The following text is not a historical study to examine a narrative of witness in detail. It is a biographical retelling witness's destinies according to his recollections in an interview recorded, unless stated otherwise in the note.

05/08/2013
Iron Curtain Stories (Johannes Gutenberg University Mainz, Post Bellum, Post Bellum SK, The Institute for the History of the 1956 Hungarian Revolution, The Istrian Historical Society, The Memorial to the Victims of Communism and to the Anticommunist Resistance)

Interjúadó: Mester Katalin

Születési éve: 1944

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2013. augusztus 5.

Interjúkészítő: Somlai Katalin

Terjedelem: 2:50:56

  

K.: Kezdetnek meg is kérdezhetném, hogy mi volt a te születéskori neved? Mert a Katalint, azt nyilván tudom, de nem Mester Katalinnak hívtak.

V.: Nádasy Katalin.

K.: És akkor ezek szerint ha tizenkét éves voltál ’56-ban, akkor ’44-ben születték.

V.: ’44-ben születtem.

K.: Pont a háború végén.

V.: Pont a végén. Pontosan annyi idős voltam, hogy még javában nagy forrongások voltak, és az édesanyám és én, az egyetlen gyerek, igazából kényszerítve voltunk a saját jólétünk miatt, hogy meneküljünk Magyarországról, mielőtt az oroszok és a németek itt, Budapesten találkoznak. Az én édesapám katonatiszt volt, tüzérszázados. Az ő alakulata ment a frontra, mi pedig az ő autójában, a Wanderer-autójában a fiatal nagynénémmel, az ő testvérével együtt, aki szintén menekült, és az édesanyámmal és én egyévesként mentünk nyugatra az alakulatokkal Németország felé, hogy Bajorországban, ott valahol a hegyekben meglapuljunk.

K.: Sikerült elhagyni az országot?

V.: El is hagytuk akkor az országot, és az édesanyám engem halálos betegen végig ápolt ott. Meg az öreg, hegyi parasztok. Azt hiszem, valami rettenetes fertőzésen mehettem keresztül, és gyalog hozott haza Budapestre, amikor vége volt a háborúnak, úgyhogy ő szekéren jött, meg ilyeneken. Úgyhogy tulajdonképpen amikor én születtem…

K.: Te melyik hónapban születtél?

V.: ’44. január 28-án születtem. Éppen csak ’44-ben.

K.: A család, az Budapesten élt akkor ezek szerint.

V.: A családom Budapesten élt, és jómódú családba születtem. Az édesanyám mindig mesélte, hogy akkor még volt egy asszony, aki ott sterilizálta a kis mindenféléket, amivel ettem, ittam.

K.: Merrefelé laktatok, azt tudod?

V.: Mi akkor Pesten laktunk, a XIV. kerületben.

K.: A mostani XIV. kerületben?

V.: Igen. Az én édesapám és a nagyapám, édesanyám apja építtettek nekünk egy házat a Kada utcában, Kőbányán. Az anyai nagyapám gyára volt. Ő volt a „gyáros” a családban.

K.: Milyen gyára volt?

V.: Benes Vince Vegyi Cikkek Gyára. Teljesen nyoma veszett! Nem tudtam megtalálni róla semmit, és nagyon sajnálom, mert tudom, hogy egy nagyon jól működő üzem volt. Cipőpasztákat és háztartási vegyi anyagokat csináltak. Arra emlékszem, hogy imádtam oda bemenni! Mindenki kijött, és engem ünnepelt, mint ilyen kis totyogóst, és kitűnő kerozinszag volt. Azóta is imádom az ilyen illatokat! A cipőpasztáét!

K.: Igen, a gyerekek szeretik az ilyen különféle illatokat, meg a pepecselést ezzel-azzal, amazzal.

V.: Igen, és gyerekkoromban a ragasztót is állandóan szagolgattam, úgyhogy én egy ilyen gyerek voltam. Az édesapám és a nagyapám építettek nekünk egy családi házat, és mi aztán Pestről oda kiköltöztünk.

K.: Már a háború után?

V.: Igen, a háború után, még mielőtt az oroszok…

K.: Mielőtt a hatalomátvétel megtörtént volna?

V.: Igen. Nagyon szép volt. Nekünk nagyon konszolidált életünk volt. Az édesapám, az lovas tüzér volt.

K.: Ő katonacsaládból származott? Vagy ő volt az egyetlen katona?

V.: Nem, ő volt az első, egyetlen. Ő a Ludovikát végezte el, és utána Örkénytáborban volt, amiről most egy Vízler Zsolt nevezetű fiatalember csiná is egy dokumentumfilmet. Kint voltak Amerikában, és meginterjúvolták a nagybátyámat, és eljöttek Kaliforniába, hogy velem beszéljenek, mert az édesapám ott volt Örkénytáborban.

K.: Ez egy lovas tábor volt?

V.: Ez egy kimondottan magyar katonatiszteknek szervezett tábor volt, akik bármilyen fegyvernemben voltak is, lovas tisztek voltak. Tehát kijöttek a Ludovikáról, és utána mentek Örkénytáborba, ami olyan volt szerintem, mint egy nagy kaszinó!

K.: Igen, én is ezt egy klubként képzeltem el, katonai klubnak.

V.: Ilyen klubszerűség volt, igen. Ahogy aztán én az édesapámtól hallottam, nagy szórakozás volt, és tulajdonképpen a legszebb éveiket akkor élték. Ők akkor eredetileg azért voltak lovas tisztek, mert az olimpiára készültek, ’44-re… ami aztán elmaradt, és helyette mentek a háborúba. Ezeket a tiszteket azért is tréningezték a lovaglásban, ne csak, hogy az olimpián jól szerepeljenek, hanem azért, mert akkor még a különböző fegyvernemek lovakat használtak a háborús bevetés esetén, hogy transzportáljanak. Édesapám ágyúit például lovakkal vontatták. Az egy borzasztó dolog volt! Mindenesetre ahelyett, hogy az olimpiára mentek volna, inkább bevetették őket, és húzták a Wanderer-autót az ágyú mögött. Most találtam nemrég egy levelet, amit egy régi segédtisztje írt neki, hosszú évekkel utána, hogy benézett oda, a Wanderer-autóba, hogy pont az ágyúval szemben ült ott egy fiatalasszony, aki az én édesanyám volt, és egy picike kisaba. Meg akarta kérdezni az édesapámat, hogy vajon megmenekültek-e ezek az emberek, ez a család.

K.: Akkor az édesapádat csak ’44-ben küldték ki a frontra?

V.: Nem, ő már addig is harcolt, és kinn volt a Don-kanyarnál, azt is végigcsinálta!

K.: És onnan is visszatért?

V.: Visszatért! Megsérült, kilábalt, visszament, és végül is amerikai fogságba került. Franciaországban volt, azt hiszem, egy fél évet.

K.: Az édesanyád veled előbb ért haza, mint az édesapád?

V.: Igen. Mikor az ő csapatai elindultak arra, mi meg mentünk a…

K.: A másik irányba?

V.: …nem tudtuk, hogy hova. Az édesanyám, az egy igazi hős volt, azt kell mondanom. Ez a tényleg finom, iskolázott és jó életre nevelt úrilány, rettentő nagy tudással, olvasottsággal, mindenhez volt valami hozzáértése…

K.: Tehát nyitott volt a világra?

V.: Teljesen! Ők sokat utaztak az édesapjával, miután az édesanyja meghalt, az én nagyanyám harminchat éves korában meghalt egy műhiba miatt, valami hasműtétben.

K.: Nagyon korán! Édesanyádnak volt testvére is?

V.: Édesanyámnak nem volt testvére, édesanyám egyetlen gyerek volt, és én is egyetlen gyerek voltam, és nekem is egyetlen gyerekem van.

K.: Gyakorlatilag az édesanyád a nagyapád összes szeretetét megkapta, gondolom én.

V.: Így van, így van.

K.: Az édesanyját is helyettesítette, gondolom.

V.: Tulajdonképpen az édesanyám tizenöt éves volt, amikor elvesztette az édesanyját, és mivel az apja feleség nélkül maradt, de az anyám tizenöt éves korában egy ragyogó nő volt, együtt utaztak mindig…

K.: Már majdnem partiképes volt.

V.: Pontosan, úgyhogy sokszor mikor Svájcban vagy valahol megjelentek, akkor azt hitték, hogy ő a fiatal feleség! Szóval ő sokat látott és tapasztalt, és mondjuk egyáltalán nem volt fölkészítve erre a brutális változásra, hogy ilyen szekerek mögött, egy kicsi babával, akit korábban még agyonsterilizáltak, azzal utazzon. Olyeneket mesélt nekem, hogy ment vele a szekér, próbáltak tejet találni nekem, és nem volt tej, de volt bableves. A fölpattanó rozsdás szögeket, és port és kavicsokat, azt dobálta le a szekérről, ki a bablevesből, és azt próbálta velem megetetni.

K.: Tej helyett elfogadtatni.

V.: Így én egy eléggé kis nyápic, nyamvadt gyerekként nőttem föl akkor egyéves koromtól egészen addig, ameddig el nem mentem Amerikába, ami ’56-ban volt.

K.: Mikor jött az édesanyád veled vissza?

V.: Körülbelül egy olyan félév múlva, amikor vége volt otthon az elvesztett háborúnak. Erről érkeztek hírek. Mi Bajorországban, valahol egy kis hegyi faluban voltunk. Ott jóformán csak öregasszonyok voltak, mert mindenki katonának ment.

K.: A férfiak elfogytak.

V.: A férfiak elmentek.

K.: Ott nem voltak ismerősök? Oda csak véletlenül jutottatok?

V.: Nem volt ott senki. Mi csak odamentünk, mert ott, akkor úgy tűnt, hogy az egy védett hely volt nekünk. És az alatt, ezt tudom, mert édesanyám nagyon sokszor elmesélte, hogy én ott valami agyhártyagyulladás-szerűséget kaptam. Az édesanyám, mondom, egy mindenhez értő valaki volt, és…

K.: De végzettsége nem volt, ugye?

V.: Végzettsége nem volt, de a Sacré Coeurben, meg Amizoniban (Amizoni Országos Magyar Nőnevelő Intézet), meg ilyen helyeken őket arra tanították, hogy mindenhez értsenek. Ne a saját kezével kelljen csinálnia, hanem tudják, hogy mi megy az ételbe, és mi van kinn a terméssel. Ő mindezt tudta.

K.: Általános ismerete volt mindenről.

V.: Egy műveltség, egy általános műveltség. Azonkívül nagyon szeretett tudni, és érdeklődő volt. Az édesanyám nagyon-nagyon nem szerette ezeket az intézeket, nem szerette a katolikus apácákat, mert prűdnek tartotta őket és…

K.: És kötöttnek tartotta, gondolom.

V.: Teljesen! Ő egy abszolút fölszabadult lény volt. Sőt azt hiszem, hogy az apjának nagyon sok baja volt vele, mert állandóan üvegeket tört össze.

K.: Aha, értem! Sok energia szorult bele!

V.: Különben félig olasz volt. Az én édesanyám anyja, az anyai rész, olaszok voltak, a  Melocco Lenarduzzi család. Lenarduzzi volt a nagymamám, teljesen olasz kinézetű. Ő már itt született, de teljesen olasz nő volt.

K.: Mediterrán vonásokkal.

V.: Teljesen! A temperamentuma pontosan olyan volt, és az édesanyámé is.

K.: És beléd is szorult ebből?

V.: Belém is bőven szorult, igen.

K.: Édesanyád olaszul is tudott?

V.: Nem, nem. Franciául, németül tudott, de olaszul nem tudott.

K.: Azt az iskolában tanulta, gondolom, a franciát.

V.: Igen, igen.

K.: Tehát akkor eljutottatok ebbe a bajor kis faluba a háború végén.

V.: Igen, és ott az történt, hogy valami rettentő lázam volt, és annyira kritikusnak tűnt a helyzetem – már csak maga az, hogy láz, és nem tudtak mit adni enni, inni. Édesanyám akkor meghallotta, hogy két faluval odébb már ott vannak az amerikaiak. És ő, azért mondom, hogy egy hősnő volt, és egy nagyon szép, igazi olasz kinézésű nő volt, szép és értelmes, és kicsit tudott angolul is, és azt mondta, hogy őneki meg kell menteni a gyerekét, ő elmegy ebbe a faluba, ahol az amerikaiak voltak, és próbál orvost szerezni. Árkon-bokron át ment. Azon a vidéken állítólag medvék is voltak, meg mindenfélék, eléggé vad vidék volt. Elment, megtalálta az amerikaiakat. Mikor meglátták, akkor nem utasították vissza. Ez volt az első kapcsolata a családnak az amerikaiakkal, és azt kell mondanom, hogy ez egy abszolút pozitív első alkalom volt. Az édesanyám valahogy elmondta angolul, németül, hogy neki egy orvosra van szüksége, és aztán küldtek vele egy szerinte indián kinézésű felcsert. Szerinte az volt. Ezt nem tudom, miből gondolta Olyan sötét kinézésű volt, lehet, hogy egy olasz férfi volt, amerikai…

K.: Lehet, hogy bronz színű volt a bőre.

V.: Bronz színű volt a bőre, de nagyon Winnettou-san hangzott. Mindenesetre ez az ember elkísérte szépen, és visszamentek. Azt mondta a mamim, hogy ez az ember neki nem volt elég tiszta. Hát katona volt! Ő még akkor is ilyen finnyás volt. Nem akarta, hogy hozzám nyúljon, és azt mondta, hogy ez az ember odajött, leszedte rólam a takarót, és akkor hümmögött valamit, amit ő nem értett persze, és hozzám nyúlt, megnézte a fejemet meg minden. Az összes öregasszony, mikor visszaértek, már ott imádkoztak fölöttem.

K.: Szinte már elsirattak?

V.: Igazából ez az ember szerinte nem csinált semmi mást, csak hömmögött valamit, valamit mondott ott.

K.: Rád olvasott?

V.: Nem tudom. Én soha nem voltam ilyen beállítottságú, ő egy kicsit hajlamos volt az ilyesmire, de mindenesetre szerinte se orvosságot nem adott, se belém nem nyomott semmit. Nem tudom, hogy hogy volt, de mindenesetre másnap elmúlt a lázam. Az biztos, hogy valami ebből megmaradt a fejemben – és majd később talán erre is rátérek –, de mindenesetre akkor annyira helyrejöttem, hogy amikor megtudta az édesanyám a hírekből, hogy otthon megvolt az ostrom, és már kezdtek visszamenni a menekültek, elindultunk.

K.: Az ő családja, az itt maradt?

V.: Az ő családja, az édesapja itt maradt, és az apósa és az anyósa is itt volt. Az apósa, az én édesapám anyja, és testvére. A testvére egy német katona felesége lett tizenkilenc éves korában.

K.: Még a háború alatt?

V.: A háború alatt. Örökre elhagyta Magyarországot. Úgyhogy az apai nagyszüleim, azok rettenetes károkat szenvedtek a háborúval. Még jóval előtte már egy tizennyolc éves lányukat elveszítették tüdőbajban. Akkor az én édesapám volt a következő, és tizenöt éves volt már az édesapám, amikor a nagynéném született, aki meg elment ezzel a katonával. Soha nem tért vissza. Az édesapám szülei nagynénémet soha nem látták viszont.

K.: De életben maradtak?

V.: Életben maradt mind a kettő. Társbérletben éltek, mindenüket elvesztették.

K.: Az édesapádnak az édesapja mi volt foglalkozásilag?

V.: Az édesapám édesapja… nekik ilyen kis szőlőjük volt, és ő valamilyen tisztviselői állásban dolgozott. A felesége egy régi nemesi családból származott, Terstyánszky Margitnak hívták. Nagyon kitűnő emberek voltak, kiváló emberek voltak! Volt egy gyönyörű kis házuk szőlővel. Most egy pár évvel ezelőtt láttuk újból.

K.: Merrefelé volt az a ház?

V.: Ipolyszakáloson.

K.: Tehát fent, a szlovák határ felé.

V.: Ott volt, igen. Ők odajártak rendszeresen nyaralni nyáron, a nyarakat ott töltötték, és a teleket pedig itt töltötték Pesten, ahol volt egy gyönyörű szép nagy lakásuk, amit aztán a kommunizmus után egy hatalmas nagy állatkertté varázsoltak.

K.: Több család között felosztották?

V.: Társbérletben laktunk a nagyszüleimmel és három másik családdal, az édesanyám és én. Mi megkaptunk egy szobát, amit csak a fürdőszobán és a vécén keresztül lehetett megközelíteni, az volt a régi dohányzó. Az volt két emberre. Akkor a nagymamám, nagypapám két szobát megkaptak, középen lakott egy egész parasztcsalád. A férfi börtönben is volt, meg annak a felesége, nagymama! Rettenetes! Egy hatalmas család!

K.: Valakit tehát a pereputtyával együtt beköltöztettek.

V.: Az egész pereputtyával együtt beköltöztettek, úgyhogy ott valami négy vagy öt ember lakott egy kisgyerekkel. A cselédszobában pedig mindig volt valaki. Azt hiszem, hogy általában egy besúgó volt. Mert ott változtak általában az emberek, és mindig balalajka szólt.

K.: A Belvárosban volt ez a lakás?

V.: Ez nem. Ez a XIV. kerület, Szabó József utca 14. volt. Én ott voltam aztán kislány.

K.: Amikor te az édesanyáddal hazajöttél a háború után, akkor még biztos megvolt az a ház Kőbányán, nem?

V.: Akkor megvolt a ház, és odamentünk vissza. Édesapám, miután ott…

K.: Mikor csatlakozhatott hozzátok?

V.: Ő olyan ’47-ben, azt hiszem.

K.: Tehát jóval később jött haza.

V.: Nem tudom pontosan azt, hogy mikor, de valamikor ’45-46-ban. Igen, mert ő fogságban volt.

K.: Onnan nyilván lassan engedték vissza.

V.: Onnan nagyon-nagyon rossz állapotban jött vissza! Ödémája volt, a nyelve kilógott, és rettentően ki volt éhezve.

K.: Ő egyedül jött haza? Vagy a társaival jött haza?

V.: Egyedül jött haza. Az anyám ugye nem is tudta, hogy hol van, mi van vele. Itt a család, ami maradt, az maradt. Mondjuk mindenki megmaradt.

K.: Akkor a család tartotta el az édesanyádat?

V.: Az édesanyámat igazából még az ő édesapja tartotta el, aki még működtette a gyárat.

K.: Igen. A negyvenes évek végéig valószínűleg még tudott működni az a gyár.

V.: Igen. A gyár, az egy kitűnő hely volt, mert ott a nagyapámat nagyon-nagyon szerették az emberek, és ő állítólag egy olyan gyárat futtatott, ami teljesen a biztonságra…

K.: A munkások biztonságára törekedett?

V.: Igen. A szegényeket, akik ott dolgoztak, azokat különösen szépen nemcsak, hogy megfizette, de biztosított nekik lakást és mindent, hogyha nem volt. Ezek az emberek óriási nagy hálát éreztek az én nagyapám iránt. Ez abban mutatkozott meg, hogy amikor államosították a nagyapámat, és kirúgták a saját gyárából úgy, hogy a töltőtollát és a karóráját is azt mondták, hogy hagyja ott, és menjen.

K.: Állami tulajdon lett.

V.: Ezek az emberek szedtek össze akkor bútort meg kis ezt meg azt, próbálták, amit meg tudtak menteni, kimenteni a számára. De az minimális volt, mert olyan hirtelen jött minden, hogy ő tulajdonképpen egy földönfutóvá vált ötvenöt-ötvenhat éves korában.

K.: Lett volna neki még jó néhány aktív éve, hogyha nem veszik el a gyárát.

K.: Feltételezem, hogy a nagyapa nem kapott munkát.

V.: Nem, de úgy volt nyilvántartva, hogy vasmunkás. De én nem hallottam soha, hogy ő valaha gyárba ment volna. Különben súlyos szívbaja volt.

K.: Nyilván csak papíron lehetett vasmunkás.

V.: Hát persze! Amikor én iskolába mentem először, és mindenkit lekádereztek az első évben… elsőosztályos gyerekeket, mindenkit felállítottak! Én akkor szerencsétlenségemre a Dózsa György úti iskolába mentem, ami egy kommunista mintaiskola volt, és ott minden megtörtént, ami elképzelhető…

K.: Valószínűleg azért kerültél oda, mert az esett közel a lakásotokhoz, nem?

V.: Az. Oda el tudtam gyalogolni.

K.: Hadd kérdezzem még meg, az édesapádról nem beszéltünk, ugye ő ludovikás katonatiszt volt?

V.: Igen.

K.: Valószínűleg őt sem fogadták itthon tárt karokkal ’47 környékén.

V.: Nem, nem. Az édesapám, mikor hazajött a fogságból, akkor ő lett a Benes Vince-gyárnak a… minek is hívják?

K.: Ügyvezetője?

V.: Ügyvezetője, igen.

K.: A katonai pályán nem is próbált megmaradni?

V.: Nem, nem. Ő akkor azt abbahagyta. Neki nagyon sok kontaktusa volt, és ő ezt csinálta volna.

K.: Arról nem tudsz, hogy volt-e ellene igazoló eljárás, vagy bármi, amelynek során kivizsgálták, hogy ő a háborúban követett-e el valamit?

V.: Nem, nem.

K.: A legtöbb katonatiszttel, hogyha a pályán maradtak, akkor ezt elvégezték, de hogyha ő már nem maradt katona, akkor nem valószínű.

V.: Őróla csak azt tudták, hogy katonatiszt volt, és azt bizony tudták és nyilvántartották. Aztán az történt, hogy a nagyapámat már államosították. Én négyéves voltam, amikor még mindig ott laktunk abban a házban, és egyszer az ÁVO megjelent, és az édesapámat elvitték. Körülbelül három-négy napra fogva tartották. Mint később kiderült, adtak neki akkor egy ultimátumot, hogy vagy beáll besúgónak, vagy pedig a következményeket viselnie kell.

Az édesapám összeszedte a kapcsolatait, és nekiment a határnak, elhagyta Magyarországot örökre. Ez volt ’48-ban.

K.: Kicsempészték az országból?

V.: Kicsempészték, de úgy, hogy ő csak egy aktatáskát vitt magával. Annyi ideje volt, hogy egy aktatáskába a személyazonosságit, meg mit tudom én, a papírjait összeszedte, és mivel már a határok eléggé zárva voltak, csak így ment. Nem lehetett ott már a mezőn átsétálni Ausztriába.

K.: Meg ha több mindent visz magával, az feltűnő is lehetett volna.

V.: Nem is lehetett. Őt a Fertő-tón keresztül csempészték át. Vele az történt, hogy evvel az aktatáskával bement valami házba. A Fertő-tónál volt egy megbeszélt hely, ahol őt már várták, hogy csónakkal vigyék át a Fertő-tón. Az egy ilyen lápos vidék volt, ilyen ingovány meg mindenféle. Annyira a nyomában voltak már, hogy ő ebbe a házba bement, ott valaki figyelmeztette, hogy itt vannak, kiugrott az ablakon, be a csónakba – hála Istennek egy atlétikus kis ember volt –, és mindenét otthagyta!

K.: Az aktatáskáját is?

V.: Az aktatáskáját is! De ugye akkor aztán abból mindent megtudtak, hogy hol volt, ki volt az illető, meg minden. De ő Isten segítségével, csak azt tudom mondani, megmenekült. Több csoda volt az életünkben, egy az, hogy én életben maradtam, kettő az édesapám… sikerült neki. Akkor még ezek a különböző… minek is hívják azokat? A német szektor, meg az orosz szektor…

K.: Tehát ő átevezett a Fertő-tón?

V.: Ő átment, és át tudott valahogy menni több zónán keresztül úgy, hogy a végén elérkezett Frankfurtba, ahol az ő testvére, Erzsébet, lakott.

K.: A német katonatiszt felesége.

V.: A német katonatiszt felesége. Valahogy megtalálta őket, és igazából ő ’50-ig ott élt.

K.: Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag ő semmit sem vitt magával.

V.: Semmit. Akkor rengeteg embercsempészés volt, és mindenféle ügyes grafikus, meg mindenki más csináltak olyan pecsétes levelet…

K.: Igen, ez egy nagy üzlet volt akkoriban!

V.: Óriási üzlet volt. Például volt olyan, mondta, hogy ment vonaton keresztül az egyik szektorból a másikba valakinek az orvosi papírjával, és csak azon imádkozott, hogy „Jézus Mária, nehogy valakinek vakbélgyulladása legyen, mert akkor meg kell műtenem!” Ilyen hihetetlen történetei voltak, de de facto eljutott odáig ahova menni akart.

K.: Arról nem volt szó, hogy ti is vele mennétek?

V.: Nem lehetett. Az kizárt dolog volt akkor, hogy egy kisgyerekkel, akkor, mikor az ő élete is kockán forgott minden percben. Akkor az lehetetlen volt.

K.: Azt nem tudod, hogy őt tudták-e segíteni a korábbi bajtársak, amikor már kiérkezett Frankfurtba? Vagy csak a testvére?

V.: A testvére. Hála Istennek a testvére nagyon jól ment férjhez. A férje egy nem náci német katona volt, aki dúsgazdag is volt, transzportvállalatuk volt, nagy kamionosok voltak. Az ő házuk Frankfurtban csodálatosan megmenekült! Minden rom volt, minden körülöttük le lett bombázva, a házuk, az épen állt! Az Erzsébet, az ő kistestvére, ott volt már boldog feleség, és ők, a család, természetesen befogadta. Édesapám beszélt németül. Akkor elsősorban a kommunikáció közöttünk rettentő nehéz volt!

K.: Gyakorlatilag lezárult az összes kapcsolat a nyugati és a keleti világ között.

V.: Lezárult minden. És mindenki félt, hogy egy volt katonatiszt volt az édesanyámnak a férje. Ott maradt az apja, földönfutó, és vége… Az apja volt, az édesapja volt, aki az édesanyámat igazából el tudta tartani. Aztán egyszerre az is megszűnt, mert őneki se volt már semmije. Amikor az édesapám elment, az anyámra óriási teher esett rá.

V.: Névleges összegért eladta a házat, és nekünk pedig kiutalták a társbérletet a nagyapáméknál.

K.: A dohányzó szobában?

V.: A dohányzó szobában, igen.

K.: Az édesanyád megpróbált elhelyezkedni?

V.: Az édesanyámnak akkor kezdődött egy irtózatos kálváriája, amire már nagyon jól emlékszem.

K.: Ilyenkor már négy-ötéves voltál.

V.: Akkor voltam ötéves, mikor odaköltöztünk a nagymamáékhoz. Ők viselték úgy a gondomat, mert az édesanyám, az egésznap vagy tanult, vagy állást keresett.

K.: És mit tanult az édesanyád?

V.: Mindent! Ő megtanult sok mindent, gép- és gyorsírónő lett. Akkor elment fölvételizni. Végre kapott egy állást. Amint megtudták, hogy a férje katonatiszt, az apja gyáros – de én nem tudom, hogy ezeket hogy tudták meg, de hát mindenkiről mindent tudtak –, de először föl tudták venni, mert ő mit tudom én, mondta, hogy vasmunkás az édesapja. Az édesapám, nekem is azt mondta, hogy Székesfehérváron van. Hatéves koromig azt mondta, hogy Székesfehérváron van. Tulajdonképpen kifelé, a világ felé a férje eltűnt a háborúban, vagy a háború után, az apja pedig vasmunkás. De, mit tudom én, egy hét alatt rögtön kiderítették az igazságot.

K.: Nyilván egy személyzetis azt leellenőrizte.

V.: Azonnal! Meg meglátták, hogy az anyámnak mindig ki volt lakkozva a körme, még a legrosszabb időkben is, és…

K.: Igen. Meg akkor azért mégis egy munkás származású nő másképp viselkedett, más volt a kiállása.

V.: Igen! De ő nagyon megtanult másként viselkedni, jobban tudott szakramentumozni, mint más, és mindig mutogatta az izmait, meg minden, mert olyan elvtársnőkkel dolgozott együtt, hogy nagyon jól megtanulta, hogyan kell azt!

K.: Tehát beletanult a manírokba?

V.: Szóval így onnan rögtön kitették. Akkor lett belőle műszaki rajzoló. Néztem nagy szemekkel abban a kis szobában, hogy ott éjfélig, meg éjszakákon keresztül csinálta ezeket a csodálatos betűket, és rajzolt ott mindenfélét. Akkor azt elvégezte. Megint kapott állást, onnan is kirúgták. Aztán megvett egy masinát, egy kötőgépet, amin lehetett…

K.: Húzogatni kellett.

V.: Igen, így, ide-oda kellett húzogatni. Mivel mindenhez értett, és nagyon jó kezei voltak, és jó feje volt, azt is kitűnően megtanulta. Az se ment. Szegény akkor kezdett nagyon belebetegedni ebbe az egészbe.

V.: Az édesanyámnak mindenesetre rettenetes periódusa volt, és különösen az tette még rettenetesebbé, hogy… Most előre ugrok egy kicsit, szóval, hogy én 1950-ben első elemibe mentem a Dózsa György úti iskolába. Én soha korábban gyereket nem láttam, mert hozzánk nem jártak gyerekek, a családban öregek és felnőttek között voltam. Mikor elmentem iskolába, azelőtt az én édesanyám engem leültetett, és azt mondta, hogy „valami nagyon komolyat kell neked elmondanon…”

K.: Felnőttként próbáld veled beszélni.

V.: Igen. Azt mondta, hogy ezt soha senkinek nem mondhatom el, hogy az én édesapám, az Németországban él, és tudjuk, hogy szeret minket, és jól van, „de ezt nem lehet elmondani senkinek, úgyhogy amikor az iskolában kérdeznek téged, hogy az édesapád hol van, akkor azt kell mondani, hogy eltűnt. Eltűnt! Érted?” És én mondtam, hogy „értem. Eltűnt!” Utána elmagyarázta nekem, hogy a Vincike nagyapám, az vasmunkás, a Dezsőke, hát az­ is, mit tudom én, nyugdíjas öregember. Úgyhogy szóról szóra elmondta nekem, hogy mit kell mondani, amikor engem kikérdeznek.

K.: Egy káderlapot taníttatott be neked tulajdonképpen.

V.: Így van. Ő azt tudta, hogy én most odamegyek az iskolába, az tele van egy csomó kis besúgó gyerekkel, mert majdnem minden osztályban ott voltak az elöl zokogók, amikor Sztálin halála volt, meg ilyen… szóval egy hihetetlen összetételű, brutális gyerekekből állt, csak azt tudom mondani. Mert mindenki idegroncs volt, mert idegroncs szülőktől voltak, és a háborút megjárt gyerekek bepisiltek, bekakiltak, meg egyik így vonaglott, a másik úgy vonaglott. Rettenetes volt! A tanító nénitől kezdve mindenki ilyen furcsa volt.

K.: Te akkor nem könnyű szívvel mehettél iskolába.

V.: Rettenetesen féltem iskolába menni. Nekem az olyan volt, hogy minden reggel hánytam, minden reggel hasmenésem volt, és én erről nem mertem beszélni az anyámnak, mert ő meg próbált munkát találni.

K.: Te meg féltetted az édesanyádat.

V.: Én meg féltettem az édesanyámat, mert akkor már az édesanyám kezdte mondani, hogy „jaj, Katikám! Hát ha te nem lennél nekem, hát akkor én már a Dunának mentem volna!”

K.: Nagy felelősséget tett a válladra!

V.: Ezt sokszor, sokszor elmondta sajnos, és énnekem ez egy olyan kép volt a fejemben, hogy ezt nem lehet megengedni, úgyhogy én mindent az égvilágon próbáltam lenyelni. Na és aztán beérkeztem az iskolába, az első tanító néni, az egy valami Mezei Erzsébet nevezetű tündér szőke, kék szemű gyönyörűség volt! Egy tündér volt! Egy olyan ember, aki… csak így elbámultam! Egy olyan kedves néni, körülvéve avval a rettenetes gyereksereggel. Énnekem ez a nő, ez olyan mentsvár volt! Én ott ültem és figyeltem. És persze az első dolog, hogy az Erzsi néni, vagy Marika néni, vagy kicsoda, az elkezdte a káderezést. Mindenkinek föl kellett állni.

K.: Bemutatkozni?

V.: Fölálltam én is. „Nádasy Kati vagyok. – Apja? – Eltűnt. – Nagyapja? – Vasmunkás. – Nagyapja, a másik? - Igen, igen.” Óra után így dobogott a szívem! Odamentem a nénihez, és azt mondtam: „Erzsi néni, hazudtam! – Á! – A mamám azt mondta, hogy nem szabad megmondani, de az én édesapám, az ott van Németországban!” Erre visszatessékelt engem, azt mondja: „Pszt!” Aznap este kopognak a vécéajtón, kinyitja az édesanyám az ajtót, és ott áll ez a tündér! Én meg csak nézek! Becsukatta a mamámmal az ajtót, és azt mondta: „Nádasyné! Csak azt tudom magának mondani, az én férjem is katonatiszt – azt mondja. – Tegyen lakatot a gyerek szájára, mert magukat rögtön el fogják vinni!” És én ezt hallottam, és utána az édesanyám még egyszer beszélt velem, úgy, ahogy soha! Attól kezdve, 1950-től ’56-ig még a legeslegjobb barátnőmnek se mertem megmondani, hogy nekem van már egy apám kint, akkor már Amerikában.

Közben az édesanyámat már nem tudom, hanyadszor kirúgták az állásából. Még pénztáros is lett, amihez abszolút nem volt semmi tehetsége, de onnan is kitették, és végül elment, elvégzett egy elektrotechnikusi tanfolyamot. Volt egy elektrotechnikai gyár, ott fölvették motortekercselőnek. Imádta! Annyit dolgozott!

De akkor jelent meg az én édesanyám életében egy férfi, aki később a férje is lett.

K.: Ezt már korábban is kérdezni akartam, hogy nem tudsz-e arról, hogy valaki tanácsolta volna az anyukádnak, hogy váljon el? Mert sokaknál előfordult, hogy mondták az itt maradt asszonyoknak, hogy váljon el, és akkor megszabadult ugye a nyugatra szakadt férjtől mint stigmától.

V.: Ez az ember, ez már régen ismerte az én édesanyámat és az apámat, mert egy házban laktak valamikor ott, ahol a nagyszüleimnek a lakása volt. Ő onnan elkerült, ügyvéd lett, ügyvéd volt, nagyon jól menő ügyvéd. Az volt a neve, hogy Spett Béla. Édesanyámnál olyan hat-nyolc évvel idősebb volt. Egy elegáns, magas, daliás férfi. Igazi ügyvéd, olyan minden hájjal megkent, olyan kicsit könyöklős. Szálfaegyenesen járt még kilencvenkét éves koráig, amíg meg nem halt. Egy impozáns ember volt.

K.: Ő ügyvéd maradhatott a kommunista érában is?

V.: Igen. Őneki olyan ügyei voltak, mint csirkelopás, meg válóperek, rengeteg. És emberek csirkével meg tojással fizettek, meg nagy zacskókban hoztak mindenféle halott és élő lényeket! És mindenesetre ez a Spett Béla elkezdett az édesanyámmal törődni, odajárni hozzánk, és engem teljesen levett a lábamról.

K.: Az édesapád nem is ajánlotta fel az édesanyádnak, hogy váljanak el?

V.: Azt nem tudom, hogy így fölajánlotta-e.

K.: Te hittanra nem is jártál? Vagy nem járattak?
V.: De! A nagyszüleim járattak titokban, beírattak. A Stefánia úton volt egy templom – már nem tudom, milyen templom –, odajártam egy éven keresztül titokban, de úgy, hogy egy Borbála nevezetű volt apáca, akinek esküszöm, hogy szakálla volt! mindenesetre elég szőrös volt, mert mindig megpuszilt, ő nekem mindent elmondott a szentek életéről… és az engem nagyon vonzott, az egész!

K.: Ott gyerektársaságot nem találtál?

V.: Nem volt senki! A nagyszüleim engem odajárattak egyedül, mert tudták, hogy nekem ott kellett elmenni a templomig… akkor is a kommunista villák mind ott voltak.

K.: Igen. A kisajátított villák.

V.: Igen. Úgyhogy mindenhol katona volt, és a nagyszüleim mondták, hogy úgy menjek, hogy „ne lássa senki, hogy nálad mi van, te csak menjél szépen!” Én akkor elmentem abba a templomba, vagy a templom másik helyiségébe, és a Borbála nénihez bementem, és ott tanított engem. Addig, ameddig el nem értem a pillanatot, amikor első áldozó lehettem. Akkor az édesanyám valahonnan kért kölcsön egy fehér ruhát, egy nagy masnit a hajamba, és az Édike, a Dezsőke, a Mamim, a Borbála néni, én és a pap bácsi, aki előtte való nap engem meggyóntatott, azok voltunk ott egy teljesen bezárt, sötét templomban.

K.: Zártkörű első áldozás volt.

V.: Ez volt az én első áldozásom. Egy misét mondott a pap bácsi. Én végigénekeltem az egészet! Ez nekem egy olyan emlék maradt!

K.: És meg tudtad állni, hogy az osztálytársaidnak, a barátaidnak ne meséljél erről? Ez végül is egy kaland volt.

V.: Nekem nem volt egyetlenegy olyan barátnőm se, akivel ezt megosztottam volna. Nem volt barátnőm, nem volt egy se olyan. Nem. Mindig féltem az iskolában, hogy fölszólítanak, hogy valamit nem tudok. Kiközösítve igenis, hogy voltam, mert volt például egy alkalom, amikor rám fogták, hogy valakinek a kiflijét elloptam. Én kis katolikus egérke, biztos, hogy nem loptam senkinek, pláne nem a kajáját, mikor nem tudtam a sajátomat se megenni. Emlékszem, hogy akkor rám ordibáltak a gyerekek, hogy „lopós, lopós Kati!” Szóval a gyerekekkel én nagyon hadilábon álltam, és ők se bírtak engem. Erről az egész… úttörő és pajtás, én is fel lettem avatva mint pajtás, némi büszkeséggel hordtam a kék nyakkendőmet. Mikor úttörő lettem, azt is, de tudtam, hogy itt valami nem stimmel, ez nem az, amiben mi hiszünk. Azt is tudtam, hogy például népnevelő néni járt a nagymamáékhoz, és akkor az látta…

K.: Beszélgetett velük?

V.: Beszélgetett velük, és mi éppen a krumplit hámoztuk, és a népnevelő néni mondta a nagymamámnak, milyen szépen megtanította a gyereket szépen, finoman, spórolósan, szóval vékonyan hámozni a krumplit! Ez belénk volt úgy nevelve, a család által és mindenki által, hogyha te szépen hámozod a krumplit, akkor te a nép vagyonát nem károsítod. Ebben volt valami ráció, amit el tudtam fogadni, úgyhogy ez nem volt teljesen csak maszlag, hanem volt benne valami. Ott volt a MÉH, akkor gyűjtöttük a papírt meg a vasat, meg a mit tudom én micsodát, és az egy jó dolog volt. Bárcsak ma csinálnánk többet belőle!

És meg kell adnom, hogy az édesanyám, mikor beállt munkásnak, és már nem volt apja, és nem volt családja, kihalt az a réteg, akik őt mint fiatal „dámát” nevelték, és a Béla bácsi, az pedig másfajta férfi volt – ő is egy jó családból jött, de színésznő volt az édesanyja.

K.: Ő is egy középosztálybeli családból származott?

V.: Igen. Az én anyám nagyon sokszor jött haza jó véleménnyel a munkatársairól, hogy „ezek milyen belevaló nők!” Hogy ő nagyon örül neki, hogy az Operába mikor elment, és a mit tudom én, a Geflicsné ott ült mellette! Hát jó hagymaszagú volt a nő, de milyen jó, hogy oda el tud menni ez a nő is! És miért ne? Szóval ő nagyon messze meghaladta az idejét, egy ilyen demokratikus lélek volt.

K.: Meg nyilván próbált pozitívan viszonyulni a helyzethez.

V.: Pozitívan viszonyulni, és azt hiszem, imponált neki, hogy ezek az emberek, egyszerű emberek, de nem buta emberek, nem művelt, és nem mit tudom én, ilyen olvasott meg olyan olvasottak, de sokszor többet tudtak az operáról, mint sok magafajta. Én ezt hallottam az anyámtól, de soha olyasmit, hogy Sztálint vagy Lenint dicsérte volna, hanem azt, hogy ezzel kell élnünk és élni tudnunk, és erről sehol nem beszélünk. És én soha nem is beszéltem erről senkinek. Ez nekem nem volt rettenetesen nehéz. Az volt aztán a rettenetes nehézség, amikor még mindig ’53-ban Dezsőke meghalt, rá három héttel a nagymamám, az Édike agyvérzést kapott. Én arra jöttem haza, hogy mentők, vérátömlesztés és minden, és a nagymamám attól kezdve rokkant volt.

K.: Nem épült fel?

V.: Nem épült föl, és akkor az anyám egy válaszút előtt állt. Ők, a nagypapám és az Édike, a felesége, a nagyanyám, ők engem imádtak, de az édesanyámat egy kicsit… azt hiszem, főleg a nagymamám egy kicsit elítélték, hogy egy férfival jóban van.

K.: Igen, ezt kérdezni is akartam, hogy a Spett Bélát hogy tudták befogadni?

V.: Nehezen! Nehezen, azt hiszem. A nagyapám, az férfi, másként viszonyult ehhez. De a volt katonatiszt-feleségek, barátok, azok nehezen tudták elfogadni, hogy „hát a Gyuszi! A Gyuszi – az az én édesapám –, hát az egy olyan talpig úr!” És így meg úgy. Végül is ő volt a Ford-munkás, és a Béla bácsit pedig kimondottan nem kedvelték. Mivel a Béla bácsi egy nagyon jóképű férfi volt, valószínűleg hemzsegtek is körülötte a nők, az édesanyám pedig rokkant volt lelkileg, és azt hiszem, alapvetően a természete is olyan volt, hogy hihetetlenül féltékeny volt mindenkire. De mindenkire! A Béla bácsinak van egy lánya, a Spett Borbála…

K.: Már akkor is volt ez a lány?

V.: A Bori, igen. Én ötéves voltam, ő pedig kilenc, akkor ismertem meg, ő akkor lenn élt Homoktenyerén a nagymamáéknál, és amikor középiskolába került, akkor jött föl végleg Pestre. A Béla bácsi elhozta, nyáron mindig Pesten volt az édesanyjánál. Az édesanyja közben, a volt Spettné, férjhez ment a Benkő Gyulához. Egy nagy-nagy művészcsaládban éltek ott.

K.: A Béla bácsi nem vette magához a kislányt?

V.: Nem vette magához, hanem a nagymamával élt télen, és nyáron amikor hazajött, akkor a Benkőéknél lakott a Bori, és a Béla bácsi pedig mindig elhívta. A Béla bácsinak volt egy tulajdona, a Táborhegyen egy kis kulipintyó, egy földbe ásott pince, ahol minden olyan volt mint egy fridzsiderben. Ezen a telken, a Táborhegyen, ott volt egy férfi, egy bácsi, aki a telken termelt gyümölcsöt, zöldséget, mindenfélét. Mi oda kijártunk a hétvégeken ebbe a kis kulipintyóba, és a Bori is akkor oda velünk kijárt. A Bori olyan kicsit távoli, de mégis olyan majdnem testvérke lett nekem. Szerettük egymást, de nem nagyon ismertük egymást, csak úgy együtt voltunk, amikor ott volt. A Bori mikor már középiskolába járt, akkor idejött Pestre, és a Béla bácsi akkor, mikor a nagyszülők már meghaltak, vagyis a nagymamám beteg lett, a Béla bácsi elvette feleségül az édesanyámat. Az ’55… ’54-ben volt, és az akkor a mi életünkben egy óriási nagy dolog volt! A Béla bácsi írt az apámnak nagyon szépen, az apám meg vissza – nemrég olvastam a leveleket. Az édesanyám is megírta, hogy mivel ez a helyzet, és most már hat-hét éve távol élünk egymástól, megkérte a kezemet, és ő a válást elintézi, és hozzá fogok menni. Az apám teljesen beleegyezett, és azt mondta, hogy teljesen egyetért evvel. Az egy óriási nagy dolog volt, elköltöztünk Budára a Ráth György utcába egy szép kis lakásba. Az édesanyám továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő dolgozni akart a VIFOGY-nál, még lehúzott azt hiszem egy fél évet, és aztán abbahagyta.

Én elkerültem egy másik iskolába, ahol megismertem a mostani barátomat, a Cser Borbálát! Azóta is tartom vele a kapcsolatot.

K.: Egy budai iskola, az teljesen más közeg lehetett.

V.: Az egy olyan régi stílusú iskola volt, ilyen régi deklasszált nénik meg bácsik, azok voltak a tanárok, úgyhogy ez egy teljesen más közeg volt. Ott már teljesen megváltozott az életem. Ott lett két jó barátnőm, ez a Cser Borbála, akivel a mai napig is tartom a kapcsolatot, és a Migray Kati, aki kinn él Arizonában. A Migray Kati, az volt az én legjobb barátnőm! Annak az édesapja plasztikai sebész volt.

K.: Már itt Magyarországon is?

V.: Igen. Őnekik nagyon jól ment, mindig odamentünk bulizni hozzájuk mint gyerekek, és ott rettentő jó társaság volt! Ott ismertem meg olyan embereket, mint a Papp Jancsi,  aki a Semmelweis Egyetemen a gasztroenterológia főorvosa lett később, és az Esterházy Pál, akinek hol az apja, hol az anyja ült, mert egyszerre nem ültették le őket. Ezekkel a gyerekekkel ismerkedtem meg, és ott táncoltunk! A Katinak volt lemezjátszója valahonnan, ott láttam először olyat, hogy Mickey Mouse-film, és ott ültünk és bámultuk ezeket a dolgokat! Szóval az egy másik világ volt teljesen! Mi hetedikben, az ’56-os évben…

K.: Gyakorlatilag te a felső tagozatra kerültél át a másik iskolába, hogyha jól számolom.

V.: Hát én ötödikes voltam.

K.: Igen. Az a felső tagozat, igen, mert a negyedikig van az alsó tagozat, és akkor jön a felső tagozat.

V.: Ó, értem! Igen, igen, így volt, igaz. Szóval akkor tényleg nagyon megváltozott minden! Egyszerre úgy kedvem lett a tanuláshoz! Mindig nagyon jó tanuló voltam, csak borzasztóan igyekeztem megfelelni, és inkább egy nyűg volt az iskola. Rengeteget olvastam! Nagyon-nagyon szerettem olvasni!

K.: Hogyha jól értem, a te sorsod, az ’56-ra gyakorlatilag konszolidálódott. Sokkal könnyebb lett az életed, mint amilyen korábban volt.

V.: Igen, igen. Ezt lehet mondani.

K.: Ugyanakkor az édesanyád meg választott egy új sorsot magának, amiben nem érezte otthon magát.

V.: Igen is, meg nem is. De igazad van. Azt hiszem, már itt elkezdődött benne egy folyamat, itt már elromlott a házassága, ez a második, amit mondom, hogy a veszekedések mindig gyakoribbak voltak, a gyanúsítások és minden. Tulajdonképpen amikor a forradalom kitört, akkor az olyan volt, mintha egy hosszan tartó dolog lett volna.

De ugyanakkor, hogyha visszaszámolok, én azt a nyarat a forradalom előtt Orosházán töltöttem családi jó barátokkal. Az asszony az édesanyámnak iskolatársa volt, és még ma is él. Ők szintén egy ilyen deklasszált család voltak, és a fia annyi idős volt, mint én. Ők meghívtak engem nyárra, mert tudták, hogy én soha nem mentem sehova.

K.: Megkérdezhetem ennek a családnak a vezetéknevét?

V.: Igen. Nagyalásonyi.

K.: Szép név! Nagyalásonyi?

V.: Nagyalásonyi Babszy (most volt 93 éves, és a férje Gyula katonatiszt volt, akit jól elintéztek a kommunisták, ő is egy ilyen lovas ember volt, mindenki abban a családban lovas volt.) Babszy, aki ma is él az anyám jó barátnője volt-- együtt jártak az Amizoniba.

V.: Ott töltöttem ’56 nyarát, és aztán visszajöttem. Áttettek minket ebből a majdnem hogy privát iskolából Budán a Városmajorba, megkezdődött a tanév.

K.: Ez miért történt? Miért helyeztek át titeket?

V.: Azért, mert az az iskola megszűnt, mert már olyan rozoga volt, hogy összedőlt volna.

K.: Egy új iskolába kerültél ’56 őszétől?

V.: Az egész osztályunkat áttették.

K.: Akkor az még szerencsés volt, a közösség, az megmaradt.

V.: Úgyhogy a barátaim, a Bircsi, a Cser Borbála és a Migray Kati, azok jöttek velem.

K.: A politikai eseményekről nyilván nem tudtál sokat.

V.: Semmit, de semmit jóformán.

K.: Azok után, hogy te visszajöttél, és áthelyeztek a városmajori általános iskolába néhány hétre kitört a forradalom.

V.: Kitört a forradalom.

K.: Ezt te hogy észlelted?

V.: Úgy, hogy igazából az édesanyám jött haza valahonnan a Belvárosból, és ő már látott csoportokat, és a Béla bácsi meg valahonnan máshonnan jött haza, és mondták, hogy zavargások vannak, és kezdtük hallgatni a híreket. Énnekem az első… hogy mondjam, az igazi emlékem az egészről az, hogy hallottam köztük ezt a beszélgetést, és nem titkolták el előlem. És reggel mentem, mindig én voltam a reggeli bevásárló, és reggel mentem a tejcsarnokba.

K.: Még iskola előtt?

V.: Iskola előtt. Ott sorba álltunk, és egy-két napja akkor már tényleg kitört a forradalom. Hallottam messziről a lövéseket. A Bilicsi Katival jártam egy osztályba, a Bilicsi Tivadar, az ott lakott a környékünkön, és mindig ott volt a városmajori templomban, ahova a Migray Kati és én is rendszeresen jártunk, tüntetően jártunk.

K.: Már volt akkor egy olyan osztálytársad, akivel templomba is tudtál járni?

V.: Így van. És körmenetre jártunk, és… azelőtt csak ilyen kis dolgok, mint például a napközi otthonban mindig pénteken, és lehetőleg nagypénteken, akkor adtak húst, és hát de én úgyis utáltam mindent, de az, hogy akkor tüntetően egyesek nem ették meg a húst, az jelentett valamit. Mindenesetre amikor ilyen lövéseket hallottunk, akkor mindenki mondta „hát lőnek valahol, lőnek!” Így meg úgy. A hírek, azok nagyon hamar terjedtek, hogy tényleg valami komoly fölkelés tört ki, és ebből lesz valami.

K.: Az édesanyád meg a férje, ők hogy reagáltak erre? Ők várakozva figyeltek vagy inkább félve? Erről lehet tudni valamit?

V.: Azt hiszem, az édesanyám, benne egy általános ilyen…

K.: Gyomorgörcs?

V.: Görcs volt az élettel kapcsolatban, mert nem tudta, mit csináljon a férjével, mindig rosszabb és rosszabb volt ez a kapcsolat közöttük, és azt hiszem, hogy nagyon depresziós volt. Aztán ahogy folytatódott ez a forradalom, igazából nekünk is volt tapasztalatunk mondjuk magáról a harcokról, és az elég élesen megvan az emlékezetemben. Mi a Ráth György utcában laktunk – nem tudom, hogy tudod-e, hol van?

K.: Nem tudom, hol van?

V.: Pont szemben a Déli pályaudvarral. Mi a Ráth György utca 4-ben laktunk, a második házban a saroktól, és ott az Alkotás utca.

K.: Értem.

V.: Akkor hát hallottunk mindig… ugye örökké ilyen lárifári, meg hopszasza, ilyen zenéket játszottak rendszeresen a rádióban, és amikor az ifjúság átvette a Rádiót, akkor tudtuk meg, hogy forradalom van, és örültünk! Örültünk, de hát nem mert senki nyíltan beszélni.

K.: Téged kiengedtek az utcára?

V.: Engem kiengedtek az utcára. Nemcsak hogy kiengedtek, hanem mindenkinek megvolt a feladata, hogy megint jön a háború vagy valami, és mindenkinek külön kell menni, és különböző helyeken megvásárolni azt, amit tud.

K.: Ez a mindenki  mit jelentett? A családban be volt osztva, hogy a…

V.: Igen. Az apám, a Béla bácsi, az ment a közértbe, én mentem a tejcsarnokba, a Mamim ment mit tudom én hova megvásárolni, amit lehet.

K. :  Ennivalót tartalékolni.

V.: Tartalékolni. Hoztunk haza lisztet meg rizst… rizst nem lehetett kapni, de hát a tejcsarnokból tejet, vajat, ha lehetett kapni, ki mit tudott, hozott haza.

K.: Iskola, az nem volt már az első napok után?

V.: Iskola akkor nem volt, nem. Azt hiszem, én a Migray Katival talán tudtam telefonon beszélni, de mindenki otthon ült, nem mert senki kimenni. A forradalomnak most tudjuk, hogy mi volt a folyamata. Mi ezekről, a Sztálin-szobor ledöntése és a Rádiónál ami történt, meg a Parlamentnél ami történt, már nem tudom pontosan, hogy ezt valaki mesélte-e, a Béla bácsi vagy a Mami, vagy valaki, de tudom, hogy ezekről tudtunk, ezekről a dolgokról. És mindenki – mi a családban – inkább féltünk, hogy itt van ennyi… ugye tíz év se telt el a világháború befejezése óta, azóta mást se hallunk, hogy valakinek most jött haza a fogságból meg az internálásból valakije, meg ez meg az, és örökké a háborúnak a nyomai voltak körülöttünk.

K.: Még kísértett a háború.

V.: Mindenkiben! Énbennem különösen, magamról tudok csak beszélni. Ez annyira nyomasztó volt, ahogy a háború, a háború, mindenki a háborúról beszélt, és énnekem tele volt a fejem ilyen rémképekkel. Mint amolyan gyerek én emlékszem – ezt most csak visszatérve egy pillanatra –, hogy amikor az édesanyámmal még a társbérletben éltünk, hallottam, hogy az édesanyám meséli valakinek, hogy „képzeld el, és akkor a Goya-kép is ott benn égett!” Amikor lövést kapott a ház. Évek múltak el, amikor rájöttem, hogy azt akarta mondani, hogy valakinek volt egy Goya-képe, és arról beszéltek! Egy világégés volt!

És akkor jött a forradalom. Ez egy olyan durva dolog volt azután a majdnem paradicsomi nyár után nekem, amikor úgy tűnt végre, hogy az életem normális tinédzserélet lehet! Az édesapámmal akkor már rendszeresen leveleztünk, ő továbbra is küldte a csomagokat, már a Béla bácsinak is, Bélának is inget, meg mindent. Kitűnő ember volt tényleg!

K.: Te is külön írtál leveleket az édesapádnak?

V.: Az anyám leültetett, és igen, írtam neki egy pár sort, hogy köszönöm ezt meg azt. Én még a… hogy is mondjam, semmi emlékem jóformán nem volt róla.

K.: Nagyon kicsi voltál, amikor elment.

V.: Szürke emlékeim voltak. Én annyira szerettem a Béla bácsit, és ő annyira az életem megmentője volt! Amikor láttam az édesanyámnak a kitöréseit és ott volt ez az igazi kimért és nyugodt ember, én akkor gyerekszememmel mindig, mindig úgy éreztem, hogy itt van ez az ember, mit szekálja már! Akkor egyszerre olyan elidegenedést éreztem az édesanyámmal kapcsolatban.

K.: De hát ez természetes folyamat a tinédzserlányoknál!

V.: Pontosan. Szóval nagy volt akkor a félelem, különösen az én édesanyám félt nagyon. Féltett engem, féltett magunkat, és amikor először elkezdtek lőni… ugye ott a Vérmezőn nagy lövöldözés volt…

K.: Igen. De a Moszkva tér se volt messze, meg a Széna tér sem.

V.: A Moszkva tér, igen, ott rettenetes hogy milyen harcok voltak! Azt mind lehetett hallani. Ott a mi környékünkön, mivel az egy pályaudvar volt, ott a fiatal magyar srácok, azok… láttuk például… mi a negyedik emeleten laktunk, és emlékszem, ha kinéztem az ablakon… ekkora az utca, majdnem hogy eléred a másik épületet, és ott, annak a tetején golyószórókkal, ott voltak fönn a magyar fiúk. Eléggé nagy pánikban voltunk. Rendszeresen az történt, hogy hallottuk a lövéseket, és mindenki ment le a pincébe. Ez elég gyakran előfordult úgy pár napon keresztül. Emlékszem, egyszer éjjel arra ébredtünk föl, hogy minthogyha mennydörgés lenne, rázkódott az egész épület. Az édesanyámat féltettem mindig, mert olyan hanyatt-homlok rohant előre, hogy néha azt hittem, hogy a nyakát fogja kitörni, míg leérünk a négy emeleten át. Ott a pincében, ott kuksoltunk egy ideig. Nem ismertük nagyon az embereket, akik a házban laktak. A tejcsarnokos nénit, azt ismertem, az hozott mindenkinek, akinek tudott, vajat meg mindent, és a mi házunkban alul egy pékség üzemelt. Akkor még a kommunizmusban, abban a nehéz időkben egyféle kenyér volt.

K.: Az a jó nagy!

V.: Barna, az az ekkora nagy vekni.

K.: Igen.

V.: Az amikor frissen kijött a kemencéből, és azt ott meg tudtad venni, az kitűnő volt.Egy nap múlva olyan volt, mint a kő. Ezekkel soha nem találkoztunk korábban, de a pince falát ott egy pár férfi kibontotta, és azon keresztül az egész házunkat ellátták kenyérrel, mielőtt a száz és száz embert, akik sorba álltak már reggel ötkor, hogy kenyeret vásároljanak, mert az volt a legnagyobb érték! Úgyhogy emlékszem, amikor azt a forró meleg kenyeret a pincében ettük!

K.: A jó illatát!

V.: Jöttek át, ott  a pincében adogatták át, és mi visszaadtuk a pénzt. Ezek olyan érdekes dolgok voltak! Aztán volt november 4., és akkor mindenki föllélegzett. Volt olyan is hogy csendes tüntetés. Havazott egy kicsit, minden olyan fehér volt, csendes! És egyszerre mindenki háromtól négyig kiment az utcára…

K.: És nem szólt egy szót sem.

V.: És nem szólt egy szót sem, csendes tüntetés volt! Az tényleg olyan volt, akkor igazán egy olyan érzés volt, hogy egyszerre minden magyar a testvéred! Minden magyar, mi összetartunk és összetartozunk! Ez egyszer volt, azt hiszem! Az tényleg olyan megható dolog volt! Hallgattuk ezeket a beszédeket, Nagy Imre, meg a többiek, és akkor egyszerre volt valami remény! Majd az egyik nap… mi pont azon az útvonalon voltunk, ahol a szovjet csapatok jöttek be.

K.: Be tudtak vonulni, igen.

V.: Nem tudom, hogy honnan jöttek még, de a fő vonaluk az Alkotás utca, azon jöttek végig. Az utca lakói, de elsősorban a ház, és akkor a többi házból is férfiak zömmel azt hiszem, összebeszéltek, hogy valamit tenni kell! Jönnek be az oroszok! Hogy itt kell valami barikádot építeni! Akkor a Déli pályaudvarról vonatszerelvényeket toltunk ki! Mindenki ott volt, és toltuk ki, hogy barikádot építsünk, hogy az oroszok ott megálljanak! Nem tudom, milyen elképzelés volt az, hogy ez majd föl fogja tartóztatni őket! Mindenesetre az volt a remény, és nem tudom, hogy hogyan, telefonon vagy csak egymásnak jelentették, hogy az oroszok most itt vannak! Akkor kezdtük el hallani azt a mérhetetlen dübörgést! Azt, ahogy mennek! De lassan, lassan! Mindenki tudta, hogy ennek nagyon rossz vége lehet! De onnan már nem lehetett elmenni valahova máshova. Ott voltunk az Alkotás utca mellett, nem messze ott volt ez a barikád, és azok állandóan jelentettek, hogy mit látnak, még semmit se látnak. Az egész ház népe lement a pincébe. Az édesanyám és én ott voltunk. A Béla bácsi, az hős volt mindig, és az kint maradt.

K.: Nézte az emeletről, hogy mi történik?

V.: Nézte a dolgokat, hogy mi történik, és majd ő, majd ő! Az anyám, az rettenetesen nehéz állapotban volt! Én is rettegtem biztos, de nem tudom. Olyan szürreális volt az egész abban a poros fáspincében, ahova csak aprófát vágni mentünk le, meg a kokszot fölhozni, meg ilyesmi. Ott ültünk, abban a poros pincében, és vártunk és vártunk!

K.: Ott lenn is lehetett hallani, hogy jönnek a tankok?

V.: Rettenetesen! Lehetett hallani a dübörgést! És az mindig nagyobb és nagyobb lett! De százával voltak lenn! Mindenki nagyon félt. Lámpakörték lógtak le, így a plafonról, és a dübörgés végül is ott volt már, és éreztük, már az egész ház reszketett, és az egész por szállt fölfelé!

K.: Persze!

V.: És akkor egyszer csak leállt a dübörgés. Akkor tudtuk, hogy itt vannak! De akkor most mi lesz? Fel fogják robbantani?! Aláaknázzák és fölrobbantják?! Mindenki mint egy vágóhídon, ahol sok állatot leölnek… kisgyerekekkel, meg nénik, öregek, meg mindenféle. Én olyan hős gyerek voltam! Mindig a mamámat néztem, hogy ő hogy van, mi újság. Fogtuk egymás kezét, és ő meg a Béla bácsiért aggódott, hogy „hol van már? Miért nem jön le? Miért nem jön le?” És akkor volt egy irtózatos nagy robbanás! Azt hittük, hogy eltemet a ház. Egy érdekes pillanat volt. Elaludtak a lámpák, majd valamelyik lámpa visszajött. És ott megvilágítva ott volt ez a sok ember így kapaszkodva egymásba! Mindenki állt. Mindenki! Senki nem szólt egy szót se! Mindenki állt. A Mamim akkor elkezdett sírni, hogy „hát a Béla! A Béla! Mi van?” És egyszer csak nyílt a pinceajtó, és a Béla bácsi a fekete lódenkabátjában és a fekete kucsmájában mint egy hóember, úgy jelent meg! Tiszta üvegszilánk volt!

K.: A vakolat potyogott rá a fejére.

V.: Az összes üveg az ablakokból, mind berepült a lakásba, és ő ott állt! Csodálatos, hogy megmaradt.

K.: A Gondviselés volt vele!

V.: Így van. Mert amikor végül is visszamentünk, akkor ott nem volt semmi. Utána elkezdték lőni a szemben levő házat, és azt amíg ott le nem omlott a fél ház, addig lőtték.

K.: A barikádot robbantották fel?

V.: A barikádot, azt fölrobbantották, és mentek tovább. Nekem körülbelül ez volt a legdrámaibb pillanat, mert ezek után már minden… miután kilőtték ezt a házat, aztán már a harcok, azok már máshol folytak. És akkor arra emlékszem, hogy a Maminak volt egy jó barátnője, akinek a férje szintén katonatiszt volt, a Valkóék, Valkó Babi és a Károly. Azok valahogy tudomásunkra adták, hogy ők elmennek, a határnak mennek. Aztán mindig többen és többen mondták, vagyis hallottuk, hogy emberek mennek ki. Megnyíltak a határok, az aknákat fölszedték, a szögesdrótot elvágták ezek a fiatal hősök, és ha valaki ügyes, akkor megnyílt a határ bizonyos helyeken. Ez úgy végigfutott ott a házon és mindenki erről beszélt. A Valkóék azt mondták, hogy ők mennek mit tudom én ekkor és ekkor. Volt még egy másik jó barát, Bobrovniczky Mária, azokkal valahogy tudatta az édesanyám, hogy ő kapott, a Vörös Kereszten keresztül az édesapám küldött nekünk egy levelet vagy meghívót, és azt mondta, hogy „mind a hármatokat szeretettel várunk!”

K.: A három, az vonatkozott még a Béla bácsira is.

V.: A Bélára. „Induljatok neki!” Én azt csak sokkal később tudtam meg, hogy a Mami már nagyon tervezett engem kiküldeni valahogy. Azt akarta hogy én kerüljek ki Amerikába. De én ezt az egészet akkor nem tudtam, és jobb is, mert rettenetes lett volna, hogyha ezt megtudom. November közepe táján, akkor már a forradalomnak úgy nagyjából vége volt, és mindent tönkre téve – tényleg olyan volt, mint egy háború! És nemcsak a mi környékünk, mindenhol. Az egyik nap nekiindultunk gyalog át Pestre, megnézni, hogy mi van a városban.           

Néztük, hogy milyen borzasztó minden! Mésszel leöntött hulla, meg kiégett tankok, meg mindenféle. Egyszer a Migray Katinak az édesanyja és az édesapja is elvitt engem magukkal, amikor ilyen városnézést csaptak ez alatt az idő alatt. Arra emlékszem, hogy az ő édesanyja, az egy rettentő úrilány volt, és azt hiszem, soha mosogatórongy nem volt a kezében, és csak „Ah! Jézusom! Milyen hullaszag van! Milyen hullaszag van!” Olyan borzalom volt körülöttünk! De akkor még ezt hallani is! És akkor énnekem volt egy piros svájcisapkám. Azt szépen föltettem a fejemre, és amikor meglátott abban, akkor azt hittem, hogy leszedi a fejemet, hogy azt azonnal tüntessem el, mert az úgy virított! Pirosban járni!

K.: Igen, az kihívás volt mindenkinek, provokáció!

V.: Úgyhogy ilyen kis emlékeim vannak. De a Kati volt az egyetlen, akivel a forradalom után közvetlen kapcsolatom volt. Aztán eljött november 20-a vagy 21., és az édesanyám bejelentette, hogy „megyünk a határnak, nekimegyünk!”

K.: Ez kettőtökre vonatkozott, vagy a Bélára is?

V.: Én ránéztem, és mondtam, „hát… és hova megyünk? Hova?” Mondta, hogy „az édesapád meghívott!” Kérdem: „Mind a hárman megyünk?” Azt mondja: „Nem, a Béla bácsi nem jön!” Ez egy olyan hihetetlen dolog volt számomra, hogy rosszabb volt az egész forradalomnál az a gondolat, hogy az én imádott Béla bácsim nem jön! Most akkor mit csinálunk? A Béla bácsit itt hagyjuk? De azt mondta, hogy ő eldöntötte, hogy mi megpróbálunk átmenni a határon, nekünk vannak barátaink Kapuváron. Ott van egy parasztcsalád, akik a családunknak dolgoztak anno, a Pintérék. Ő tudja, hogy hol vannak.

K.: Mármint az édesapjának dolgozott valahol?

V.: Igen. Valamilyen családi kontaktus volt. Ezt annyira határozottan mondta az én édesanyám, aki addig olyen labilis volt, egyszerre megtáltosodva mondta a terveit, és hogy „apád meghívott minket, és elmegyünk, és akkor majd ott ők, a Pintérék fognak segíteni nekünk, hogy ott találjunk valakit, aki átvisz minket a határon!” Ez olyan hihetetlen dolog volt! Azt tudom, hogy ezek a Valkóék…

K.: Azok már elmentek?

V.: Ők már elmentek, és volt egy kód: emberek üzeneteket küldtek vissza Magyarországra, mint a Szív küldi szívnek szívesen, azon keresztül beolvasták, hogy „megkaptuk a burgonyát, holnap ültetünk…”

K.: Igen.

V.: A Babi néniéknek is volt egy ilyen kódjuk. Mindig hallgattuk ezt a műsort, és egyszer csak mondták!

K.: Nem emlékszel rá, hogy mi volt ez?

V.: Nem, nem! Abszolút nem emlékszem rá. De ez azt jelentette, hogy ők eljutottak..., túljutottak a határon. Valószínűleg egy lágerben voltak akkor. Ez annyira fölbuzdította az édesanyámat, hogy valaki, aki közel áll hozzá, annak sikerült, rendben van – akkor mi is megyünk, holnap megyünk, kész! Akkor egy… hát együtt voltunk gyerekek, még egy örkénytábori katonatiszti család volt, azok átjöttek hozzánk elbúcsúzni. Nem tudom, hogy a telefon működött-e, de valahogy tudták, hogy mi el fogunk menni.

K.: Tehát el is búcsúztattak titeket.

V.: Igen. Jöttek elbúcsúzni, az Eszter, aki velem egykorú volt, és a Mária néni, az édesanyja jöttek elbúcsúzni tőlünk. Nagyon boldogok voltak, hogy az édesanyám mégis meggondolta magát, és visszamegy a Gyuszihoz.

K.: A Béla bácsinak nem volt ehhez semmi szava?

V.: A Béla bácsi azt hiszem, hogy teljes sokkban volt. Ő nagyon szerette az édesanyámat! Hogy hogy szeretett ő, azt csak ő tudja, de mindkettőnket, és tudom, hogy engem nagyon-nagyon szeretett! Az édesanyám rengeteget szekírozta, de azt hiszem, hogy bele rettentő szerelmes volt. Akkor még az édesanyám harminchat éves volt, még nagyon fiatal nő volt, és gyönyörű. Amikor jó állapotban volt, akkor nagyon csábos volt, egész biztos vagyok benne.

Aztán mondtam az édesanyámnak, hogy „hogyha holnap elmegyünk, nekem el kell búcsúzni a Katitól, a Migray Katitól”. Ők fönn laktak a Ráth György utca…

K.: Végén?

V.: Már a másik végén, úgy fönn a hegyoldalban. A nyakamba vettem ezt az utat, elengedtek, és elmentem a Katihoz avval, hogy megmondjam neki, hogy „nekem van egy apám, én holnap elmegyek, szervusz!” Emlékszem, hogy ott ültünk az ő ágyán csak ketten, és én mint egy olyan lavina, jött belőlem, hogy „ezt soha nem tudtam neked megmondani, de nekem van egy édesapám, és az édesapám Amerikában él, és holnap indulunk, és megyünk át a határon, és itt hagyjuk a Béla bácsit!” Erre a Kati azt mondta, hogy „mi is holnap megyünk!” Akkor elmondta, hogy őneki van egy nagynénje valahol Arizonában. Én azt se tudtam, hol van Amerika, nemhogy hol van Arizona. Mi akkor elbúcsúztunk avval, hogy mi soha nem fogjuk látni egymást többet! És hát ezek mind olyan felfoghatatlan dolgok… még egy hónappal korábban, akkor kezdtem el a hetedik évet az iskolában, és akkor most egyszerre a forradalom lezajlott, túléltük! Most meg itt vagyunk, és megyünk…

K.: Világgá mentek!

V.: Másnap reggel… a Béla bácsi, az transzban volt. Azt hiszem, hogy ő meg volt győződve, hogy az édesanyám nem tudja ezt megcsinálni, és vissza fog jönni. Félrekalkulált, azt határozottan meg kell mondani. Másnap reggel Kelenföldre gyalogoltunk, ahonnan vonatok indultak a határ felé.

K.: Mit vittetek magatokkal?

V.: Két cekkert. Mind a ketten két-két cekkert, amit tudtunk vinni.

K.: De a cekker, az ilyen bevásárlószatyor volt?

V.:Igen, mint egy sporttáska.

K.: Igen.

V.: Egy cipőt, egy váltóruhát, fogkefét. Azt tudom, hogy vittünk egy üveg rumot, ami nagyon jó volt! Akkor az édesapám címét, telefonszámát… ilyen elemi dolgokat, amit magunkra tudtunk venni, és amit két kézben el tudtunk cipelni. Úgy, hogy ne legyünk gyanúsak, mert akkor már kezdték figyelni, hogy ki megy a határ felé, és rengeteg embert leszedtek a vonatokról, visszaküldtek, agyonlőttek. Szóval ez nem volt egy olyan egyszerű dolog.

K.: Ezt mind lehetett hallani?

V.: Ezt mindenki tudta, hogy ez nem olyan, hogy csak tra-lalala, és akkor valahogy át kell jutni a határon, úgy, hogy ne fogjanak el.

K.: Ez mikor volt tulajdonképpen?

V.: November 25-én volt.

K.: A névnapodon?

V.: A névnapomon, és a tiedén, amikor igazából átmentünk a határon. De előtte való nap elindultunk Kelenföldre a Béla bácsival, és az anyám mint egy olyan sztoikus fagyott ember a hóban. Csendes volt minden, és hárman ott gyalogoltunk Kelenföld felé.

K.: Azért a Déli pályaudvartól Kelenföld elég távol esik!

V.: Rettentő nagy út volt!

K.: Mennyi lehetett? Öt óra?

V.: Én nem tudom. Én nem tudom, de hajnalban elindultunk. Én nem emlékszem arra, hogy jármű járt volna, és fölszálltunk volna rá. Mindenesetre a Kelenföldi pályaudvaron kötöttünk ki, mert azt tudták, hogy Kelenföldről indulnak azok a vonatok, amik Ausztria felé mennek.

K.: Amik nyugatra mennek.

V.: És nekünk egy olyan vonatra kell fölkerülni. Mindenesetre megérkeztünk oda, ott egy hatalmas tömeg várt. Mind jobban megértettem, hogy mi most tényleg elmegyünk, és a Béla bácsi tényleg itt marad, és mi lesz. Sok idő eltelt, a vonatok mentek, megpakolták azt is, és voltak bemondások, hogy „egyenesen Bécsig meg se állunk!”, és akkor „ááá!”, mindenki ünnepelt! Akkor remélni lehetett, hogy nem voltak ott besúgók meg ugye katonák, vagy más…

K.: Igen, mert hát nem tudhatta senki más!

V.: Végül is volt egy vonat, amire föl tudtunk kászálódni, úgy, hogy a csomagjainkat magunkkal tudtuk vinni. Én kislány voltam azért … aztán főleg az volt a legfontosabb, hogy az anyámat ne veszítsem el abban a tömegben. Valahogy hozzá tudtunk férni egy ablakhoz, és csak arra emlékszem, hogy a Béla bácsi, egy olyan nagy, magas ember, majdnem hogy potyogtak a könnyei, és az ablakon keresztül „Katikám!”, a kezembe nyomott egy kis vécépapírba csomagolt valamit! „Emlékezz rám!” Aztán attól kezdve én már csak sírtam azt hiszem, két évig, és sirattam őt, meg sirattam mindent, magamat, meg mindent, de hát főleg csináltam azt, amit kellett csinálni.

K.: Az fel se merült benned, hogy az édesanyádnak ellentmondjál, és azt mondjad, hogy márpedig te maradni szeretnél?

V.: Nem emlékszem, hogy én egy szóval is valamit mondtam. Én annyira az anyámhoz voltam kötve.

K.: Ez fel se merülhetett akkor?

V.: Nem, nem tudtam volna… nem, nem!

K.: Ott a vonaton tudtátok, hogy milyen város felé mentek, vagy hova mentek?

V.: Igen, ott azt hiszem, hogy Sopron felé ment. Azt tudom, hogy mi akkor nem Sopronba, hanem Kapuvárra mentünk. Ez egy érdekes dolog volt, mert az édesanyám pontosan emlékezett, hogy hova kell menni. Leszálltunk a vonatról – egy rettenetesen hosszú…

K.: Lehetett vagy három-négyórás vonatút. Több is?

V.: Több is! Tele volt pakolva az egész vonat, úgyhogy jóformán nem lehetett megmozdulni!

K.: Valószínűleg mindenki menekülni próbált.

V.: Mindenki, aki arrafelé ment.

K.: A vonatra nem szálltak fel ellenőrizni?

V.: Nem, nem, akkor nem. Ennek a jelére nem emlékszem. Hanem ment a vonat, ment, megérkeztünk Kapuvárra. Akkor már estefelé volt, és az anyám minthogyha be lenne programozva, megyünk, Pintéréket keressük, igen. Mikor beléptünk, valaki…

K.: Ő pontosan tudta a városban, hogy hova kell menni?

V.: Igen, tudta. Mikor beléptünk, vagy bekopogtunk, ott egy paraszt néni ilyen bő szoknyában, és egy nagypipás bácsi, idős emberek – nekem legalábbis – nyitottak ajtót, és néznek ránk, hogy ki? És „Ó, hát! Nahát! Hát Éva! Hát… hát!” Akkor a Mamim elmondta, hogy mi járatban vagyunk. Én a többit nem hallottam, azt tudom, hogy aznap este a Pintérék előkajtattak egy embert, aki embercsempész volt.

K.: Ti ott maradtatok éjszakára náluk?

V.: Igen. Ők odaadták a nagy ágyukat. Nem tudom, hol aludtak, de nekünk megvetették az ágyat dunyhával! A Mamim akkor este találkozott evvel a férfivel, hogy megbeszélje, hogy mik a lehetőségek. Két lehetőségünk volt. Egyik az, hogy átmenni a határon valahol ott, nem tudom, Kapuvár környékén, nem tudom hova egy nagy csoporttal, ahol valami huszonöten mentek át, gyerekek, felnőttek.

K.: Elég veszélyesnek tűnik.

V.: Vagy evvel az emberrel, erre rábízzuk magunkat, és ketten evvel a férfivel odamegyünk, ahova ő visz, és ő állítólag a határon átvisz. Az anyám teljesen biztos volt magában, vagy annak tűnt. Azt mondta, hogy ő eldöntötte, hogy ő evvel az emberrel megy inkább, és meg is beszélték, hogy másnap valamikor délután jön ez az ember értünk, elvisz Balfra, és Balfnál fogunk átmenni a határon, míg ezek a másikak, ezek valahol ott nagy csoportosan mennek át. Másnap reggel Katalin-nap, vasárnap – a Zoltán szerint vasárnap volt, mert előkajtatott valami kis ’56-os naptárt, és megnézte benne!

K.: Utánanézett!

V.: „Akarod tudni, hogy milyen napon mentetek át a határon?” Igen! Mindenesetre ezt ma reggel mondta, úgyhogy nem én emlékszem rá, de arra emlékszem, hogy a Pintérékkel én elmentem templomba.

K.: Még délelőtt?

V.: Még délelőtt. Ott volt az egész falu, mindenki. Ezek a Pintérék nagyon-nagyon rendes, jó emberek voltak, és minket tényleg elláttak, és imádkoztak értem, értünk. Az édesanyám, mikor hazajöttük a templomból, akkor jött rá, hogy „jé, ma Katalin-nap van!” Volt a nyakában egy kis kereszt, egy ezüstkereszt, ilyen kis gyémántokkal kirakva, és azt levette a nyakából, és odaadta nekem! Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy elfelejtette a névnapomat, és a Pintérék meg ő ott ünnepeltek engem.

Délután aztán megjött a férfi. Nem volt idős, olyan negyvenéves lehetett, nem sokat beszélt. Az anyám megbeszélte vele, hogy mi a helyzet. Engem az anyám kitanított. Úgy feküdtünk le, hogy holnap, amikor átmegyünk a határon, akkor én tudjam az én édesapám nevét, címét, és hogy én az ő gyereke vagyok, és Amerikába akarok menni, hozzá. Ha elválasztanak, vagy ő meghal, vagy megsérül, hogy akkor én tudjam, hova kell mennem. Már akkor tudtam, hogyha az én anyámmal ott valami történik, akkor én nem megyek sehova, de hát ezek olyan végzetes dolgok!

K.: Előrelátás is azért.

V.: Ja! Mindenesetre ez a fickó, ez elvitt minket egy vonaton, ami Balf felé ment, és azt hiszem, hogy ott a fele nép, az a határra sietett – amit nagyon jól tudtak úgy látszik, a határnál.

K.: Ez délelőtt volt?

V.: Nem, már esteledett. Villany égett, egy ilyen körte égett, és mi meg ott ültünk. Azt mondta ez az ember, hogy „fogják mind a ketten a holmijukat egész idő alatt!” Ez egy rövid út volt azt hiszem, csak nagyon soknak tűnt. Hogy „fogják, és csak engemet nézzenek!” Egyszer csak hallottuk, hogy csikorog a kerék, ordibálás. Ez a férfi, ez kiütötte a villanyt, és azt mondta, hogy „jöjjenek velem!” A vonat másik oldalán, ami mellett egy töltés volt, ledobott minket a cuccunkkal együtt, és közben hallottuk, hogy jönnek a katonák föl, akik megállították vonatot! „Állj! ….” Ez meg az, csizma…

K.: Magyarul kiabáltak? Vagy oroszul? Ezt nem lehetett hallani?

V.: Biztos lehetett hallani. Én azt hiszem, hogy magyarul, de nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy ott feküdtünk a földön a töltés mellett, egy kis fás térségben a hóban, és szorítottuk a cuccainkat. Néztük ezt az embert, és tőlünk ennyire, úgy tűnt, mentek el, lámpával keresték, és hajtották vissza az embereket a vonat felé! Egy idő után elhallgatott mindenki, és ez az ember azt mondta: „Most jöjjenek velem!” Egy teljesen lerobbant nyomortanyára vitt minket.

K.: Nem szálltatok vissza a vonatra, hanem gyalog mentetek a cókmókkal?

V.: Nem! Gyalog, igen, mert ez, mit tudom én, száz méterre az állomástól volt, hogy ne érkezzen be…

K.: Tehát a vonat ne érkezzen be Balfra.

V.: Balfra, hanem már ott volt egy barikád, és ott letessékelték az embereket. Igazából nem tudom, mit csináltak, mert nem hallottuk, hogy valakit lelőttek volna vagy valami, de akit megfogtak, azt visszahajtották a vonatra. Mi pedig akkor elmentünk ennek a férfinek a kunyhójába.

K.: Akkor ez már éjszaka volt.

V.: Az olyan este nyolc lehetett, de már sötét volt.

K.: Sötét volt persze, mert négy órakor sötétedett már.

V.: Egy földes szobában feküdt egy nő, aki úgy nézett ki, mint egy halott, gyereket várt, és egyet szoptatott. Az a felesége volt. Ott várt minket forralt bor, és ez az ember azt mondta, hogy „reggel háromkor kelünk”. Ettünk, ittunk valamit, és ott a földön, a kabátunkon elaludtunk, és háromkor nekiindultunk a határnak.

K.: Ők ébresztettek fel?

V.: Ő ébresztett föl minket, és mondta, hogy gyorsan szedjük össze magunkat!

K.: Gondolom, magyarázott, hogy hogyan menjetek egymás után, ne beszéljetek.

V.: Mondta hogy legyünk csöndben, de hogy hogyan és mint, azt mondta, hogy őt figyeljük, mert itt vannak őrtornyok – amiket láttunk –, azt őneki mindegyiket meg kellett nézni, hogy ott biztos nincsenek-e katonák, már őrség nem volt. Azt ígérte, hogy ő minket elvisz a határig, az elvágott drótkerítésig, azt ő tudja, hogy hol van, azon ő keresztülvisz, és akkor mi már tudjuk majd az utat, hogy hova kell…

K.: Tehát megmutatja, hogy merre kell aztán továbbmenni. De milyen jellegű területen mentetek? Az már nádas volt?

V.: Tarló volt. Igen, fagyott tarló volt. Talán még nem volt megfagyva, de havas eső esett.

K.: Akkor nem teljesen a tó partján mentetek.

V.: Nem, nem. Az teljesen szárazon volt, ami ilyen tarló volt, ilyen hepehupás, nehezen járható.

K.: Nyilván fel volt szántva.

V.: Igen, fel volt szántva. Caplattunk utána, amennyire tudtunk. Elértünk egy erdőhöz – ami úgy tűnt, mint egy erdő, lehet, hogy csak egy kisebb erdő volt –, ott volt a sok lehullott falevél, azon keresztül úgy hangzott, minthogyha egy vaddisznócsorda menne  keresztül. Állandóan suttogott, és látszott rajta, hogy fél. Az erdő vége felé, ahol már látszott, hogy ott már az erdőnek vége van, ott az anyámat odaállította egy fához, és én nem tudom, hogy akkor mit beszéltek, de ő azt mondta, ő nem megy tovább, mert őneki otthon van a kisgyereke meg a felesége, meg új gyereke, meg minden. Ő megmutatja, hogy hova kell menni, mit kell szem előtt tartani. Akkor megmutatott egy tornyot, azt mondta: „Az Ausztria!”

K.: De akkor az nem egy őrtorony volt, ugye?

V.: Az egy torony volt egy osztrák faluban. Deutschkreutzban. Azt kellett szem előtt tartani. De az anyám mondta, hogy „de azt mondta, hogy keresztülvisz a határon!” Azt mondja, ő nem megy tovább! Eddig visz el! Nem volt más választásunk. Azt mondta, hogy „az a torony, az egy templomtorony, és az ki van világítva minden este a menekülteknek, hogy odamenjenek, arra tartsanak”.

K.: Tehát egy világítótorony volt!

V.: Igen. És azt mondta, hogy vigyázzunk, mert hogyha akár jobbra vagy balra letérünk ebből az irányból, azt mondja, az magyar terület. Mert az egy kis ilyen be…

K.: …szögellés.

V.: Valami olyasmi. Aztán ez az ürge hátat fordított, és mi ott maradtunk ketten.

K.: Édesanyád fizetett ennek az embernek?

V.: Igen, igen. Az édesanyámnak egy csomó ékszere, mint megtudtam, be volt varrva a kabátjába, a bélésébe. Pénz volt nála, én nem tudom, mennyi, de fizetett, amennyit tudott. És csak azt tudom mondani, hogy az Isten megmentette attól, hogy nem ütött le mind a kettőnket! Mert nyugodtan megtehette volna, akkor is megkapta volna a pénzt.

Ott maradtunk, és elindultunk a fény felé. Hosszú-hosszú út volt, azt hiszem, reggel hétig vagy meddig gyalogoltunk. Mindig én mentem elöl, és az édesanyám mögöttem. Azt beszéltük ugye meg, hogyha vele valami történik, akkor én megyek, és nem beszélünk. Ott, mielőtt nekiindultunk, elővettük a rumosüveget, mert nagyon hideg volt, mind a ketten ittunk egy kis rumot, és elindultunk. Már az erdő után jött a szögesdrót valahol. Megyünk a torony felé, és…

K.: Az erdő után egy mező következett?

V.: Az erdő után egy mező volt, és úgy nézett ki, hogy eléggé lapos volt, hogy a torony eléggé tisztán látszott. De a hold is fenn volt, vagy nem volt, nem tudom, de hát sötétség volt, úgyhogy nem volt nagyon más, amire tudtunk volna figyelni vagy tájékozódni. És akkor én csak úgy megyek, megyek, és egyszerre észreveszem, hogy az anyám nem jön utánam! Hátranéztem, először nem láttam, majd észrevettem, hogy ott valamivel küszködik a földön. Visszarohantam hozzá! Képzeld el, akkor láttuk, hogy a kabátjába bele volt akadva a szögesdrót, amit szétvágtak.

K.: Az volt a határ!

V.: Az volt a határ! Ő nem mert szólni, mert azt hitte, hogy valaki megfogja, vagy megfogta hátulról! Mert nem tudta, csak elkapta a grabancát ez a szögesdrót, és visszarántotta! Akkor ott ketten küszködtünk avval a rohadt dróttal! Azt tudom mondani, hogy mind a ketten hősök voltunk, mert egymást bíztattuk és segítettük, mondtam, „majd én úgy csinálom, és türelmes vagyok!” Végül is kiszabadítottuk, és mondtuk: „Akkor rendben van, akkor legalább ez volt a határ! Akkor ezután már a senki földje jön!” Fellélegeztünk, hogy akkor talán jó felé megyünk! Megyünk, megyünk, megyünk, és akkor egyszerre csak halljuk, hogy vízcsobogás! Ez meg mi? Erről nem volt szó! Kiderült, hogy előttünk volt egy meredek part, és ott meg egy folyó! Nem egy folyó, mint a Duna, de valami víz! Nem láttuk. Meredeken le kellett menni, és mivel én voltam a kisebb és mozgékonyabb, ezért mondtam, hogy én majd lemegyek, és megnézem. Lementem, és ott egy kis csermely volt igazából, amin át lehetett sétálni!

K.: Láttad, hogy sekély?

V.: Azt hiszem, beleálltam, akkor már mindenünk vizes volt úgy is. Először a kezemmel tapogattam, és hogy a cekkerjeinket ne veszítsük el, de akkor a Mamim is jött, és leeresztette azokat nagy nehezen! Oda leértünk mind a ketten, és ott egymást támogatva, hogy egyikünk se merüljön el, vagy nem történjék semmi baj. De nem volt nagy baj, csak ez a pofa nem mondta meg nekünk, hogy még ez is jön. Végül is átkeltünk.

K.: Tehát átgázoltatok? Felmentetek azon a szemben levő parton is.

V.: Igen, fel a másik partra, és akkor „Hah!” Nagy fellélegzés! Megint elő a rumosüveg, egy kicsit ültünk. Aztán azt hiszem, egy helyen rettentő ijedségünkre elvesztettük a szemünk elől ezt a micsodát, mert ott ilyen dimbes-dombos kezdett lenni a táj! Akkor teljesen paffok lettünk, hogy most merre megyünk, hogy megyünk? Megint az orrunk után mentünk és később megint előkerült! Aztán valami madárfészket vagy mit fölriasztottunk!

K.: Aminek hangja volt!

V.: Ezek ott fölrepültek… De ez mind megtörtént. Már majdnem hogy hajnalodott, és ködös idő volt. Majd egyszer csak éreztük a tehéntrágya-szagot! Ó! Hát akkor valami falu körül vagyunk! Ez örökre megmaradt bennem, hogy ez a megváltás! Mert akkor úgy váratlanul kibontakozott előttünk egy villany, egy utcalámpa, és ott volt előttünk a falu! Körülnéztünk, és ott volt kiírva, hogy Deutschkreutz! Ott leültünk, és sírtunk! Majd besétáltunk ebbe a faluba. Nem tudtuk, hogy hova menjünk, de már ott volt egy ember, aki várt.

K.: Nem titeket, hanem általában várt valakit?

V.: A menekülteket. Azt mondta németül, hogy Isten hozott Ausztriában! Bevitt minket egy lágerba. Az egy iskola volt, ahol szalmamatracok voltak kitéve. És ott aztán találkoztunk mindenkivel, akik ott jöttek át, és találtunk embereket, akik a nagy csoporttal jöttek át, ahol a fele társaságot lelőtték!

K.: De azt is ugyanaz a férfi vezette át?

V.: Nem. Az egy nagy társaság volt, és ott ez a csermely, ami nálunk csak csermely volt, azon tutajjal vitték át az embereket, mert az ott sokkal szélesebb volt. Amíg a tutaj ment, az alatt jöttek a katonák, és akik ott maradtak, azokat lelőtték! Úgyhogy azok rettenetes traumában voltak! Reggel, amikor megérkeztünk, akkor az első dolog, amit láttam, az, hogy egy ekkora hatalmas szemetesláda tele van citromhéjjal! Amit az én édesanyám egyet-egyet tartott meg, hogy avval a kezét dörzsölje, hogy a nikotint ledörzsölje…

K.: Meg a körmei is szép világosak legyenek tőle.

V.: És utána betette a kombinék közé, hogy jó szaga legyen! Ott láttam először életemben ennyit! És paprikás krumplit! Isteni fogadtatás volt! Az volt az első lágerünk.

K.: Ezt a Vörös Kereszt tartotta fenn?

V.: Nem, ezek az osztrákok voltak. Az osztrákok akkor rettentően kitettek magukért, mert végig a határon, ott minden faluban volt egy menekülttábor.

K.: Befogadóhely.

V.: Azok már meg voltak szervezve, és akkor onnan vitték tovább az embereket Eisenstadtba buszokkal. Mindenhol étel várt minket.

K.: Ti meddig maradtatok Deutschkreutzban?

V.: Egy napig. Utána egy másik lágerba vittek, és onnan pedig …

K.: Az a másik láger, az egy nagyobb menekülttábor volt?

V.: Az egy kicsit nagyobb volt, igen. Ez elég hosszadalmas, nem akarom ilyen rettentően hosszú lére ereszteni, de mindenesetre a végén az volt, hogy az embereket Bécsbe próbálták eljuttatni, mert ott volt a fő elosztóhely. Amikor mi azt megtudtuk, hogy már Bécsbe megyünk, akkor az édesanyám fölhívott egy számot, aki az én apám szárnysegédje volt a katonaságnál, az ott élt már Bécsben, nagyúri módban élt. El volt ájulva, mikor meghallotta az édesanyám hangját, és rögtön egy hatalmas nagy fekete autóval megjelent másnap az egyik lágerban, és vitt minket Bécsbe egy hotelba, amit kimondottan a zsidók tartottak fönn. Azt mondta, az ő felesége zsidó, és hogy ezt magyar zsidóknak tartják fönn, és mi is menjünk oda.

K.: Zsidó menekülteknek?

V.: Zsidó-magyar menekülteknek. Azok már meg voltak szervezve, és rögtön az anyám kezébe nyomtak 100 schillinget, amit arra költhettünk, amire akarunk. Betettek a Hotel Wallensteinba, amelyik egy szerény …

K.: De gondolom, tüchtig kis hotel volt.

V.: Kitűnő hotel volt! A fürdőszoba közös volt, de volt lehetőség, hogy mind a ketten idáig meleg vízbe üljünk és fürödjünk. Az egy olyan megváltás volt!

K.: Élelmet is ott kaptatok?

V.: Mindent kaptunk. Egy hónapig az édesanyám és én dolgoztunk…

K.: Ott a  hotelban?

V.: Az édesanyám tökéletesen beszélt németül, ő jól tudott tájékozódni, és ott volt mindenféle menekült, ilyen meg olyan orvosi vizsgálatok meg minden. Onnan Bécsből fölhívta az édesapámat. Nyolc évig nem beszéltek egymással. Ott először hallottam én az édesapám hangját, és ő pedig a férjéét, ünnepeltünk! Ez ott volt a barátjánál, az ő lakásán.

K.: A szárnysegédnek a lakásán?

V.: Igen, igen. Ott volt, az ő lakásukban. Az édesapám, aki már akkorra amerikai állampolgár volt, ő engem elismert mint gyerekét, s ezért egy ilyen speciális kategóriába kerültünk szemben azokkal, akik vártak egy fél évig, hogy…

K.: Elfogadják őket valahova.

V.: A kvótán mi előrekerültünk. Egy hónapba telt. November 25-én átléptünk a határon, és december 24-én találkoztunk Amerikában először az édesapámmal egy befogadótáborban New Jerseyben.

K.: Titeket áthajóztattak? Vagy repülővel vittek?

V.: Nem, repülővel vittek el.

K.: Bécsből közvetlenül?

V.: Bécsből mentünk Münchenbe, ott valami három vagy négy napig állandóan kivittek, visszavittek, mert nem voltak jók a körülmények. Ott már egy amerikai táborban voltunk, és olyan ellátást kaptunk, és olyan úriemberek voltak… egy katonai tábort jóformán kiürítettek, és a katonák az ő ágyaikat adták oda.

K.: A barakkokba szállásoltak el titeket?

V.: A barakkokban. De hát azok olyanok voltak, mint egy hotel! Mindennap megvetették, friss ágyat húztak nekünk! Ételt! Nőknek mindenféle egészségügyi ezt meg azt adtak, mindenről gondoskodtak! Olyan pompás, királyi fogadtatásunk volt! Azóta se volt olyan!

K.: Még ott, Münchenben ünnepélyesen fogadtak titeket?

V.: Igen, igen. Udvariasak és kedvesek voltak! A gyerekeknek karácsonyi ajándékokat adtak, mert akkor jött a karácsony! Minket, édesanyámat és engem, mivel mi ilyen asszony és gyerek voltunk, és az apám onnan Amerikából ezeket rendezgette, minket egy különleges repülővel vittek el erről az amerikai bázisról. Nem egyenesen Amerikába, hanem elvittek, először Münchenből mentünk katonákat szabadságra vinni az Azori-szigetekre, utána Bermudára.

K.: Leszálltatok?

V.: Igen, leszálltunk. De a repülő, az olyan, hogy azt képzeld el, hogy ott a felhőkön keresztül láttad, hogy te hol vagy…

K.: Hogy hol tartotok.

V.: Láttuk azt a pillanatot, amikor elhagytuk Európát, és akkor mindenki zokogott a repülőn, mert ott van Franciaország és Spanyolország és Portugália! És „nézzétek! Olyan, mint egy térkép!” És akkor a fele hányt, a fele sírt, a többi meg ujjongott, imádkozott! Mindenki csinálta, amit éppen tudott. Végigvittek a trópusi paradicsomon, ahol egy csomó amerikai néni és bácsi lubickolt!

K.: Ti ki is szálltatok?

V.: Kiszálltunk! Az óceánparton a leggyönyörűbb hotelban kaptunk egy hatalmas nagy szobát!

K.: Ez hihetetlennek tűnhetett!

V.: Pálmafákkal, gyönyörű fekete nők! Soha az életemben… egy négert láttam az életemben itt, az úttörővasútnál korábban! Ott meg ezek a gyönyörű nők, minden olyan színes! A leggyönyörűbb kék tenger… Aztán végül megérkeztünk Amerikába, Camp Kilmerbe.

K.: Camp Kilmer?

V.: Camp Kilmer, New Jersey, ott volt a nagy elosztótábor egész Amerikára. Mi telefonáltunk az édesapámnak, hogy ekkor és ekkor fogunk megérkezni. Ott vagyunk ebben a sáros Camp Kilmerben, és az édesanyám próbált találni valakit, aki megérti, hogy őneki telefonra van szüksége. Odament egy néger katonához, és elnyögdécselte neki, hogy ő a férjének akar telefonálni Buffalóba. És az a férfi megszólalt tökéletes magyarsággal, hogy „igen, tessék parancsolni erre fáradni!” Egy katona volt, aki megtanult magyarul, mit tudom én miért.

És képzeld el, ott nyüzsgünk a sok ember között, és kivel találjuk magunkkal szemben? A Valkó Károly és Károlynéval, a legjobb barátainkkal, akiket szintén odahoztak, akiket szintén szponzorált akkor az édesapám meg a Fekete Gyula.

K.: Ők hívták meg őket?

V.: Nem hívták meg, hanem mikor megtudták, hogy ők is itt vannak ebben a táborban, és őnekik nem volt senkijük…

K.: Feltehetőleg kellett volna egy befogadó nyilatkozat.

V.: Akkor rengeteg befogadó szervezet volt, de ha nem volt senki, akkor egy család befogadott. Rengeteg amerikai volt, akik úgy, hogy nem is ismerték, befogadták a menekülteket.

K.: A Migrayékról nem hallottatok?

V.: De! Még ezt muszáj elmesélnem! A Migrayékkal, kérlek szépen, tőlük örökre elbúcsúztunk egymástól, de amikor Bécsben voltunk még, és ott orvosi vizsgálatokon kellett keresztülmenni. Ott álltunk reggel öttől délután hatig egy hatalmas sorban, és kijöttek, és azt mondták, hogy „sajnáljuk, holnap vissza kell jönni, nem tudunk már több embert venni”. Volt előttünk még tíz ember. De amikor kitárult az ajtó, egyszer csak megláttam a Migray Kati édesapját, a Jenő bácsit, aki orvos volt…

K.: Igen, ezt mondtad.

V.: Akit beállítottak oda, hogy dolgozzon.

K.: A vizsgálatokat végezni.

V.: Amikor megláttam őt, hát keresztülrohantam ott az összes emberen, és mondom: „Jaaj itt van!” Másnap már a hotelszobánkba eljöttek meglátogatni, és azóta tudunk egymásról.

K.: Ti onnan New Jerseyből Buffalóba kerültetek?

V.: Akkor volt a nagy találkozás! Az édesapám és a Fekete Gyula együtt jöttek értünk, egész éjjel autóztak, és jöttek és fölvettek minket, és a Valkó Károlyt, és vittek minket haza Buffalóba. Karácsony este, december 24-én érkeztünk oda. Az egész október 23-án történt, kezdődött el.

K.: Igen. Ti az édesanyáddal Buffalóban telepedtetek le?

V.: Igen, igen.

K.: És ott jártál iskolába is?

V.: Ott jártam iskolába. Én ugye nem tudtam angolul egy szót se.

K.: Akkor az az év, az kimaradt?

V.: Én elvesztettem egy évet, de akkor egy év alatt voltam harmadikban, hatodikban, és azt hiszem, hogy valahol a hetedikben fejeztem be, de igazából én egy évet akkor elvesztettem, és a hetedikbe nem kerültem. A következő évben kerültem a hetedikbe és a nyolcadikba. Az édesapám, az jóformán nem tudott még akkor se angolul, bár akkor már öt éve ott élt, de a Fekete Gyula volt az, aki mindent intézett az iskolában is. Ott azért nem kerültem be magasabb osztályba, mert nem tudtam angolul, és nem tudtam a számokat, hogy kell szorozni, meg osztani, mert nem ismertem a műveleteket, meg amerikai történelemről kérdeztek, meg ilyenek. De körülbelül egy év alatt megtanultam annyit, hogy érteni tudtam, és már kitűnő tanulóként fejeztem be a következő évben az évet mint nyolcadikos, és kitüntettek. Van egy nagyon szép amerikai dolog, a Daughters of the American Revolution.

K.: Az Amerikai Forradalom Lányai.

V.: A Forradalom Lányai, és egy ekkora bazi érmet kaptam abban az évben!

K.: Az a kitűnő tanulóknak járt?

V.: Nem! Az nekem mint menekültnek járt! Mert olyan híre ment az egész iskolában, hogy itt egy magyar menekült van. Ilyen csodálatos dolgok voltak!

K.: Ezt az iskola adományozza? Vagy ezt a polgármester adta?

V.: Nem, ezt az iskola adja valami kitűnő tanulónak vagy…

K.: Tehát egy kiemelkedő…

V.: Egy kiemelkedő valakinek. Én mint magyar menekült, én inkább a magyar revolutionnak lehettem volna a „lánya”! De ez nagyon szép volt, és ez szépen el van valahova rakva nekem.

K.: Az édesanyád, az édesapádtól külön egzisztenciát teremtett, vagy akkor attól kezdve ők együtt éltek már?

V.: Nem. Akkor a Béla bácsi elválasztotta ő kettőjüket, és én jártam a szüleimmel magyarázni, hogy az én első apám, az ez az apám, az az édesapám, és ez a felesége, aki Spett Béláné, az most Nádasy Gyuláné lesz megint, és ezt mind az én kezdő angolságommal próbáltam elmagyarázni mindenkinek. Túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon könnyű idő következett, de azt kell mondanom, hogy akkor nagyon-nagyon kitárult előttem minden! Megvoltak a nyomai ennek a nyolcéves távollétnek, annak, hogy én nem ismertem az apámat. Én igazából el voltam vadulva tőle. Legalább öt évig alig bírtam még a közelségét is, de egy kitűnő ember volt! Hosszú évekig tartott, amíg én végre végül is megembereltem magam, hogy bocsánatot kérjek tőle azért, hogy öt évig, azok után, amiket ő csinált értünk és értem, hogy ilyen durván elutasítottam. Énnekem nagyon nagy szenvedés volt a Béla bácsit így a távolban tudni, és ezt nagyon nehezen tudtam elfogadni.

K.: A Béla bácsival nem is tudtad a kapcsolatot folytatni?

V.: De! Tartottuk a kapcsolatot, ki is jött Amerikába meglátogatni minket. Ez már ilyen bonyodalmas családi élet volt, nagyon nehéz családi élet. Ők tisztességes úri módon viselték az együttlétet, de igazából őközöttük nem volt semmi, és az anyám meg szenvedett egész életében, mert a szerelme ott maradt. Az anyámnak önálló vállalkozása lett, függönyöket csinált gazdagoknak, és nagyon szépen helytállt, de ő sérült ember maradt. Én férjhez mentem, gyereket szültem, elváltam, egyedül éltem. Amikor az édesanyám ötvenöt éves volt, akkor rettenetes depresszióba esett, és teljesen tanácstalanok voltunk, az édesapám és én, hogy mit csináljunk vele. Én akkor harmincegy éves voltam. Az édesanyám vásárolt egy pisztolyt, és akkor, mikor az apám, már akkor ő lovaglótanár lett megint, és akkor már mi is ketten nagyon jóban voltunk, és akkor egy nap föltűnt nekem, hogy az édesanyámmal nem beszéltem – mert mindennap fölhívtam telefonon. Odamentem hozzá az Andreámmal, a kislányommal, aki kilencéves volt, és egy barátommal. Mikor megpróbáltunk kulccsal benyitni hozzá, akkor észrevettem, hogy benn van a zárban a kulcs. Hol lehet? Rendőrséget kellett hívnom, betörték az ajtót, és ott találtam az édesanyámat holtan! A barátom volt, aki a rendőrség előtt azonosította. Öngyilkos lett!

K.: Jaj!

V.: Ezt mindig mondta. Hagyott egy üzenetet, és bocsánatot kért. „Megvívtam” a Pál apostolnak valami ilyesmi, hogy „a harcaimat megvívtam”, ennyi jött ki belőle.

K.: Nem talált megnyugvást.

V.: Nem talált megnyugvást. És akkor kezdtem én írni. Mindig ott volt mellettem kicsi gyerekkorom óta. Ő mondogatta, hogy ő ez lesz, de soha nem próbálta meg. Annyira meglepett, annak ellenére, hogy itt volt az orrom előtt, hogy akkor nekem ezt másképp nem lehetett földolgozni, hanem elkezdtem írni. Az ma is ott van az íróasztalom alatt.  Harmincöt éve vagyunk házasok a Zoltánnal, és azóta nem vettem elő, csak tavaly. Nem merek hozzákezdeni, mert nem tudom, hol kezdjek hozzá. Egy csomó kézzel írott dolog ott van, amire soha nem emlékeznék már, csak ha azt végigolvasom. Ezért köszönöm ezt a lehetőséget, mert most talán bátorságot ad nekem ahhoz, hogy ezt elolvassam, és valamit folytassak, amihez hozzákezdtem.

K.: Én is köszönöm szépen!

© All rights law is based on the project: Iron Curtain Stories.