a Nagy Imre-program egyik sajátossága volt, hogy bizonyos rétegben engedélyezte az önálló ipar és kereskedés lehetőségét. És apám visszakérte az iparát. Nagy szerencséje volt, hogy elég esze volt ahhoz, hogy 45 után hamarabb bement egy szövetkezetbe, mintsem államosították volna. És mivel önként ment be egy szövetkezetbe, egy-két gépét ki is hozhatta, amikor újrakezdte az ipart. 1953 nyarán újrakezdte, és élete végéig csinálta. A másik politikai fordulat, aminek jelentősége volt az én életemben, az a 63 tavaszi amnesztia. Mert utána elkezdtek útleveleket adni az 56-ban disszidáltak hozzátartozóinak. Először azt felelték az egyik beadott útlevélkérelmemre – azt hiszem 63 tavaszán, nyár elején –, hogy ha a külföldön élő rokonom magyar állampolgárságért folyamodik, akkor megkapom az útlevelet. Felhívtam a nővéremet – akkoriban drága és komoly vállalkozás volt Nyugatra telefonálni –, aki azt felelte, hogy majd ha megbolondult. Ugyanis aznap utasítanák ki a svédek, merthogy neki politikai menedékjoga volt. Azt tudtuk, hogy az apámat és engem nem engednek ki együtt. Úgyhogy előbb kiment az apám, nyáron, és mikor ő visszajött, én akkor adtam be az útlevélkérelmet, valamikor nyár vége fele. A dátumra pontosan emlékszem, hogy 63. november 4-én kézbesítette ki nekem a postás az érvényes útlevelemet. Teljesen el voltam szállva a boldogságtól. Húszéves vagyok, és megyek a testvéremhez, ráadásul Nyugatra! Repülni nem lehetett Budapestről Svédországba. Ennek következtében én tisztára úgy éreztem magam, mint egy film hősnője, ugyanis Budapesten fölszálltam a vonatra, és vonattal mentem Stockholmig, sőt, a vonaton is aludtam. Abszolút nagyviláginak éreztem magam, és úgy is bánt velem mindenki a családomban és a barátaim, mint aki az Északi-sarkot indul meghódítani.

              Nagyon érdekes és megrázó élmény volt 63–64 telén látni Stockholmot. Az ugyanis még háborús sérülést sem szenvedett el, úgyhogy, ha létezett Budapest ellentéte ezen a földön, akkor az Stockholm volt. Két hónapig voltam kint. Halálosan élveztem. A sógoromnak Porschéja volt. Nem hiszem, hogy ma el lehet képzelni, mit jelentett ez akkor. Budapesten alig voltak kocsik. Lett volna lehetőségem, hogy maradjak. A nővéremék már készültek Kanadába, és a lakásukat otthagyták volna nekem. Plusz egy kiterjedt, barátságos, jó, magyar baráti körük volt. Tehát, én ott nagyon előnyösen indíthattam volna az emigráns életet, sok segítséggel. De nem maradtam, mert Budapesten várt engem Donáth, akit akkor még Deutsch Péternek hívtak. Halálosan szerelmes voltam belé. Ha Péter hajlandó lett volna utánam jönni, akkor én boldogan maradok. Meg is próbáltam rábeszélni a leveleimben. Kivittem néhány rajzát, mert azt gondoltam, hogy megmutatom ott jeles festőknek, és azok a szívükhöz kapnak, és azt mondják, hogy ez zseni, és máris küldjük a repülőjegyet. Majdnem hasonló történt. Volt ott egy magyar származású festő, akit úgy hívtak, hogy Nemes Endre, és én elvittem hozzá Donáth műveit, és ő azt mondta, hogy neki semmiféle kétsége nincs arról, hogy ez a pasas tehetséges, és ha kijön, ő szerez neki ösztöndíjat a Svéd Képzőművészeti Akadémiára. Megírtam Péternek, hogy ha ő bead egy útlevélkérelmet, akkor megvárom ott. De Péter ezt nem merte, úgyhogy én fölültem a vonatra és hazajöttem.

              Két hónap alatt egyszerűen elfelejtettem, hogy honnan is mentem el Stockholmba. Pokolian megszenvedtem a nővéremtől való elválást, és iszonyúan fájt a fejem egész éjszaka a vonaton. Alig vártam, hogy magyar hangot halljak. Amikor felszálltak a vámosok, odamentem hozzájuk. „Jó napot kívánok, de örülök, hogy fölszálltak a vonatra, nem tudnának nekem egy Algopyrint adni, mert nagyon fáj a fejem.” Mire a magyar vámos azt mondta: „Fáj a feje? Akkor megnézzük a csomagját.” Bejöttek a fülkébe, és mindent szétszórtak a bőröndömből. Utána adtak Algopyrint. Egész pontosan emlékszem rá, amikor átléptük a magyar határt, hallottam, ahogy becsapódik az ajtó a hátam mögött. Akkor jöttem rá, hogy mit csináltam. És még inkább, mikor leszálltam a Nyugati pályaudvaron. Én egy virágos, tiszta, barátságos, működő városból jöttem, és megérkeztem a 64-es Budapestre, ami olyan volt, amilyen lehetett, de Stockholmból nézve iszonyú. Apám és Péter várt a pályaudvaron, és azonnal nekem estek, hogy mennyire megszenvedték ezt a várakozást, mert a vonat két órát késett. Akkor azt gondoltam, hogy visszafordulok, de már nem lehetett. Még valamire emlékszem nagyon pontosan. Taxit hívtunk, hogy hazamenjünk Zuglóba. Az Andrássy út akkor még nem volt ilyen szépen fölburkolva, valamint a taxi is olyan volt, amilyen, és én életemben először hallottam, hogy egy autó zörög. Addig én ilyet nem hallottam – úgy értem: nem hallottam meg. Imádtam taxizni gyerekkoromban is. Ültem elöl a taxiban, és az volt az érzésem, hogy ez a taxi azonnal szétesik, közben meg szörnyen szégyelltem magam ezért az érzésért. Te jó isten, nekem elég volt két hónap… […]

              61-ben érettségiztem. Utáltam gimnáziumba járni. A mai eszemmel tudom, hogy jó iskola volt. A Teleki Blanka Gimnázium a valahai Erzsébet Nőiskola helyén alakult, és amikor én odajártam, még tiszta lánygimnázium volt, és voltak még régi tanárok. Ennek következtében az iskola politikailag nem számított nagyon jónak. Második gimnazista voltam, amikor ki is rúgták az igazgatónőt, aki egy kitűnő tanár volt, és odaraktak valakit, aki már az ő emberük volt. Ez nem változtatott azon, hogy a Teleki Blankában akkor még olyan tanárok tanítottak, akik hihetetlenül tudták a szakmájukat. Ott nem politizált senki. Mindenki örült, hogy él. […] És szerencsénk volt az osztályfőnökünkkel, nagyon fiatal nő volt. Akkor végezte el az egyetemet, és mindenféle tekintetben nagyon klassz nő volt. Hosszú évekig tartottam vele a kapcsolatot. Harmadikos gimnazisták voltunk, mikor azt kérdezte az osztálytól, hogy ebből az osztályból senki nem akar egyetemre menni? És akkor néztünk vissza rá, mert voltunk néhányan, akik szerettünk volna. És azt mondta: „Azért kérdezem, mert senki nem lépett be a KISZ-be.” Ez egy okos társaság volt. Az óra után megbeszéltük, hogy másnap kollektíven belépünk a KISZ-be. Meg voltunk róla győződve, hogy a kollektív belépés az egy rettenetesen lázadó gesztus. De nem érdekelte őket, tök mindegy volt. Egyszerre beadtuk a felvételi kérelmet a KISZ-be és be is léptünk. Ennek következtében kaptunk KISZ-ajánlást, amikor az egyetemre kellett menni.

              Első gimnáziumban megismerkedtem egy lánnyal, aki a mai napig a legjobb barátnőm. Ki lehet számolni, hogy ez hány éve tart. A kettőnk barátsága elég sok mindent sok ember életében eldöntött. És ez nagyon szoros női kapcsolat, és a mai napig tart.

              Az érettségi után nem felvételiztem egyetemre. Egyrészt nem bíztam benne, hogy felvesznek. Azt hiszem, négyesre érettségiztem, és ez kevésnek tűnt ahhoz képest, hogy én ugye „egyéb” származású voltam. És olyan fokon gyűlöltem addigra a szervezett közoktatást, hogy nem is akartam tanulni. Elhatároztam, hogy dolgozni fogok. Még azt is elhatároztam – amennyi eszem volt –, hogy nem akarok irodista lenni, mert az olyan megvetésre méltó, hanem én igazi munkát akarok végezni. Szóltam apukámnak, és ő elintézte, hogy felvegyenek az Autóvillamossági Felszerelések Gyárába, a Balzac utca nem tudom hányban két műszakba a motor forgórészét összerakni. Az nagyon kicsi élvezet. Az egyik műszak reggel hattól délután kettőig tartott, a másik délután kettőtől este tízig. A műhelyben meglehetősen utáltak engem. Csak rám kellett nézni, és lehetett tudni, hogy én nem maradok ott. […] Egészen 62. január közepéig csináltam ezt.

              Addigra már tudtam én is, hogy mégis csak jobb iskolába járni, és nagyon akartam, hogy fölvegyenek az egyetemre. Ennek következtében egyetemi előkészítőre akartam járni, mert akkor az volt elterjedve, hogy jobb esélyei vannak a felvételire annak, aki előkészítőt végzett. Így viszont nem dolgozhattam két műszakban. És ezért a gyárban fölmentem a nem tudom kihez, és elmondtam, hogy miért kérem ezt, és áttettek a tervezőirodához „fuss ide, fuss oda” kislánynak. Nekem kellett beszegnem a fénymásolt műszaki rajzokat. Volt egy gép, ami ráhajtotta a ragasztószalagot a nagy rajzokra, és ezt nekem kellett tekerni. Valamint az én megtisztelő megbízatásom volt reggel kilenckor körbe menni, és fölvenni a mérnök srácoktól a megrendelést a tízóraira. Majd kimenni a közértbe, és ott a tízóraikat tisztességgel megvásárolni és szétosztani a fiúknak. Ott jó dolgom volt. A fiatal mérnökök elmondhatatlanul mulatságosnak találták, hogy valaki irodalom szakra akar menni egyetemre. Úgy is kezeltek engem. Olyan fejsimogatós módon.

              Magyar-népművelés szakra felvételiztem. Ez részint hiba volt, részint bölcsesség. Engem a művelődéstörténet érdekel – akkor talán még nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni. Azt hittem a népművelés szakról, mikor elolvastam az ismertetőjét, hogy én itt kultúrtörténetet fogok tanulni. És aztán nagyon hamar kiderült, hogy szó sincs róla. Előttünk még csak egy évfolyam indult, mi voltunk a másodikak. […] Az egyetemi évnyitón megjelent egy hölgy az elsőévesek előtt. Úgy hívták, hogy Ili, és elmondta, hogy ő az Egyetemi Színpad szervezője, és mondott néhány szót a Színpadról. Teljesen elszálltam a boldogságtól, és emlékezetem szerint másnap ott voltam az Egyetemi Színpad irodájában, és azt mondtam, hogy akarok itt valamit csinálni önkéntesként. Ott lehetett ilyet mondani. Petúr István volt akkor az igazgató. A színpad a Pesti Barnabás utca 1-3-ban volt. Akkor nagy mániám volt, mint sokunknak, Afrika. Az afrikai kultúra, a versek meg a zene izgatott. […] Besétáltam és mondtam Petúr Istvánnak, hogy én szeretnék egy Afrika-estet csinálni az Egyetemi Színpadon. Mire Petúr azt mondta, jó, csináljon egy vázlatot, hogy mi lenne benne, és csináljon egy költségvetést. Hazamentem és csináltam egy vázlatot és egy költségvetést, és bevittem Petúrhoz. És pár nap múlva a Váci utca sarkán kint volt egy nagy állvány, és azon egy plakát volt: Afrika-est, szerkesztő: Gáspár Zsuzsa. Elképesztő érzés volt! Ezt arra mondom példának, hogy hogy működött az Egyetemi Színpad, amikor Petúr vezette. Tehát, hogy nagyon fiatal, húsz év körüli emberek ott hirtelen úgy érezték, hogy fontosak, jelentősek, hogy megvalósíthatnak valamit, amit érdekesnek tartanak. És másnap ötszáz ember tapsolt. Nem beszélve arról, hogy Aczél elvtárs mennyire odafigyelt ránk. Az se volt akármilyen élmény.

              Tehát nem voltam egyedül, akire így hatott az Egyetemi Színpad. Érdi Sanyi, Vágó Péter – a Magyar Rádió szerkesztője –, Kozák Gyula, aki akkor műegyetemista volt és az Egyetemi Színpadon, legjobb emlékezetem szerint, függönyhúzóként működött. Mindenki csinált mindent. Székely András, a művészettörténész, Szekfű András, Fodor Tamás, Jordán Tamás. Ott volt az Universitas együttes. Az Egyetemi Színpad hivatalosan az egyetemi ifjúság kultúrháza volt. Tehát a hivatalos funkciója az volt, hogy az egyetemi hallgatók kulturált szórakozását szolgálja. Ennek következtében, az egyetem kulturális bizottságának – tehát nem az Egyetemi Színpadnak – voltak mindenféle öntevékeny együttesei, úgy, mint szavalókör – ennek a vezetője volt Surányi Ibolya –, színjátszó kör – Mezei Éva vezetésével – ezt hívták Universitasnak. És volt énekkar, zenekar. Ennek a vezetője volt Baross Gábor, aki a mai napig ezzel foglalkozik. Később lett amatőr filmklub. Ennek tagja volt Szekfű András, Jeles András, Sipos István, aki most a Duna TV-ben rendező, B. Révész László. A lányom tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor egyszer ültünk a tévé előtt, és valaki megjelent a képernyőn, és én vettem egy lélegzetet. A lányom nem hagyott megszólalni: „Tudom anyukám, az Egyetemi Színpadon együtt dolgoztatok.” És tényleg így nézett ki a dolog. Életem legpozitívabb szülői helyzetébe akkor kerültem, mikor a lányommal mentem a Váci utcában, és szembe jött Benkő, és azt mondta nekem: „szia Zsuzsi”. A lányomat fel kellett mosni! Egy Omegás megismer! Az Omega is az Egyetemi Színpadon játszott. Ezért is küldték el aztán Petúr Istvánt. 66-ban kirúgták, de addigra én már nem önkéntesként, hanem állásban dolgoztam az Egyetemi Színpadon.

              Az Egyetemi Színpadon töltöttem az egyetemi éveimet. És nem is diplomáztam, mert nem jártam tornaórára. Utáltam az egyetemi tornaórákat. Negyedéves koromban az első félév végén kiderült, hogy nem gyűlt össze annyi óra, amennyi kellett volna. És akárhogy könyörögtem a testnevelő tanároknak, senki nem volt hajlandó nekem egy félévet igazolni. A dékáni hivatal úgy döntött, hogy rajtam fog példát statuálni, és nem engedtek a második szigorlatra. Ez azért volt nagyon rossz vicc, mert ezt nem mertem megmondani otthon. Apámnak – aki nem volt iskolázott ember – hihetetlenül sokat jelentett, hogy egyetemre járok. Ha elmondtam volna neki, úgy érezte volna, hogy megbuktam, és hogy valami szörnyűség történt, és nem azt fogta volna fel, hogy valamivel tovább tart az egyetem. Ennek következtében eszeveszett kapkodásba kezdtem. Állást kerestem, mert azt találtam ki, hogy elhelyezkedem és átmegyek estire. Apám nem fogja tudni követni, hogy az esti tagozat egy évvel tovább tart. Mindenkinek mondtam, hogy állást, munkát keresek. Az Egyetemi Színpad titkára akkor egy Herbai Ágnes nevű lány volt, aki nyár elején szólt nekem, hogy szeptemberben kilép, és érdekelne-e engem ez a munka. És engem érdekelt. Így aztán 66. szeptember elsejétől az Egyetemi Színpad fizetett alkalmazottja lettem. És estin fejeztem be az egyetemet.

              A színház életének a szervezése volt a dolgom, vagyis klasszikus színházi titkári munka, de műsort is csinálhattam. Emlékszem, akkoriban csináltunk egy havonta jelentkező kulturális magazin műsort – speciel ezt Érdi Sanyival ketten szerkesztettük. Olyan volt, mint amit később az Érdi csinált a televízióban, a „Stúdió”. Nem tudom pontosan felidézni, hogy mennyi ideje voltam ott, amikor Petúr behívott és megmondta, hogy őt kirúgták, és hogy a Rózsa Zoli jön. Ez mindenesetre a 66–67-es évadban volt.

              Úgy rémlik, hogy két hónapra előre kellett a programot eltervezni. Többé-kevésbé úgy nézett ki, hogy a program első változatát én összeállítottam. Ebbe belekerültek a különböző igények, egyeztetések: mikor ér rá az énekkar, a zenekar, a tánckar, az Omega együttes és így tovább. Ha indult valami új sorozat, akkor annak kerestünk egy fix helyet. Ezt az úgynevezett munkatársi értekezlet vitatta meg, amin Rózsa Zoltán, Baross Gábor, Surányi Ibolya, Müller, a gazdasági vezető és én vettünk részt. Itt viták során kialakult a két hónap múlva következő műsorprogram. Azt jóvá kellett hagyatni az úgynevezett kulturális bizottsággal, és ment a nyomdába. Ez volt a menet.

              Talán lehet azt mondani, hogy ellenzéki volt a színpad. Egy szelep volt. De tulajdonképpen nevetséges ma ellenzékiségnek nevezni azt, ami ott történt. Létrehoztunk egy filmklubot. Vetítettünk lengyel, cseh, orosz, angol filmeket. Ezek között voltak betiltott filmek és engedélyezett filmek. Nem jegyet árultunk, hanem bérletet. Tehát meg kellett venni az egész sorozatra a jegyet. Aki ezt megvette, az tagja lett a filmklubnak, és mi meg azt mondtuk kifele, hogy ez nem filmvetítés, hanem az egyetemi ifjúság képzése. Ezen a címen a Filmtudományi Intézettől is sok filmet megkaptunk, amit különben nem engedtek nyilvánosan vetíteni. Olyan embereket hívtunk meg, akiket a nagy nyilvánosság nem támogatott. Volt egy sorozatom, az volt a címe, hogy „Öné a színpad”. Érdekesnek gondolt embereket felkértünk, és azt mondtuk nekik, hogy egy meghatározott estén az Egyetemi Színpadon az történik, amit ő akar. Azt vetítünk, arról beszélgetünk, azt játszunk el, azt muzsikálunk, amit ő kér. Nagyon jópofa műsorok voltak. Mérei Ferencre, Weöres Sándorra emlékszem. Egyikőjük sem volt nagyon kedvelt személyiség. Kiállításokat rendeztünk az Egyetemi Színpad folyosóján, például a férjemnek, Donáth Péternek is. A kiállítás is egy nehéz dolog volt, hogy kinek lehet és kinek nem. Az ellenzékiséget valahogy úgy kell elképzelni, hogy olyasmit csináltunk, amit nagyobb nyilvánosság előtt nem volt szabad, vagy nem helyeselték, vagy nem támogatták. Azt gondolom, hogy az elvtársaknak nagyon is smakkolt az, hogy mi ott egy helyre összegyűjtve dolgoztunk. Ez egy egyszerű képlet volt.

              Nem sok kételyünk volt afelől, hogy vannak köztünk beépített emberek. Most sincs kételyem, hogy voltak. Volt két BM-es is – azok nem beépítettek voltak, lehetett tudni, hogy ők a BM-esek. Az akkori szisztéma szerint az intézményvezetőket szabályos időközönként meglátogatta két elvtárs a BM-ből. Mi a mieinket úgy hívtuk, hogy Moby és Loby Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásában van az a páros, akik kísérik az öreg hölgyet. Jött Moby és Loby, bementek a Rózsa Zolihoz, beszélgettek egy órát, és aztán elmentek, és mindenki tudta, hogy ez volt a BM. Hogy ki volt köztünk a beépített, azt nem tudtuk. Én speciel nem is foglalkoztam vele. Van valaki, akiről gyanítottuk. Majdnem biztosak voltunk benne, és ma pedig biztosan tudom, hogy az volt. Nem érzek iránta semmiféle haragot. Tapasztalatom szerint nem ártott senkinek. Az ő karrierjének jót tett, amennyire ezt kívülről lehetett látni.

              Akkor még nagyon szigorú volt az úgynevezett státuszgazdálkodás. Engem úgy alkalmaztak, hogy volt egy tízhónapos szerződésem és egy kéthónapos szerződésem. Tizenkét hónapost nem lehetett kötni, mert akkor az már bújtatott státusznak minősült. Ez így is ment három évig. Tehát három évig dolgoztam ott, szeptember 1-től június 30-ig egy tízhónapos szerződéssel, aztán július elejétől augusztus végéig kéthónapos, nyári szerződéssel. 68-ban fejeztem be az egyetemet. Befejezésen értve azt, hogy letettem az utolsó vizsgákat, tehát megszereztem az abszolutóriumot, de nem fogtam neki a szakdolgozatnak és az államvizsgának. Két okból: egyrészt, mert azt gondoltam, hogy nekem nincs szükségem diplomára, mert én úgyis színházat fogok csinálni egész életemben, és minek ahhoz diploma. Másrészt meg halálosan untam az egyetemi tanulmányokat, és azt gondoltam, hogy adok magamnak egy kis szünetet. És nem sokkal ez után terhes lettem. Akkor meg pláne úgy gondoltam, hogy most én ezzel nem foglalkozom. A lányom 69. szeptember 2-án született. 69. augusztus közepe vagy eleje táján bementem a színpad akkori igazgatójához, Rózsa Zoltánhoz, hogy akkor én elkezdem kivenni a szabadságot, ami járt, ha az ember a terhesség utolsó hónapjában volt. És Rózsa Zoltán bólintott, és mondta, hogy: „persze, ha gondolja Zsuzsa”. „És mikor írhatnánk meg a szeptember 1-től kezdődő szerződést?”– kérdeztem. És azt mondta, hogy semmikor, az Egyetemi Színpad nem kíván tovább alkalmazni. Ez nagyon rossz vicc volt, mert abban az évben vezették be a gyest. Tudtam, hogy a lányom szeptemberben fog megszületni, és így nem lettem volna munkaviszonyban a születésekor, és nem kaptam volna gyest. Beadtam egy fellebbezést a rektornak, akit akkor Nagy Károlynak hívtak. A választ már a kórházban kaptam meg, miután a lányom megszületett. A válasz úgy szólt, hogy az egyetem belátta, hogy erre a munkakörre nincs szükség. A munkakört egyébként egy hét múlva betöltötték, mert egyértelmű volt, hogy a színpad nem képes titkár nélkül működni. Katona Imre lett utánam a titkár. Amikor kijöttem a kórházból, bementem a Színpad gazdasági vezetőjéhez, Müller Vilmoshoz – áldassék a neve! – és elmondtam neki, hogy mi a helyzet. És Müller elvtárs – mert így szólítottuk szegényt – eltépte az aktuális kéthónapos szerződésemet, és íratott egy három hónapost, ami szeptember 30-án járt le. Ilyen módon el lehetett érni, hogy aznap, mikor a lányom született, én munkaviszonyban voltam, és így kaphattam gyest. Egyébként Rózsa nem azért rúgott ki, mert különösebben utált volna engem, hanem azért, mert néhányan, akik régi tagok voltunk, úgy láttuk, hogy Rózsa nem jól csinálja. Írtunk egy levelet a rektornak, amiben nagyon egzakt módon kifejtettük, hogy miért kártékony Rózsa Zoltán tevékenysége az Egyetemi Színpadra. És ezt néhányan névvel, címmel aláírtuk. Főnökünket nyíltan kritizálni nem szerencsés ötlet. De nem hiszem, hogy ma másképp csinálnám. Ez után, akit meg lehetett fosztani a munkájától, azt megfosztották, akit meg ki lehetett rúgni, azt kirúgták, és jó néhányan önként eljöttek. 69–70-ben elég sokan hagytuk el az Egyetemi Színpadot.

              Még ott dolgoztam, amikor Gyurkó László megkeresett, hogy lehetősége lesz egy színházat alapítani, és szeretné, ha én lennék ennek a színháznak a titkára. Mondtam neki, hogy én ezt nem tudom vállalni, mert terhes vagyok. Akkor ő még azt gondolta, hogy az a színház 69 szeptemberében beindul. Nagyon sajnálta, és ennyiben maradtunk. A színház viszont nem indult be, és Gyurkó újra eljött hozzám, hogy a színház csak 70 szeptemberében fog beindulni, és hogy akkortól tudom-e már vállalni? És valamikor 70 elején én el is kezdtem az akkor alakult Huszonötödik Színháznak dolgozni. A nevét onnan kapta, hogy ez volt a huszonötödik színház az országban. A színház emblémáját egyébként Donáth Péter tervezte. Később közismerté vált az összefutó, tükrözött kettes-ötös.              Tizenhat éves koromban ismerkedtem meg Donáth Péterrel. Pétert eredetileg Deutsch Péternek hívták. A régi barátai sokszor még ma is úgy emlegetik, hogy adajcs. Akkoriban egyszerűen nem lehetett elképzelni, hogy valaki Deutsch névvel festőként karriert csináljon Magyarországon. Egyébként is kevés esélye volt, és nem is csinált végül karriert. Péter nem végzett főiskolát. Hihetetlen provokatív személyiség volt. Amikor magyarosítottunk, akkor már össze voltunk házasodva. Tehát én egy darabig Deutsch Péterné voltam. A Donáth nevet a Belügyminisztérium választotta nekünk. Az volt akkor a szabály, hogy három nevet kellett beírni a papírra, hogy mit akarunk. Emlékezetem szerint az egyik a Dávid volt, a másik meg a Donáth. Ebben volt szerepe Donáth Ferencnek, mert akkor már ismertük őt. És egyáltalán egy szép név a Donáth. A harmadik névre nem emlékszem. És a BM választotta nekünk a Donáthot. Meglepően hamar megszoktuk. Péter öt évvel volt nálam idősebb. Nekem az anyámat ölték meg 44-ben, neki a papáját.

              A hatvanas években Magyarországon nem lehetett nem dolgozni. Mindenkinek állása kellett, hogy legyen, mert különben elvitték a rendőrök. Amikor még nem volt állása Péternek, rendszeresen megtörtént, hogy velem volt és igazoltattak minket, és akkor én mind a 154 centimmel ágaskodtam, hogy én tartom el. Ezek elég mulatságos pillanatok voltak. Péter az érettségi után egy fényképész szövetkezetnél tanult retusálni. Már együtt voltunk egy ideje, amikor az Üveges Ktsz-nél lett kirakatrendező. Az Üveges Ktsz-hez volt családi kapcsolatunk. Az én papám még egyszer megnősült, és az ő feleségének a bátyja az Üveges Ktsz párttitkára volt. Péter odébb tett két tükröt és letörölte őket, kábé ennyi volt a munkája. De neki ez nagyon alkalmas volt, mert egyrészt relatív szabadsága volt, nem kellett egy irodába ülni, ment egyik helyről a másikra. És természetesen nem dolgozott ő nyolc órát, hanem délben hazamehetett, ahol várta a nagymamája ebédre. Aztán ott kellett hagynia az Üveges Ktsz-t, talán megelégelték, hogy félnapokat dolgozik, nem emlékszem. Akkor már barátunk volt Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat menedzsere. Vele is nagyon érdekesen kerültünk össze. Amikor évismétlésre küldtek az egyetemen, igaziból nem éreztem jól magam, röstelltem az egészet. Nem sokkal az előtt egy barátnőm megkérdezte, hogy nem vállalnék-e gépírást diktálásra, úgy, hogy el kéne menni valakinek a lakására. Én akkor nagyon fennhéjázva kikértem magamnak, és emlékszem, azt mondtam, hogy én nem vagyok taxi-gépírónő. Amikor már világos volt, hogy az egyetem mindenképpen példát statuál rajtam, és én ott fogok lebegni a nagy büdös semmiben, dolgozni akartam. Pénzt is akartam keresni, meg nem is akartam lézengeni, és úgy találtam, hogy ez nagyon jó önbüntetés lesz. Szóltam annak a barátnőmnek, hogy mégis vállalnám azt a munkát, ha még van. És a munka még megvolt. Nagyon érdekes munka volt. Megjelent – nem tudom melyik kiadónál, talán az akkori Magvetőnél – egy franciából fordított regény Modiglianiról. A könyv baromi sikeres volt, viszont a fordítása botrányos. Igazi brutális melléfordítások voltak benne. A kiadó újra ki akarta adni, de röstellte abban az állapotában, és Erdős Pétert bízta meg, hogy magyarról-magyarra fordítsa, kvázi csináljon egy utolsó szerkesztést. És Erdős Péternek az volt az elképzelése, hogy ő tartja a kezében a könyvet – így is dolgoztunk aztán – és diktálja nekem az átírt, gördülékeny magyar mondatokat. [A könyv szerzője André Salmon, címe Modigliani szenvedélyes élete, a Corvinánál jelent meg. Ezt most derítettem ki, nem emlékeztem már a címre. De az adatok ellentmondanak a memóriámnak: mivel a könyv a könyvészeti adatok szerint 1967-ben jelent meg, ezért Erdős kezében valószínűleg nem könyv volt, hanem a magyar kézirat, ezt szerkesztette. G. Zs.] Mulatságos módon én tényleg jól jöttem neki, mert a könyvet franciából fordították, és akkor még elég jól tudtam, és a magyar mondatok néha olyan fokon voltak abszurdak és érthetetlenek, hogy vissza kellett fordítani franciára. Ha sikerült, akkor rá lehetett jönni, hogy mit írt a szerző, mert nem volt eredeti francia példányunk. Rendszeresen visszatérő fordulat volt például, hogy a művész az orgonás kertben tölti az idejét. Valahogy nem stimmelt, hogy az orgonás kertben abszintot szolgálnak fel. És egyszer csak megvilágosodásom volt, és a fejemhez kaptam, és azt üvöltöttem, hogy Closerie des Lilas, ami viszont egy kávéház volt. Így működtünk Erdős Péterrel. Igazán jó barátok lettünk. Én tudom, hogy Erdős Péter erősen ellentmondásos személyiség a közmegítélés szerint, sőt, azt hiszem a megítélése főleg negatív. Érdekes személyiség volt – ez a minimum, amit lehet mondani. Hihetetlenül nagy tudású ember volt, én borzasztó sokat tanultam tőle. Nem csak én, hanem mindenki, aki a közelébe került. Példának okáért tőle hallottam először a hatvanas évek második felében, vagy a hetvenes évek elején Bibó István nevét. És ő adta a kezembe a Bibó-tanulmányt a zsidókérdésről, ami akkoriban nem volt éppenséggel közismert szakirodalom.

              Erdős 56 után börtönben ült. Rövid ideig, de ült. És 63-ban, amikor az amnesztia volt, akkor alakult egy külön titkárság, amelyik elhelyezte az 56-os elítélteket. Ez is a szisztéma furcsaságaihoz tartozik, azt gondolom. Ezeket az embereket nem engedték vissza a szakmájukba, de különböző sine cura állásokba elhelyezték őket 63 után. Aztán a hetvenes évek elején került a hanglemezgyártó vállalathoz. Egyáltalán nem értett a zenéhez, semmilyen zenéhez nem értett, és nem is szeretett zenét hallgatni. Azt mondta – és a gyakorlatban kiderült, hogy neki volt igaza –, hogy aki egy gyárat menedzsel, annak nem ahhoz kell érteni, amit ott csinálnak, hanem ahhoz, hogy hogy kell azt eladni. Ez akkoriban elég szokatlan gondolat volt. Ma már tudjuk, hogy ez igaz. És valóban ő futtatta föl a hanglemezgyártónak a könnyűzenei részlegét. Ismerjük az összes negatív, majdnem gyűlölködő megítélést vele kapcsolatban. Az én érzéseim is ellentmondásosak. De nem gyűlölködő.  

Péterrel, akkor még „a Dajccsal” 65-ben házasodtunk össze. A Kálvin téren laktunk egy ici-pici lakásban. Jó volt, mert közel volt az Egyetemi Színpadhoz. Kétszobás lakás volt, a szobák egymásból nyíltak, a belső, kisebbik szoba volt a Péteré, és a külső, kicsit nagyobb szobából nyílt a fürdőszoba. Ott laktunk hárman: a Péter nagymamája, én meg Péter. És én rettenetesen vágytam gyerekre, és az világos volt, hogy abba a lakásba nem lehet gyereket vállalni. Nekifogtunk elcserélni. Egyévi keresgélés után találtuk ezt a lakást az Attila úton, aminek szintén megvan a maga kultúrhistóriai jelentősége. Akkoriban Petri György költő lakott itt a feleségével, Mosonyi Alizzal, a lányukkal Petri Annával, a nagymamával és Aliz öccsével. A mi Kálvin téri lakásunkba Petri Gyuri és Mosonyi Aliz költözött, és aztán ők onnan mentek tovább. Mi pedig 68 őszén költöztünk ide. Irtózatos sok pénzt fizettünk rá, de valahogy kinyögtük. Itt három, teljesen külön bejáratú szoba van.

              69-ben született a lányom, Anna, és amikor a „keddi kör” kitört, akkor Anna minimum egyéves volt. Vagyis legkorábban vagy 70–71 telén vagy 71 tavaszán lehetett. A kör ötlete – amennyire föl tudom idézni – a Bence György, Kis János, Kenedi János hármas fejében született meg. Volt a korszaknak és a korszak egyetemi képzésének valami hihetetlen szellemi sivársága. Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy mondjuk egy téma földolgozásánál hihetetlenül lehatárolt volt, hogy milyen szakirodalmat szabad, illik, lehet fölhasználni. Még az is lehatárolt volt, hogy mit vártak el az embertől. Alapjában véve elég visszafogott szellemi érdeklődést vártak el tőlünk, és nagyon zárt világban várták el a teljesítményt. Úgy emlékszem, hogy Bence, Kis és Kenedi gondolták azt, hogy ezt nem kell feltétlenül elviselnünk, és hogy mindazt, amiről beszélni akarunk, olvasni akarunk, azt szabályos szeminárium formájában földolgozhatjuk, akkor is, ha ezt nem várja el tőlünk senki. Kenedit már ismertük, és gondolom, neki jutott eszébe, hogy itt van ez a hatszor hat méteres nappali, kevés bútorral, nagy padlófelülettel, és itt elég sokan elférnénk. Ők hárman megkerestek minket, hogy érdekelne-e bennünket, egyfelől az egész dolog, másfelől pedig adjuk-e hozzá a lakást. És érdekelt és adtuk. Azt gondoltuk, hogy nem kell elviselnünk, hogy egy szűk szellemi világban kell léteznünk. Értelemszerűen az itt feldolgozásra kerülő témák egy részének volt politikai konnotációja, de nem direkt. A legdirektebb politikai téma, amire emlékszem, az a szakszervezet volt, a „témafelelős” a Hamburger volt. De az már emlékezetem szerint az egész keddezésnek a vége fele volt. Két és fél évig kéthetente, keddenként itt egy teljesen szabályos szeminárium zajlott. Jó előre kiadtuk a témákat, volt referens, korreferens és utána vita, és még utána zsíros kenyér és tea. Többé-kevésbé ugyanazok jártak, és a rendszeresen járók köre nem volt több húsznál. Sokkal több nem is fért volna el a nappalinkban. Kik voltak? Bence, Kis János, Kenedi, Sós Vilmos, Erdélyi Ágnes, Kőszeg, Fekete Éva, Ludassy Mária, Hamburger Mihály, Endreffy Zoltán, Pap Mari, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kik, például azt hiszem, Karádi Éva és a Babarczyék… Más most nem jut eszembe, pedig többen voltunk. Nagyon szigorú „konspirációs” szabályok voltak, hogy ki jöhet. Két ajánló kellett hozzá, és meg kellett szavazni a többieknek.

              Alapvetően a Bence és Kis volt a vezéregyéniség, és övék volt a végső szó. A referátumok utáni vitákban mindig nagyon pontosan lehetett érzékelni, hogy mindenkinek fontos, hogy a Bence-Kis párosnak – ők akkor még Bence-Kis volt, később váltak ketté – mi a véleménye. Nagyon fontos volt az ő egyetértésük, elismerésük. Azt meg kell vallani, hogy nekem ennek a körnek a hozadéka másodlagosan politikai, elsődlegesen szellemi és baráti. Egyrészt nagyon sok barátságom nőtt ki ebből a körből, és olyan kapcsolatok, akikkel azóta talán nem találkozom rendszeresen, de számon tartjuk egymást, és tudjuk, hogy a másikkal körülbelül mi van. Másrészt tényleg nagyon sokat kaptam szellemileg ebben a körben. Én felületes ember vagyok, és korántsem voltam és vagyok olyan olvasott, vagy jártas, mint ami itt elvárt volt, és szorgalmasan ügettem utánuk, és ez jó tett nekem.

              A szellemiség itt még marxista volt, természetesen. Legalább is az volt a szándékuk. Én és Péter akkor még biztos azt gondoltuk, hogy Marxnak fontos mondanivalója van számunkra, érdemes megérteni és megismerni, és érdemes alkalmazni abban, ahogy az ember a világról gondolkozik. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy 45 után a mi szüleink vagy baloldaliak lettek, vagy semmik, mert féltek, és túl akarták élni azt, amit túl kellett élni. Volt persze köztünk olyan, aki otthonról is erős baloldali ideológiát kapott, de szerintem a többség nem. Én például totálisan ideológiamentes nevelést kaptam. Nem vártak el tőlem semmilyen ideológiához való alkalmazkodást. A nagymamám vallásos volt, de az apám nem. Senki nem várta el tőlem otthon, hogy higgyek a Jóistenben, de azt sem várták el, hogy higgyek a materializmusban. És mikor az ember tizennyolc–húsz éves, akkor rettenetesen vágyik valami világmagyarázatra. Nekem a marxizmus nagyon alkalmasnak tűnt, hogy azt, amit látok meg tapasztalok a világban, azt ebbe a keretbe betegyem. Nagyon pontosan emlékszem arra a megkönnyebbülésre, amit nekem okozott a marxizmus, mert a világ hirtelen megmagyarázhatóvá vált, és a dolgok valahogy a helyükre kerültek. De nem hiszem, hogy bármikor lehettem volna dogmatikus marxista. Ebben megakadályozott a családi hátterem. Amire azt szoktam példának elmesélni, hogy olyan nyolcéves lehettem, mikor a nagymamám húgát, akit Ida néninek hívtak, és egy pici, keskeny edényboltja volt a Murányi utcában, 51-ben államosították. Azt nagyon nehéz volt elhinni, hogy Ida néni kizsákmányoló. Ida néni ugyanis egyedül állt a pultnál, és árulta a fajanszot és a lábasokat a környékbeli szegényeknek. És vicc nélkül mondom, hogy ez engem hosszú távra megóvott attól, hogy bizonyos dolgokat nagyon komolyan vegyek. Pontosabban belém rakott valamilyen gyanakvást, hogy valami nem stimmel a fogalmak használatával. Egyébként se hiszem, hogy a marxizmust érdemes összekeverni a rendszerrel, amit a nevében létrehoztak. Ezt érdemes lenne végre tisztességgel szétválasztani. Tehát egész más csomag a marxizmus, már értve ezen azt, amit Marx és Engels leírt, és egészen más dolog az, amit ezen a címen tanítottak, és amit ezen a néven műveltek. Úgyhogy én azt gondolom, hogy nem kell szégyenkezni, ha az ember valaha marxista volt. Nem is vagyok hajlandó. Képzett marxista sosem lettem, egyébként. Nem azért, mert nem akartam volna, hanem azért, mert nem volt türelmem elolvasni mindazt, amit ehhez el kellett volna olvasni.

              Egészen pontosan tudtuk, hogy ez illegális. De nem igazán lehetett azon konspirálni, hogy egy lakásba kéthetente húsz-huszonöt ember beállít. Ha valaki észre akarta venni, az észrevette. És gyanítom, hogy sokan vették észre. Péterrel beszélgettünk erről, mert nehéz volt azt gondolni, hogy nem figyelnek meg minket. Mi akkor abban állapodtunk meg, hogy egyfelől egész biztos, hogy van valaki köztünk, másfelől meg egész biztos, hogy nem is érdekes, és nem is szabad elkezdeni találgatni. Mert az viszont minket mérgezett volna meg.

              A telefonlehallgatás egy kicsit később jött. Egyszer jött hozzánk egy pasi, és beszerelte a lehallgató készüléket a telefonba, és aztán meg is kaptam egy lehallgatásnak a szövegét, de ez már a hetvenes évek végén volt. Onnantól már éppenséggel adat is van arra, hogy nagyon is figyeltek minket.

              Ebben a körben azt, hogy zsidókérdés lenne vagy lehetne, nem illett gondolni. Péter meg én egy kicsit másképp gondoltuk ezt. Azt gondoltuk, hogy azért mintha létezne, és mintha érdemes lenne és kellene is ezen gondolkozni. Plusz még valami volt, amit ez a kör elvetett és megvetett: az a pszichológia volt. Azt nem mondom, hogy burzsoá áltudománynak tartották a pszichológiát, de azt hiszem, hogy csak azért nem, mert ez egy nevetséges fordulat volt. De engem már akkor érdekelt az analízis is, és a Pétert is érdekelte, és mind a ketten akkor már elég szenvedélyesen olvastunk Jungot és Freudot. Hermann Imrének van egy erősen freudiánus, analitikus elemzése arról, hogy mit jelent zsidónak lenni, és hogy mit jelent az antiszemitizmus egy freudiánus értelmezésben. És ennek a könyvnek – Az antiszemitizmus lélektana – az ismertetése volt az én referátumom. Arra nem emlékszem, sajnos, hogy ki volt a korreferens, de arra nagyon pontosan emlékszem, hogy lesöpörtek a terepről. Nem volt jó élmény. Azért söpörtek le, mert bárhogy igyekeztem, nem sikerült a könyvet kellő távolságtartással ismertetnem. Nem emlékszem, hogy a Péter tartott-e itt referátumot, azt hiszem, nem. Azt tudom, hogy Kőszeg szerdáin a Péter tartott előadást egy Vajda Lajos rajzról.

              A Kőszeg Ferenc lakásán tartott szemináriumok 1972-től voltak. Volt egy rövid idő, amikor mind a kettő volt. A mienk már haldoklott. És talán az is benne volt, hogy mások is elkezdték úgy érezni, hogy kellene beszélni művészetről is. Ebben a körben ez valahogy nem szerepelt a témák között, tehát a gondolkodás lehetőségei között se. És akkor a Kőszeg csinált egy szerdai művészeti kört. Oda jártunk mi is. Az mozgalmasabb, szenvedélyesebb és kevésbé merev volt – értelemszerűen. A téma is ezt hozta, a Kőszeg személyisége is, az előadók maguk is. Úgyhogy ez egy kicsit más hangulatú kör volt. De elég sok volt a személyes átfedés. Nálunk mondjuk egy társadalomtudományi, társadalompolitikai, filozófiai kör volt, Kőszegnél pedig inkább egy esztétikai, művészeti szeminárium volt. Kőszeg a Ferenciek terén lakott. A mamájának ott volt a fogorvosi rendelője. Eidus Lilinek hívták a mamát, kint volt a tábla. Hatalmas, gyönyörű, régi, nagypolgári lakás volt, abban a házban, amelyik alatt a Párizsi-udvar megy át. A fogorvosi rendelő mellett kellett bemenni a Feri szobájába. Ez a lakás később is sok házibulinak adott otthont, mert ezek a körök aztán házibulivá váltak. A hetvenes évek közepétől sok minden beindult a városban. Beindult a Szabó Miklós a szabadegyetemmel, és a Jávor Istvánnál is voltak előadások az Óra közben, az Istenhegyi útnál. Ezek a körök összefonódtak és átjárások voltak. És voltak a rendszeres gigantikus házibulik, jelentős részük a Kőszeg lakásán. A szociális kultúránknak jelentős terepe volt a házibuli, tánccal, zenével és minden mással. Valószínűleg azért, mert nem nagyon lehetett mást csinálni, és mert fiatalok voltunk. Aztán a hetvenes évek végére lezajlott az a folyamat, amikorra ezek a kulturális, filozófiai, szociológiai körök valóban elkezdtek politizálni, különböző fajtájú politikai szerveződésekké alakultak át. Már a Napló is az volt bizonyos értelemben. Közben mindenféle szerelmek szövődtek, meg válások zajlottak le.

              A hatvanas évek végétől voltak a balatonboglári kápolnában happeningek. Péter járt oda, én nem. Akkoriban született a lányom, és nem nagyon tudtam volna kire hagyni. Sokan csinálták, hogy vitték a gyereket, de én ezt nem tudtam csinálni. Nem utolsó sorban azért, mert Anna egy szívhibával született, és akkoriban arról szólt az életem, hogy a lányomat megfelelő állapotban tartsam a műtétig. A mai eszemmel úgy látom, hogy ez egy kicsit el volt túlozva. Rettenetesen vigyáztam rá, de nem tudom, mi egyebet tehettem volna. A lényeg, hogy Anna a műtét után egészséges lett.

              Nemcsak Péter jogán éltem művészek között. Ott volt a Halász-színház, amelyik szintén személyes és közeli baráti köröm volt Bálint Pistán és Halász Péteren és Koós Annán keresztül. Ebben a körben nagyon erős volt a nyomás, hogy aki nem művész, az nem ember. És én valamikor tizennyolc-tizenkilenc éves koromban eldöntöttem, hogy ennek a nyomásnak ellent fogok állni. Nem gondoltam magamról, hogy bármelyik művészeti ágban jelentős tehetségem lenne, és hátborzongató lehetőségnek gondoltam, hogy belecsússzak ebbe a csapdába. Láttam néhány embert ebbe belepusztulni, a szó szoros értelmében belepusztulni. Halász Péter, Koós Anna, Bálint Pista voltak a későbbi színházból az Universitas tagjai, de Bálint Pistát máshonnan ismertem. Úgy emlékszem, A pokol nyolcadik köre volt az utolsó olyan universitasos bemutató, amiben a Halász is részt vett. Saját csapatra vágyott, és ez csinálták meg a Kassák Művelődési Házban. Kassák Színháznak hívták őket. Majd mikor onnan elküldték, akkor kezdtek a Halász lakásán színházat csinálni. És így jött létre a lakásszínház. […] A Halász-színház lényegéhez tartozott, és ez valóban nagy találmányuk volt, hogy minden előadásuk úgy volt kitalálva, hogy a nézők valahogy be voltak vonva. Az ember részese lett annak, amit a közvetlen közelében csináltak. De az előadások létrehozásában nem vettem részt. Nagyon örülök, hogy nem tettem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy a barátjuk maradhattam ennek ellenére.

              Közben a Huszonötödik Színházban dolgoztam, 70-től 74 teléig. De közben a színház bejárt egy olyan utat, ami nekem nem igazán tetszett… Kezdetben nagyon avantgárdnak hatott. És a darabok és a rendezések valóban nagyon is avantgárdak voltak. A Huszonötödik Színház tényleg kitört a hagyományos színházi keretből. Nem a „mainstream” rendezők rendeztek ott, hanem például a Szigeti Károly nevű koreográfus. És kívülről nézve ez egy nagyon vonzó, nagyon nyitott, nagyon a hatvanas éveket folytató színház volt. Először a Rottenbiller utcában a postás művelődési házban kaptunk helyet. Közbe épült az Újságíró Szövetség székházában, az Andrássy út és Bajza utca sarkán a padláson a Huszonötödik Színház színházterme. Amikor kiléptem, akkor már jó pár éve ott működtünk. Két dolog miatt hagytam ott őket. Az egyik, hogy egyre kevésbé tudtam szeretni a saját produkcióinkat, nem olyan színházat csináltunk, mint amilyenre én vágytam volna. A másik okom az személyes volt. Én nem tartottam magam művésznek, de színházat akartam csinálni. Tehát valamilyen módon a magam csapdáját én is megástam magamnak. Évekig semmi mást nem akartam csinálni, csak színházat. És amire rájöttem ott, az már rólam szólt és nem a színházról. Az egyik, hogy ahhoz, hogy rendező legyek – és ennél kevesebb nem érdekelt a színházból, mint hogy rendező legyek –, ahhoz nincs elég tehetségem. Egy nőnek akkor, és amennyire látom, még ma is ahhoz, hogy jó színházi rendezőnek számítson, nekifutásból zseniálisnak kell lennie. Ha nem zseniális, akkor harmadvonalúnak számít a szakmában. És én zseniálisnak nem gondoltam magam, harmadvonalú meg nem akartam lenni. Láttam egy-két ilyen történetet, és az nagyon szívszorító volt, azt nézni, azt a harcot, ahogy egy-két nő harcolt azért, hogy színházi rendező lehessen. És azt gondoltam, hogy ez nem az én harcom. És kezdtem belegolyózni abba, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A 73–74-es évadról van szó. Akkor harmincegy éves voltam, diplomám nem volt, és nem csináltam soha életemben semmi mást csak színházat, így vagy úgy, vagy amúgy.

              Egy évig voltam a színház titkára, aztán rendezőasszisztens lettem. Sok produkciónak voltam az asszisztense. Volt egy-két nagyon jó és jelentős élményem. Nem akármilyen vicc a Jancsó asszisztensének lenni, és Jancsóval együtt dolgozni. Sok mindenre jöttem rá magammal kapcsolatban ott, és […] 74 telére jutottam el odáig, hogy rájöttem, hogy ha nem lépek ki, akkor soha többet nem mozdulok onnan. És akkor mindenki őszinte részvéte mellett elmentem. Ez 74-ben egy ötéves kisgyerekkel, és a Péterrel, aki a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat dekoratőre volt, ami szintén egy csinált kegyállás volt... Szóval ez nem volt veszélytelen vállalkozás, de nagyon erős támogatást kaptam hozzá Pétertől, aki akkor már látta, hogy én kezdek belegolyózni abba, hogy nem vagyok a helyemen. Egy kerek évig nem volt állásom. Mindenféle szellemi segédmunkákat vállaltam: kérdezőbiztos voltam a Magyar Televíziónál, külsős kézirat-előkészítő a Corvina Kiadónál. Ilyesmiket csináltam, és a barátaim idegeire mentem, mert mindenki próbált nekem állást találni, és mindenféle ötleteik voltak, hogy ezt csináljam, azt csináljam. És én mindenre azt mondtam, hogy nem akarok az lenni. Amíg állástalan voltam, megtanultam angolul. Beiratkoztam egy intenzív, kéthónapos angol nyelvtanfolyamra, ami nagyon klassz volt, mert reggel nyolctól délután négyig tartott. A papám pedig közben megbolondult. 74 nyarán bezárta a műhelyét, mert kezdte érezni, hogy szellemileg nem bír már helyt állni, és gyakorlatilag ezzel egy időben össze is omlott. Ez elég nehéz időszak volt. A lányom első elemista volt, én állástalan, és azt se volt könnyű eldönteni, hogy beviszem apámat a bolondokházába. De muszáj volt 74 őszén.

              Apámat látogattam szilveszter délutánján. Útban hazafelé megálltam egy kávéra meg egy pohár italra Erdősnél. Azt mondta: „Tudom, hogy hol fogsz dolgozni.” Kérdeztem, hogy hol, és mondta, hogy „az Iparművészeti Múzeumban, most került oda a Miklós Pali, és fogok neki szólni”. Kérdeztem, hogy „mit fogok én csinálni az Iparművészeti Múzeumban?” „Hiszen népművelés szakon végeztél, nem?” – kérdezte Erdős. Mondtam neki, hogy én nem értek az iparművészethez. „Dehogynem, értesz hozzá, a lakásotok tele van iparművészeti tárgyakkal, a Péter is gyűjt, te is gyűjtesz – valóban régi üvegeket gyűjtöttem – látom, hogy mindenfélét olvasol, persze, hogy értesz hozzá, persze, hogy szólni fogok a Palinak.” Beszélt is vele, és én valamikor januárban elmentem egy interjúra Miklós Pálhoz. Azt mondta nekem, amikor beléptem, hogy a múzeumban az a szabály, hogy csak próbaidőre vesznek fel embereket, három hónapos próbaidőre. Azt mondtam neki, hogy jó. Emlékszem, az első hetekben jöttem haza, és azt mondtam a Péternek, mennyire örülök, hogy csak próbaidőre vettek fel. Mert az Iparművészeti Múzeum akkor első ránézésre a szó mindenféle értelmében egy jéghideg hullaház volt. Jéghideg volt, mert alig volt benne fűtés, és én nagyon fázós vagyok. Merev volt, és rideg volt, a közvetlen főnöknőm nem mutatott be a kollegáknak. Amitől én úgy ültem a hatalmas szecessziós épület földszintjén, hogy fogalmam nem volt róla, hogy mi az istent kezdek itt magamban. És egy nap elegem lett, és fogtam magam, és elindultam a múzeumban, és minden dolgozószoba ajtaján bekopogtattam. A múzeumban középen van a nagy kiállítótér, és a dolgozószobák minden emeleten, szanaszét szórva vannak. Úgyhogy ha az ember végig akarja járni a kollegáit, egyben bejárja a múzeumot is. Én mindenhová bekopogtam, és azt mondtam, hogy: jó napot kívánok, Gáspár Zsuzsa vagyok, az új népművelő, és szeretném megtudni, hogy mit vár tőlem. És akkor elbeszélgettem mindenkivel. Két hét múlva mindent tudtam az Iparművészeti Múzeumról. Állati érdekes élmény volt, komolyan mondom! Nagyon utálok a munkahelyen unatkozni. Rettenetesen szenvedtem attól, hogy életemben először volt kötött munkaidőm, amit késői időpont harminckét évesen megtanulni, azt, hogy reggel nyolcra be kell mennem, és ott kell maradnom ötig, akkor is, ha nincs semmi dolgom. A színházban az ember dolgozott napi tizenkét órát, ha volt dolog. Ha nem volt próba, akkor az ember nem ment be a színházba. Ez értelmes munkaszerkezet, de a kötött munkaidő nekem nem tűnt értelmes munkaszerkezetnek, és tényleg úgy éreztem, hogy belegolyózom. Így aztán egy nap elindultam az épületben, mert hallottam, hogy valahol az első emeleten megnyílik egy kiállítás, és odamentem, és azt kérdeztem az ott dolgozóktól, hogy mit segíthetek. Egy csomó velem egykorú ember rendezett éppen egy kiállítást, és őszinte rémületemre azt mondták, hogy ragaszd fel a tárgycédulákat. És én nagyon igyekeztem. A tárgycédulának párhuzamosnak és egyenesnek kell lennie, mindegyiknek egy vonalban kell lennie – és én híres vagyok a két balkezemről. A frász tört ki, de megcsináltam. Azokból az emberekből, akikkel ott aznap együtt dolgoztam, barátaim lettek. Attól kezdve egyszer csak elkezdtem jól érezni magam az Iparművészeti Múzeumban. Ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor a múzeumba kerültem, nekifogtam az általános muzeológiai szakirodalmat elolvasni. Azt hiszem, Miklós Pál ajánlotta a francia szociológust, Bourdieu-t, aki abszolút alapvető muzeológiai könyvet írt, az a címe, hogy L’amour de l’art. És én ezt becsülettel elolvastam, és elkezdtem mindenfélét gondolni arról, hogy szerintem mire való a múzeum, és ha a múzeum arra való, akkor mire való a múzeumi népművelő, és mi a dolga. Az volt a szerencsém, hogy körülbelül azt gondoltam, amit Miklós Pál is szeretett volna megvalósítani. Hihetetlen szabadságot kaptam tőle. Nagyon klassz pasas volt. Aki dolgozott, annak nagyon jó dolga volt mellette. Én pedig attól a naptól kezdve, hogy ott azonosan gondolkodó emberekre találtam, plusz rájöttem, hogy dolgozhatom, és mindenféle nagyon érdekes és nagyon jó dolgot csinálhatok, nagyon szerettem az Iparművészeti Múzeumban dolgozni. A mai napig azt gondolom, hogy ez volt az életemnek az az időszaka, amikor a helyemen voltam. Tehát, amikor a képességeim és a lehetőségeim találkoztak. És a képességeimet is kihasználhattam, és a lehetőségeimet is. Szégyentelenül büszke vagyok rá, hogy az alatt a tíz év alatt, amíg a Miklós Pál volt a főigazgató, az Iparművészeti Múzeumból, ami akkor, amikor én odamentem, egy a magyar értelmiség számára nem létező hullaház volt, egy eleven, nyitott, a legmodernebb nyugati múzeumokkal összemérhetően működő, sok kiállítást rendező, sok érdeklődést kiváltó, nagy látogatottságú, számon tartott hely lett. És azt gondolom, hogy ebben megvolt a magam szerepe is. Még egy ember volt ott, aki nagyon fontos volt ebből a szempontból. Péter Márta. Kormos István volt a férje. És a legfantasztikusabb emberek egyike volt, akivel találkoztam életemben, és nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. […] Akárhogy is nézem, az ember életében az, hogy mit dolgozik, és mivel keresi a pénzt, az életének minimum a harmada, ha nem több. Hogy ott jól érzi magát, hogy ott úgy érzi jól magát, hogy szabadon dolgozhat és jót csinálhat – ez döntő dolog. És ehhez hozzájön az, hogy egy olyan emberrel dolgozhat együtt, akit emberként is tisztel és barátként is. Ez nagyon nagy ajándék, és én ezt akkor ott megkaptam. Nem is jöttem volna el onnan soha életemben. 76-ban mentem oda dolgozni, 76 januárjában – ha jól emlékszem –, és 88-ban jöttem el.

              És közben lediplomáztam. Ezt is Miklós Pálnak köszönhetem. Amikor letelt az egyéves ideiglenes munkaviszonyom, Miklós Pál behívott magához, és azt mondta, hogy: „Zsuzsa, letelt az egy év, íme, a kinevezése az Iparművészeti Múzeum állandó dolgozójaként”. Meghatottan megköszöntem, és visszamentem a saját szobámba, ami kétszobányira volt a főigazgatói irodától, és kinyitottam a borítékot. Ki voltam nevezve adminisztrátornak. Sarkon fordultam – kicsit ideges lettem – és a titkárnő őszinte megdöbbenésére egyenest mentem be Miklós Pálhoz, ami nem volt szokás, és mondtam, hogy: „bocsánat, de itt valami félreértés van, engem senki nem kérdezett meg, hogy akarok-e adminisztrátor lenni az Iparművészeti Múzeumban, és szeretném megmondani, hogy nem akarok”. És Pali bácsi – így hívtuk magunk között – mérhetetlen türelemmel azt kérdezte tőlem, hogy: „mi szeretne lenni az Iparművészeti Múzeumban, Zsuzsa?” Mondtam neki, hogy: „muzeológus akarok lenni”. Mire azt mondta, hogy: „nincs diplomája”. „Ne vicceljen velem, hát abszolutóriumom van, akármelyik magyar középiskolában taníthatnék”– feleltem. Mire Miklós Pál azt mondta, hogy: „akármelyik magyar középiskolában taníthat, de az Iparművészeti Múzeumban, amíg én vagyok a főigazgató, nem lehet diploma nélkül muzeológus”. Akkor sarkon fordultam, bementem a szobámba, leakasztottam a kabátomat a fogasról, kisétáltam az Iparművészeti Múzeumból, és átmentem a bölcsészkar dékáni hivatalába. Ott megmondták, hogy mit kell ahhoz csinálnom, hogy diplomázhassak. Sok mindent kellett csinálni, mulatságos dolgokat is. Azt mondták, hogy mind a két tanszéket, a magyar tanszéket és a népművelés tanszéket is megkérdezik, hogy kell-e valami kiegészítő vizsgát tennem. Jellemző módon a népművelés tanszék, amelyik szerintem kisebbrendűségi érzésektől terhelt tanszék volt,  úgy döntött, hogy amióta én ide jártam, megváltozott a tanterv, és noha én azt az öt évet végigjártam, de most vizsgázzak le azokból a tárgyakból is, amiket azóta tanítanak. Kiróttak rám öt vizsgát. Amelyeket, egy kivételével mind a régi csoporttársaimnál tettem le. Én még vizsgára úgy az életben soha fel nem készültem, se előtte, se utána. A magyar tanszéken nem róttak ki rám külön vizsgákat, az egy rendes, bejáratott tanszék volt. Írtam egy diplomamunkát, azt már általános muzeológiából, és 76 decemberében államvizsgáztam. Ez szentimentálisan hangzik, de még meg tudtam mutatni a diplomámat az apámnak, aki két nap múlva meghalt. Így lett nekem diplomám magyar-népművelés szakon, kicsit megkésve.

              77 januárjában írta alá a férjem az első Chartás tiltakozást. A „keddi körből” nagyon sokan írták alá. Nem vagyok teljesen biztos és ezért nem is merem biztosra mondani, de az az emlékem, hogy mikor hazaértem, akkor mondta a Péter, hogy itt volt délelőtt valaki, és ő aláírta. Kérdeztem tőle, hogy miért nem szóltak nekem, vagy miért nem mondta, hogy jöjjön be hozzám a múzeumba. Úgy rémlik, hogy az első aláírásnál az aláírásgyűjtők úgy döntöttek, hogy egy házaspárból, ahol gyerek van, csak az egyik írja alá. Tehát, ha kirúgják az állásából, akkor ne maradjanak teljesen jövedelem nélkül. A második aláírásnál már nem volt ilyen. Az első aláírás után nem volt igazi retorzió. A retorziókat később a Hamburger Mihály kutatta. A második aláírásgyűjtés után egy abszolút komoly kutatást csinált, végignézte, hogy mi történt az összes aláíróval. 89-ben a Magyar Nemzetben jelentek meg ezek hivatalosan, szamizdatban előbb.

              A következő aláírás 79 októberében volt. Két lista volt, egy október 25-i és egy október 29-i dátummal, én is meg a Péter is mind a kettőt aláírtuk. Úgy emlékszem, hogy azon volt az elvi vita a két társaság között, hogy a címzett személye mit fejez ki. Akik a Losonczihoz címezték, azok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a párt mint olyan, illegálisan vezeti az országot, mert egy párt nem vezetheti az országot, csak egy kormány. Tehát magyarán szólva a kormányhoz vagy az államelnökhöz kell fordulni. Akik a Kádárnak írtak, azok pedig arra a gyakorlatias álláspontra helyezkedtek, hogy nem érdemes úgy csinálni, mintha nem tudnánk, hogy az ország vezetője Kádár János és nem Losonczi Pál. Úgy rémlik, hogy ide is telefonáltak, hogy itthon vagyunk-e? Ez már olyan időszak volt, amikor egész biztosan senki sem mondott olyat telefonba, hogy jövök hozzád egy aláírásért. És a 79-es aláírásnál emlékezetem szerint komolyan számoltak az aláírás szervezői azzal a lehetőséggel, sőt már a 77-esnél is, hogy még mielőtt végigcsinálják, elkapják őket. Emlékszem, hogy a 77-es aláírás napján Kenedivel beszélgettem, aki egész komolyan számolt azzal, hogy őt másnap becsukják. A 79-es aláírás idején pedig, az én emlékezetem szerint rendes, komoly, a lehetőségekhez képest fedett módon történt az aláírásgyűjtés, hogy ne tudják még azelőtt elkapni, hogy kijut az országból. Ugye, akkor a fő kérdés az volt, hogy el lehet-e juttatni a Szabad Európa Rádióhoz, még az előtt, hogy elkapják. Addigra mi már annyit beszéltünk össze-vissza magunk közt – én legalább is úgy éreztem –, hogy aki ennyi mindent mondott, az nem mondhatja egy cselekvésre, hogy nem. És mindenki tudta, hogy ez egyenest megy a Szabad Európába. Nem volt értelme másképp. A másik pedig, és emlékezetem szerint a szűkebb baráti körömből mindenki ezt gondolta, mi is, hogy a Szabad Európa nem csak veszély volt, hanem védelem is. Attól a pillanattól kezdve, hogy a neveket fölolvasták a Szabad Európának, nem lehetett velünk akármit csinálni. Tehát a nyilvánosság, amit vállaltunk, az egy védelem is volt.

              A 79-es aláírás retorziós hullámába velem is elbeszélgettek. Többféle retorzió volt. Az egyik, az az volt, hogy elbeszélgettek valakivel, méghozzá az esetek döntő többségében négyszemközt, és úgy, hogy behívták a felügyeletéhez, ahhoz a hatósághoz, ahová az állása szerint tartozott. Az esetek többségében valószínűleg ugyanazt akarták tőlük, mint tőlem. Mindenkinek fölmondtak, akinek csak szerződése volt. Akit könnyen, botrány nélkül lehetett kirúgni, azt kirúgták. A Kőszeget kirúgták, mert azt mondták, hogy késik. Ami igaz volt, de addig is késett, a Feri nemigen ért be tizenkettő előtt, de ez nem volt újdonság a kiadó számára.

              Aznap reggel fodrászhoz mentem, reggel hétre, de úgy se értem be nyolcra, csak kilencre. A portás néni mondta nekem, hogy: „Zsuzsika, a főigazgató úr várja”, és hozzátette, hogy ott van egy elvtárs. És frissen csinált frizurával nem nagyon lehetett azt mondani, hogy a gyereket kellett reggel orvoshoz vinni. Bementem a titkárságra, ahol szintén nagyon feszült arckifejezéssel ült a titkárnő, és mondta, hogy menjek be. Ott ült Miklós Pál, és ott ült vele Kovács Tibor, aki akkor a múzeumi főosztály vezetője volt, jelenleg [2005-ben] a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Feszült volt a légkör, mondta, hogy beszélni akar velem, és Miklós Pál ragaszkodott hozzá, hogy ott akar lenni a beszélgetésen. Ezért hihetetlen hálás voltam. Ez nagyon nagy védelmet jelentett. Kovács Tibornak kiadták az utasítást, hogy miről kell velem beszélni, és milyen nyilatkozatot kell tőlem megkapnia. Az egyik, hogy mondjam azt, hogy engem becsaptak, és nem tudtam, hogy ki fogják juttatni a Szabad Európának, és hogy nem értek egyet ezzel, hogy kijuttatták a Szabad Európához. Erre azt feleltem, hogy tudtam, egyetértettem vele, nagyon örülök, hogy kijuttatták, nem tudom, minek írtam volna alá különben. Nem jutottunk itt messzire. Volt egy nagyon érdekes momentum, amiből egyértelműen kiderült, hogy ezt a pasast felkészítették arra, hogy szerintük rám mivel lehet hatni. A beszélgetés egy pontján azt mondta nekem, hogy: „magát a barátai csőbe húzták, én tudom, hogy magának a Bence meg a Kis jó barátja. Hogy tehettek magával ilyet?” És mondtam, hogy nem tettek velem semmit, azért a barátaim, mert egyformán gondolkodunk. Miklós Pál baromi dühös volt rám. Tombolt, amikor megtudta, hogy én aláírtam. Hetekig nem állt szóba velem, annyira dühös volt. Ő azok közé tartozott, akik azt gondolták, hogy az, ami van az országban, nem olyan jaj de jó, de körülbelül a legjobb, amit az ország el tud érni, és hogy ennek következtében ezt kockáztatni marha veszélyes. Magyarán szólva Pali bácsi azt gondolta, hogy én veszélyes baromságot művelek. Miklós Pálnak, mint intézményvezetőnek, két fő hibája volt a minisztériumi elvtársak szerint: az egyik, hogy túl szuverén személyiség volt, a másik, hogy nem volt párttag. Tehát neki egy kicsit mindig egyensúlyozni kellett, hogy megvédhesse azt, amit a múzeumban csinál. Úgy érezte, hogy én ezt kockáztattam. Ezt meg is mondta aztán nekem négyszemközt. De ettől függetlenül ott akart lenni, és a beszélgetés egy pontján a józan esze is mellém állította. Amikor már minden kérdésen túl volt ez a szegény ember, akkor azt mondta nekem, hogy arra szeretne kérni, hogy ígérjem meg, hogy máskor nem írok alá politikai tiltakozást. Erre ugye nem nagyon lehetett mást csinálni, mint elröhögni magam. Mondtam neki, hogy „tőlem utoljára az apukám kért olyat, hogy ígérjem meg, hogy többet ilyet nem csinálok. Nekem a minisztérium nem az apukám, és nem hiszem, hogy én megígérnék bárkinek bármit, hogy nem fogom többet elkövetni. Egyébként meg szeretném tőle megkérdezni, hogyha tegyük fel, most megígérem, mi a biztosíték arra, hogy amikor kimegyek a múzeumból, nem írom alá a következőt.” És ezen a ponton közbeszólt Miklós Pál, és azt mondta: „Tibor, Zsuzsának igaza van, ez nevetséges!” És itt a beszélgetés véget ért. Hogy milyen jelentést írt róla, azt nem tudom.

              Az én korosztályomból nagyon sokan és nagyon komolyan sokáig azt gondoltuk, hogy az a rendszer javítható, reformálható, és ha reformálható, akkor csak belülről. Igaziból, azt hiszem, engem egyetlen dolog tartott vissza attól, hogy belépjek a pártba, mármint az MSZMP-be, hogy nagyon fegyelmezetlen vagyok, és azt gondoltam, hogy ez nem nekem való. És akkor jött 68. Azok az emberek, akik 68-ig azt gondolták, hogy ez a rendszer belülről reformálható, és hogy mi vagyunk azok, akik ezt belülről meg tudjuk reformálni, összeomlottak. Szóval a hatvannyolcas bevonulás olyan tükör volt, amibe nem lehetett nem belenézni. Minden későbbi ellenzéki megmozdulásnak ott van a gyökere. Akkor volt az első aláírás, Korculán. Ha az ember 68 után komolyan elgondolkodott azon, hogy mit gondolt előtte, és hogy abban miért tévedett, akkor nem nagyon lehetett mást csinálni, mint azt gondolni, hogy nem belülről, hanem másképp kell, és ha nem belülről, akkor a prágaiak mellé kell állni.

              Péter 76-tól Kaposváron dolgozott mint díszlettervező. A Babarczy Laci nem hívta be Pétert beszélgetni, és a megyei elvtársak se. De Péter addigra sokféle értelemben nagyon rossz fiú volt az elvtársak szemében. 77-ben a barátaink emigráltak, az a bizonyos Halász-féle színház. Felük emigrált, a másik felük meg disszidált. Az a fele, amelyik kapott legálisan útlevelet, az disszidált, a másik fele meg kapott kivándorló útlevelet. Rájuk nagyon rászállt a BM, és mikor kimentek, érdekes módon akkor se hagyták abba. Küldtek utánuk ügynököt. És az itthon maradott barátok egy részét behívatták a BM-be, köztük a Pétert is. Tőle azt kérték, hogy vigye be a Pista leveleit. Tudták, hogy Bálint Pista volt Péter legjobb barátja. Azt kérték tőle, hogy ha Pista ír, akkor vigye be a levelét, és Péter azt mondta, hogy nem hajlandó. Két nappal később behívták három hónapos tartalékos katonai szolgálatra. Végig is csinálta az egész bevonulást. Rettenetesen félt. És minden oka megvolt rá, mert nem nagyon bírta az első menetet se, amikor katona volt. Ez 76 kora ősze. Mindenfélére hivatkozott: betegségre, arra, hogy a sorszolgálata alatt elájult, ami igaz; az autóbalesetére, ami 73 őszén volt, amibe a koponyája sérült. Hivatkozhatott akármire, minden vizsgálaton átment. Amennyire én tudom és emlékszem, a hanglemezgyártó vállalat pártitkára mentette meg végül, de az utolsó pillanatban. Tehát a Péter bevonult, és a bevonulásról engedték el. Csak a bevonulás napjára tudott ez a párttitkárnő elég kapcsolatot mozgósítani, hogy onnan hazaküldjék.

              Aztán 77-ben volt a Marx a negyedik évtizedben kötet, abba is írt Péter. És arról készült egy nagy pártbizottsági jelentés. Ezt a jelentést valaki kihozta, úgyhogy ezt már akkoriban olvastuk. Pétertől különösen rossz néven vették, amit írt. Péter addigra már semmilyen értelemben nem gondolta magát marxistának. És az írása azzal a híres viccel kezdődik, hogy a férfi, akinek a farka valamilyen betegségtől rohad, elmegy az orvoshoz, aki megnézi, és azt mondja, hogy „himbilimbi, ezt le kell vágni!” Ettől nagyon megijed, elmegy a másik orvoshoz, megmutatja, azt mondja, „hát igen, himbilimbi, le kell vágni!” A harmadik orvoshoz is elmegy, megmutatja, az azt mondja, „hát igen, himbilimbi”. Mire ő megörül: „és nem kell levágni?” A doki azt mondja, „nem, nem kell levágni, leesik az magától!”. Péter ezt a viccet bírta a marxizmus kapcsán egy komoly filozófiai kötetbe beleírni. És a jelentésből ki is derült, hogy az elvtársak minden elemzés közül ezt viselték majdnem a legnehezebben. A Péter mindannyiunk közül a legkorábban gondolta azt, hogy a marxizmussal mint politikai rendszerrel nem érdemes foglalkozni. Valamikor később – sokan emlékeznek rá, talán a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején – a Kenedi Jancsinál volt egy – természetesen illegális – gyülekezés, ahol Hegedűs András, a volt miniszterelnök és addigra már szociológus volt a vendégünk, és a vita arról szólt, hogy egypártrendszer vagy többpártrendszer. És elég régóta zajlott a vita. Viszonylag kevesen képviselték azt az álláspontot, hogy többpártrendszer kell, és a Hegedűs különös merevséggel érvelt amellett, hogy nemcsak reménytelen a többpártrendszerért harcolni ennek az ellenzéki körnek, hanem veszélyes is. Tehát, hogy egypártrendszer kell. Ő még mindig azt gondolta, hogy ez belülről reformálható. És volt a vitának egy pontja – már elég reménytelen volt az egész –, amikor Péter felordított és azt mondta, hogy: „én nem bánom, legyen egy párt, de ne a komenista!” És itt a vitának vége lett, és hazamentünk.

              1979 után nagyon sok minden mozdult. De akkorra Péter meg én valahogy kisodródtunk ebből – már a politikai részéből. Megmaradtak a baráti kapcsolatok, amik létrejöttek belőle, de a politikai részében kevésbé vettünk részt. Péter írt a Naplóba. De az intenzívebb együttlétekbe, például a szabadegyetemekre nem jártunk. Péternek is eléggé válságos időszaka volt a nyolcvanas évek. 82–83-től kezdve lehet rá azt mondani, hogy gyakorló alkoholista volt. És ő személy szerint magát mindenből kihúzta, engem pedig akkoriban olyan mértékig vett igénybe az, hogy mi lesz velünk, hogy nem maradtak lekötetlen vegyértékeim. Úgyhogy a nyolcvanas évek elején mi nem nagyon jártunk ezekre a nyilvános gyülekezetekre. De tudtunk nagyon sok mindenről. ABeszélőt ismertük is, vettük is és terjesztettük is. Emlékszem, egy csomó Beszélő hevert a konyhában a jégszekrényen. Gimnazista volt a lányom, ez akkor a nyolcvanas évek elején volt. És jött haza és elnevette magát, és azt mondta, hogy talán itt mégse kéne tartani. Ebben az értelemben volt kapcsolatunk a Beszélő körrel. Meg megmaradtak a baráti kapcsolatok. Azokban az években azért azok is lassan meglazultak, sajnos.

              Az első SZETÁ-s kiállításon, ami 1980 decemberében volt, segítettem. Egyebek közt azért, mert a Kinizsi utcában kaptak egy helységet, ahol megrendezhették, és ez közel volt az Iparművészeti Múzeumhoz. És én hihetetlen mennyiségű installációs elemet loptam ki a múzeumból: keretet, üvegkockát. Aztán visszaloptam. Jó kiállítás volt egyébként. Nagyon nagy művészek adtak bele, a Péter is beadott egy képet, egy nagyon jó képét. El is kelt. Karátson Gábor adott be, Galántai és Harasztÿ István is adott. Valahol biztos megvan a lista, nem érdemes az emlékeimre hagyatkozni. Jó kiállítás volt, és meglepően sokan voltak. Baráti ágon volt kapcsolatom a SZETÁ-sokkal. Egyrészt Havas Gábor, aki annak egy vezető figurája volt, nekem csoporttársam volt az egyetemen. Szerettem is, meg tiszteltem is a Gábort, meg tetszett is, amit csinált. Úgyhogy mindenfélét segítettünk a SZETÁ-nak, amit tudtunk, de nem voltunk igazán aktívak.

              88-ig voltam az Iparművészeti Múzeumban. 84-ben vagy 85-ben elváltunk, ezt sose tudom biztosan, beismerem, furán hangzik. Eléggé lefoglalt a magánéletem, tehát nem vettem részt semmilyen komolyabb politikai akcióban, egészen addig, míg néhány barátom meg nem alakította a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét, illetve 88 tavaszán még illegálisan zajlott a TDDSZ megalapítása. 87 őszén én kiléptem a szakszervezetből, az igaziból, mert elegem lett belőle. És valamikor a 87-88-as tanévben akartak valamilyen szigorítást, gazdasági szigorítást az egyetemeken bevezetni. Néhány ember úgy gondolta, hogy fel kéne újra fedezni az érdekvédelmet, és hogy nem jó szisztéma az, hogy ágazati szakszervezetek vannak, merthogy a tudósok szakszervezeti értelemben vett érdekei erősen különböznek az egyetem portás nénijétől. Akkor néhányan azt gondolták, hogy kéne csinálni egy érdekvédelmi szervet, ami a tudósok érdekeit védi. Léderer Pál, Spira György, Kerekes György, Kardos András, Erdélyi Ágnes – talán ők voltak a legszűkebb alapító kör. Ebben én még nem voltam benne. Nekem az Ági szólt, amikor egy kicsit már előbbre volt a szervezés, a csoport már összejárt, én akkor kapcsolódtam be. De arról, hogy lesz az alapítás, hivatalosan és nyilvánosan, arról összesen kettő ember tudott, és ezt a legnagyobb illegalitásban csinálták. Ugye, szakszervezetet nem érdemes öt embernek alapítani, tehát az nyilvánvaló volt, hogy ha annak az induláskor nem lesz legalább kétszáz tagja, akkor nem érdemes megcsinálni. És elindult a szakszervezet szervezése teljesen legális vonalon, és az alapítók, a szervezők az egyetemtől, az ELTE-től kérték hozzá a Gólyavárat. És az ELTE oda is adta. Azt, hogy hogy kell szakszervezetet szervezni – őt isten őrizz kihagyni! – Forgács Palitól tanultuk meg. Forgács Pál – ő tényleg szakszervezetis volt 45-től kezdve, és ő komolyan gondolta, hogy a szakszervezet egy fontos dolog. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarország aláírt egy olyan nemzetközi szerződést, ami biztosítja a szakszervezetek szabad létrehozását. Ezt a szerződést soha nem hozták nyilvánosságra, de ratifikálva volt. Magyarország tagja volt a nemzetközi szerződésnek. És ezt a Palitól tudtuk, hogy speciel szakszervezetet Magyarországon abszolút törvényesen lehet létrehozni. De azt is tudtuk, hogy ezt a rendőrség nem fogja engedni, és a TDDSZ alapító ülését úgy szervezték meg, hogy meghirdették alakuló ülésnek a Gólyavárat, de közben két ember kibérelte a Metró Klub helységét. De ők senkinek nem mondták meg, hogy hol lesz az alakuló ülés, hanem odaálltak a Gólyavár elé, és azt mondták, hogy menjetek a Metró Klubhoz. Ez igazán a legmélyebb illegalitásban szerveződött. Amikor a TDDSZ létrejött, akkor egymás után alakultak mindenféle szakszervezetek: egyebek között a Rendőrök Szabad Szakszervezete is megalakult. Mivel mi voltunk az első szabad szakszervezet, mind velünk vették fel a kapcsolatot, hogy hogy is kell ezt csinálni? És a Rendőrök Szabad Szakszervezete is velünk vette fel a kapcsolatot, és akkor elmondták, hogy abszolút rá voltak állítva, és ők is akkor tudták meg, amikor utánunk jöttek a Metró Klubba, de akkor már nem tudták megakadályozni.

              Az első ülésen nagyon sokan voltak. Tele volt a Metró Klub, legalább kétszáz ember volt ott. És ott teljesen legálisan, nemzetközi szerződésekre hivatkozva megalakítottuk a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét. Megszavaztuk, hogy így fogják hívni. Megválasztottuk Forgács Pált a szakszervezet elnökének, egyben megválasztottuk az ellenőrző bizottságot, a számvevőt, mindazt, amit kellett. Pali halálosan pontosan tudta, hogy mi kell ahhoz, hogy egy szakszervezet törvényesen működjön. És másnaptól a dolog létezett, és soha többet nem tudtak vele semmit csinálni, mert azonnal sajtótájékoztatót tartottunk.

Ma már nem nagyon beszélünk róla, mert természetesen kifulladt, de 88-tól körülbelül 89 végéig a TDDSZ intenzív és jelentős szereplője volt a rendszerváltásnak. Amikor a TDDSZ létrejött, és elkezdtünk dolgozni, akkor különböző munkacsoportokat hoztunk létre, és az egyik ezek közül a rehabilitációs munkacsoport volt, amiben én is benne voltam, a Szalai Júlia volt még benne, a szociológus. 89-ben nagyon aktívan dolgoztunk, és komoly pénzt szereztünk, speciel Pozsgay elvtárstól a tudósok rehabilitálására. Világos volt, hogy először össze kell írni, hogy kiket kell rehabilitálni. Ez látszott az első feladatnak. Akkor fölvettük a kapcsolatot a szakszervezettel a különböző vidéki egyetemeken. Mindenki tudott valakiről. Elkértük a Hamburger listáját. Az első húszat borzasztó könnyű volt lediktálni, mert azt tudtuk fejből. És aztán gyűlt, gyűlt, gyűlt. A következő lépés az volt, hogy tényleg el kellett gondolni, hogy mit nevezünk rehabilitációnak. Ehhez fel kellett venni ezekkel az emberekkel a kapcsolatot. Emlékszem, hogy ezek hosszú, valódi viták voltak, hogy mit nevezzünk rehabilitációnak. És oda lyukadtunk ki, hogy azt kell rehabilitációnak neveznünk, amit ezek az emberek maguk rehabilitációnak tartanak önmaguk számára. Tehát mi nem dönthetjük el, hogy mit tekintünk az ő rehabilitálásuknak. Kiosztottuk, hogy ki kivel beszél és kivel veszi fel a kapcsolatot, ki kitől gyűjti be, hogy ő személy szerint a maga életében mit tekintene rehabilitációnak. Egy megrendítő beszélgetésem volt Pap Marival. Azt mondta, hogy ő semmit sem akar a rehabilitációtól. Az ő élete mint tudós nyelvészé elmúlt. A nyelvészettudomány olyan mértékig szaladt el, hogy ő ezt már soha nem tudja utolérni azon a szinten, ahogy szeretné, úgyhogy köszöni szépen, ő marad rehabilitálatlannak. De voltak olyan barátaink, akik azt gondolták, hogy szeretnének visszajutni például az egyetemre, valamilyen tanszékre, és ott valamilyen munkát végezni. Akkor egy idő múlva világos lett, hogy az egyetemek alkalmasint visszavennék ezeket az embereket– mert azért 88-ban már sokat lazult a dolog, pláne 89-ben –, de nincs rá pénzük. Tehát az volt a következő lépés a rehabilitációs munkacsoportban, hogy pénzt kell szerezni és odajuttatni azokra az egyetemekre, hogy ők új státuszokat hozhassanak létre. És akkor, hogy hol lehet pénzt találni? A Miniszterelnöki Hivatalban lehet pénzt találni. Azt már nem tudnám megmondani, hogy kitől kaptuk a fülest, hogy a Pozsgaynak van valami olyan szabad kerete, amit nem költött el. És ezek olyan idők voltak, hogy az ember fölhívta a Miniszterelnöki Hivatalt, és azt mondta a telefonba, hogy „Jó napot kívánok, Gáspár Zsuzsa vagyok, a TDDSZ rehabilitációs munkacsoportjától, és ilyen meg ilyen ügyben szeretnék beszélni egy felelős emberrel”. És az ember kapott időpontot. Bementünk a Julival, megmondtuk, hogy mit kérünk, és ezt a pénzkeretet meg is kaptuk, sokmillió forint volt. És akkor az volt a dolgunk, hogy a különböző egyetemekkel ezt a pénzkeretet összekössük. Tehát ezt a pénzt mi abban a formában sose kaptuk meg, hanem mi mondtuk meg, hogy hova juttassanak belőle, abból a célból, hogy ott valakit vissza lehessen venni. Így jutott vissza a Vajda Mihály a debreceni egyetemre, így jutott vissza a Bence György az ELTE filozófia tanszékére. És még sokan mások…

              Közben elkezdtek alakulni a pártok. Valamikor 88 tavaszán létre jött a Szabad Kezdeményezések Hálózata. Az alakuló ülésén részt vetem. A Hági sörözőben volt, a Huszár utcában. És aztán 88 őszén alakult meg a Szabad Kezdeményezések Hálózatából az Szabad Demokraták Szövetsége, a Jurta Színházban, a Népligetben. Ott voltam. Ott már nem volt mitől félni. 88 tavaszától igaziból nem volt mitől félni. Az első párt, ami pártként jött létre, az a Fidesz volt. Ma már biztosan nem szívesen emlékeznek rá, de Dornbach Alajos védte őket. Mert őket akkor még megpróbálták ebben megakadályozni, de nem sikerült.

              Még egy dolog volt, amiben én személy szerint részt vettem. Ez volt az egyetlen politikai kezdeményezésem, amit dühből én indítottam el. 88 novemberében volt az a pártkongresszus, ahol Grósz Károly „ellenforradalmár”-ozott. Közvetlenül a novemberi pártkongresszus után volt valami rendezvény a közgazdasági egyetemen. Az újonnan alakult demokratikus szervezetek képviselői voltak ott. És akkor én azt gondoltam, hogy nem kéne lenyelni ezt az ellenforradalmározást. Körberohantam és megszólítottam embereket, hogy egy nyilvános tiltakozást kéne megjelentetni. Legalább öt vagy hat szervezet képviselőjét sikerült összeszednem és rábeszélnem arra, hogy értsünk egyet abban, hogy még ma este meg kell jelentetni egy nyilatkozatot. A közelben lakott Pécsi Vera. Az ő lakására mentünk aztán ezt a tiltakozást megfogalmazni. Meg is fogalmaztuk, és még aznap éjjel Magyar Bálint és én körberohantuk a Magyar Nemzet, aNépszava, a Népszabadság és a Magyar Hírlap szerkesztőségét, és mindenhova elvittük ezt a tiltakozást, amit telefonon hagyattunk jóvá a szervezetek vezetőivel. Vigyáztunk, hogy korrekt legyen, és senki ne mondhassa utólag, hogy nem olvastam a szöveget, nem értek egyet vele. Azért lett olyan késő éjszaka, mire elindultunk. Mulatságos látvány lehettünk Magyar Bálint és én – ő legalább kétméteres, én meg…. Egyetlen szerkesztőségben fogadtak minket rémület nélkül, és ez a Népszabadság volt. Leültettek minket, és megkérdezték, hogy kérünk-e coca-colát? Átvették tőlünk a tiltakozásunkat, mert 88 őszén már senkinek nem jutott eszébe, hogy hívja a rendőrséget, de az se jutott senkinek eszébe, hogy ezt közölje. Egyetlen lapban sem jelent meg. Azt, hogy a Grószhoz eljutott, illetve hogy a megfelelő helyekre eljutott, azt onnan lehetett tudni, hogy a következő beszédében a Grósz hivatkozott rá, hogy mindenféle szervezetecskék tiltakoznak. Mulatságos volt, mert a tiltakozás sose jelent meg, de az ő válasza arra, hogy mi tiltakoztunk, az természetesen megjelent. De hát az már 88 ősze volt.              89-ben nagyon aktívan részt vettem a TDDSZ-ben meg az SZDSZ-ben is. Dolgoztam az SZDSZ-nek különböző minőségekben. Később, a 94-es választáson voltam Dornbach kampányfőnöke. Az aktív politizálásból 90 nyarán egy agyvérzés sodort ki, a betegség egy időre kikapcsolt az életből, és mire meggyógyultam, már nem kellett politizálni.

              Még 90 tavaszán részt vettem egy csoportban, amelyik arra kapott pénzt egy amerikai alapítványtól, hogy arra bíztassa az embereket, hogy menjenek el szavazni. Ez egy szigorúan pártsemleges dolog volt, ezért én szigorúan letagadtam, hogy tagja vagyok az SZDSZ-nek. És tényleg pártsemleges alapon csináltuk. A vezetője, irányítója, aki ezt a pénzt szerezte, Sós Vili volt. Mindenféle szórólapokat nyomattunk, filmeket csináltattunk, amit a tévé is vetített, és az volt a lényeg, hogy minél többen menjenek el és szavazzanak.

              Még volt egy utolsó nagyon jó élményem közvetlenül az agyvérzésem előtt. 88-ban jöttem el a múzeumból és mentem el az Officina Nova nevű kiadóba. 90 koratavaszán kitaláltam egy könyvet, az volt a címe, hogy Buda–Duna–Pest, és a Duna két partjáról szólt. Nagyon szép könyv lett, Faragó István fotózta is és tervezte is, és én szerkesztettem. Az volt a könyv szerkesztési elve, hogy csak külsőket mutatunk, illetve a Duna-parton levő fontos épületekbe bemegyünk. És a Duna-parton lévő egyik fontos épület a Parlament. Megszerveztem, hogy bemehettünk, hogy megnézzük előre a helyszíneket, mielőtt fotózni megyünk. Nagyon jó emlékem, hogy mentünk nézni a helyszíneket, és aznap ülésnap volt, jöttek a képviselők szembe, köszöntünk egymásnak, hogy: „szia, szia”. Minden pártban ült TDDSZ-es, és ennek következtében minden pártban ült ismerősöm. Ez nagyon-nagyon jó dolog volt, barátoknak köszönni a Parlamentben. Két vagy három nappal azután mentünk volna fotózni, és a fotós nagyon haragudott, mert hiába várt rám. Agyvérzést kaptam.

              Itt közben kitört a kapitalizmus és a szabadság. 92-ben kaptam egy ösztöndíjat a Stanford Egyetemre háromhetes szerkesztői tanfolyamra. Az nagyon klassz volt. De a kiadót azt hiszem, 92-ben vagy 91-ben megvette a Bertelsmann. Egyre kevésbé szerettem azt, amit a Bertelsmann akart tőlünk. Nagyon világos szerződéssel kötötték ki, hogyan kell csökkennie a kiadó éves könyvszámában a saját kezdeményezésű könyveknek, és hogyan kell növekednie a német kiadásból átvett könyveknek. Nem kellett nekem szemét könyveket szerkeszteni, csak nem telt már sok szellemi örömöm az átvett könyvek szerkesztésében. Valószínűleg maradtam volna, ha nincs két dolog: Az egyik az, hogy láttam, hogy a Bertelsmann viszi a csődbe a kiadót, és ezt nem akartam megvárni. A másik, hogy elég rossz személyes kapcsolatom volt a kiadó egyik vezetőjével, a műszaki főnökkel, és egyre rosszabbul éreztem magam emiatt.

              Nem voltam már nagyon fiatal, negyvenhét éves voltam 90-ben, és amíg a kórházban voltam, a lányomat a barátaim tartották el, mert egyetlen fillér félretett pénzem nem volt. Tehát nekem az agyvérzés abból a szempontból is elég megrendítő élmény volt, hogy rájöttem, hogy már nem vagyok fiatal: meghalhatok, beteg lehetek. És abszurd dolog, hogy az embernek közel ötven évesen a gyerekét a barátai tartják el, mert egyetlen fillér félretett pénze nincs. Tehát lehet, hogy maradtam volna a kiadóban, ha nem látom azt, hogy megy a csődbe, és az előzmények miatt megijesztett az állástalanság lehetősége. 94 nyarán hozta létre Veér András a Mentálhigiénés Programirodát, ami 95 januárjában indult be. Veér tudta, hogy én állást keresek, és el akarok jönni a kiadóból, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni oktatási igazgatónak a Mentálhigiénés Programirodára. Ez szervezési munka volt. A feladat is érdekelt, féltem is, hogy a kiadó csődbe megy, és állás nélkül maradok, és jó fizetést is kaptam. Ez a csomag így együtt odavitt. Tévedés volt, mert olyan terepre kerültem, ahol nem voltam otthon. Csináltam becsülettel, és azt gondolom, hogy sok jó dolgot is csináltam, meg érdekes dolgokat, meg jó programokat indíthattam be. Főleg az elején elég sok pénze volt a programirodának, és jó, országos programokat lehetett elindítani. A 98-as választásokon győzött a Fidesz, és megszűntették a Mentálhigiénés Programirodát. Először indítottak egy vizsgálatot, ami mulatságos volt, mert a vizsgálat végeredményét olvastam, és azon az alapon elég nehéz lett volna a Veér Andrást leváltani. Tudniillik annál fényesebb igazolást arra, hogy ez az iroda jól működött, nehéz lett volna adni. Mulatságos volt, mert ez a vizsgálat arra irányult, hogy bizonyítsák be, hogy rossz volt. De nem sikerült. Ezzel együtt Veér Andrástól elvették a programot, a programirodát beolvasztották a Nemzeti Egészségvédő Intézetbe, és ott én voltam az első, akit kirúgtak 2000 tavaszán. Ősszel nyugdíjba mentem, mert már volt elég szolgálati évem, és azóta szabadúszó vagyok, könyveket szerkesztek.

              A rendszerváltás úgy sikerült, ahogy sikerülhetett. Én nem tartozom azok közé, akik csalódottak és keserűek. Ami most van, azt én olyan nagyon nem szeretem, de hogy sokkal jobban szeretem annál, ami volt, ahhoz semmi kétség nem fér. Lehetett volna jobban csinálni, lehet, hogy jót tett volna, ha nem egy alkufolyamatban jön létre, hanem mondjuk úgy, mint a cseheknél. De nekem a mai napig semmiféle kétségem nincs afelől, hogy a többpártrendszer és a szabadpiac is jobb. Lehetne a többpártrendszer is egy kicsit jobb, amilyen most. Nem szeretem, hogy kétpártosodott a parlament. Életveszélyesnek tartom az országra. Azt gondolom, hogy a magyar társadalom helyzetét és mindent figyelembe véve négy-öt körülbelül arányos párt lenne a jó az országnak. Nem vagyok hajlandó úgy gondolni, hogy csalódott vagyok, eszem ágában nincs. Szeretek utazni, élvezem, hogy a fiókomban van az útlevelem. Nagyon örülök, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk. Azt gondolom, hogy Magyarország szellemi értelemben biztonságban van. Itt mindenféle mocsok kidőlhet, de mégis – legalábbis remélem – igazán rossz nem történhet. Azt gondolom, hogy ami ma van, az jobb, mint ami volt. Azt gondolom, hogy visszük magunkkal azt a sok mocskos alkut, amit a Kádár-rendszerben az ország kötött. Tehát sok minden, ami most rossz, az annak a sok mocskos erkölcsi gyalázatnak a következménye, amit a Kádárék lenyomtak az ország torkán. Hogy kenyérért eladtuk, amit el lehetett adni. És örülök, hogy nem kötöttem több alkut, mint amennyit muszáj volt.

(Részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára 2005-ben készült életútinterjúból. Interjúkészítő Molnár János. A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívumban kutatható. www.rev.hu)

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Oral History Archive - Budapest

  • Příbeh pamětníka v rámci projektu Oral History Archive - Budapest (Zsuzsanna Kőrösi)